|
1. fejezet - Reggel
2009.04.09. 14:10
A nap fénye pillanatok alatt elárasztotta a szobám. Átfordultam a másik oldalamra, és próbáltam a fejemre rángatni a takaróm, de egy pillanat múlva eltűnt rólam a finom anyagú paplan. Nyögtem egyet, majd fejemet a párna alá nyomtam. Miután az is eltűnt, nem maradt semmi, ami megvédjen a zavaró fénytől.
- Anyu, ne - nyöszörögtem, miközben a lepedőmet rángattam ki magam alól, és próbáltam felhasználni takaró gyanánt.
- A hasadra süt a nap, itt az ideje hogy felkelj, már mindenki lent van rajtad kívül.
- Rajtam kívül senkinek nincs szüksége alvásra - szuszogtam félálomban.
- Reggelizhetnénk együtt.
- Rajtam kívül senkinek nincs szüksége ennivalóra.
- Le fogsz maradni az első napodról az iskolában.
Erre már erőt vettem magamon és kicsit normálisabb hangnemben válaszoltam.
- Nem értem miért kell középiskolába mennem, hiszen mindent tudok, amit ott megtaníthatnának!
- Nem ez a lényeg, fontos a látszat, és egyébként is, jót fog tenni, ha új embereket ismersz meg, élvezni fogod.
- Persze - ha ez fontos neki, akkor megteszem.
- Nem fogsz felkelni ugye? - kérdezte anyu, miközben hangja megértőre változott.
- Te nem tudhatod, mekkora erőfeszítés kell ehhez - mosolyogtam, miközben kinyújtózkodtam, de a szemeimet még mindig nem tudtam kinyitni.
A következő pillanatban a takaró visszakerült rám, és anyu az ágyam szélére ült. Megsimogatta az arcom hideg kezeivel és én nagy nehezen kinyitottam a szemeim, pislogtam még kicsit, de amikor látásom kitisztult, gyönyörködtem. Az én anyukám volt a legszebb, akit valaha láttam. Nem volt magas, de alakja karcsú és kecses. Meseszép, selymes barna haja semmit sem változott az évek során. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, hogy kiskoromban mindig elbújtam mögé. Elrejtett, mint egy függöny. Szeme színe megegyezett a borostyánéval, nehezen tudtam visszaemlékezni arra, az egyetlen képre amikor emberként láttam, csokoládébarna szemekkel. Mint az enyémek. Nagyot szippantottam a levegőbe, az illata mindig a biztonságot jelentette számomra. A legfinomabb illat volt, amit valaha éreztem, édeskés. Egyetlen kellemesebb illatot ismertem csak ennél, az erdő illatát. Ahogy ott ült nyugodtan az ablakon beszűrődő fényben hófehér bőrén gyémántok csillogtak. Csak figyeltem őt ezen a reggelen, és ráébredtem mennyire hasonlítunk. …n hat éves voltam ő huszonöt, de az egyszerű szemek sosem tudták volna felfogni, hogy ő az én anyukám. Túl idős voltam a koromhoz. Szörnyen idős. Carlisle előző este azt mondta, hogy elértem a kort, ami után nem fogok változni többé. Tizenhét év körülinek tippelt.
- Dehogynem, de én sosem pocsékoltam az életem álmodozásra - zökkentett ki a gyönyörködésből.
- Maga az életed egy álom volt - mosolyogtam rá elbűvölten, imádtam a történetét. Soha egy mesét se szerettem kétszer meghallgatni, de anyu története más volt, az ő történetük elvarázsolt.
- Igen, igaz - mosolygott, miközben arcán sokféle érzés futott végig. Márványos ajkaival homlokon csókolt, majd felállt.
- Tudod, azért egyvalaki van itt a házban, aki szívesen reggelizne veled.
- Jacob - suttogtam alig hallhatóan.
Anyu csak mosolyogva bólintott, miközben hátralépett egyet, és kezeit maga előtt összekulcsolta. Úgy ugrottam ki az ágyból, mint egy gumilabda. A szemeimből eltűnt az álom, elfelejtettem a fáradtságot, izgatottság lett úrrá rajtam. Az ajtóhoz rohantam, és majdnem megbotlottam, szerencsére az egyensúlyérzékemmel nincs gond.
- Csak óvatosan - kapott utánam, de kezeit vissza is rántotta. Mindig elfelejtette, hogy már nem vagyok kisgyerek.
A lépcsőhöz értem, amikor meghallottam azt a nevetést. A mély, mégis tiszta, gyerekes nevetését. Száz közül is megismertem volna ezt a hangot, a legellenállhatatlanabb szólam, amit eddigi életem során hallhattam. Egy pillanatra megálltam, becsuktam a szemem, és nagyot szippantottam a levegőbe. A sok édes illat között ott volt az az egy, egyetlenegy frissítő, páfrány, fenyő illat. Lerohantam a lépcsőn, de Jacob megelőzött. Meghalott, meglátott, megérzett. Lent várt, pár pillanat volt csak amíg szemünk találkozott. Az övéiben is csillogott az izgatottság, és a mérhetetlen boldogság. Még le se értem, mikor a nyakába vetettem magam. Sosem volt gond neki, hogy megingás nélkül megtartson. A kezeimet a nyaka köré, a lábaimat pedig a dereka köré fontam, miközben vadul magamhoz öleltem.
- Szia kislány! - nevette a fülembe.
- Oh, végre itt vagy, nem bírtam volna ki még egy percet nélküled - motyogtam, miközben a könnyeimmel küszködtem. A boldogság könnyeivel.
-Úgy siettem, ahogy csak tudtam - suttogta, miközben a hajam simogatta.
Úgy éreztem megállt körülöttünk az idő. Minden vele töltött percet próbáltam mélyen az emlékezetembe zárni. Bár szinte semmit nem felejtettem el, amivel egyszer életembe találkoztam, de az ő esetében mégis külön odafigyeltem erre. Beszívtam az illatát, az ujjaimat erősebben nyomtam a forró barna bőrébe, ő sosem tudott elég közel lenni hozzám, vele semennyi idő nem volt elég...
- Jól van, 8 órája találkoztatok utoljára, elég lesz már - apa morgó hangja zökkentett ki.
Ahogy nőttem, egyre jobban veszítette el a modorát Jake-kel szemben. Már rosszallóan nézte hiányos öltözékét is. Bár, ha belegondolok, mindig voltak kisebb-nagyobb összetűzések közöttük, de tudom, hogy az életüket is feláldoznák egymásért.
Lemásztam az én farkasomról, de a kezeit nem tudtam elengedni. Még mindig mosolyogva figyeltük egymást. Minden porcikáját végigpásztáztam, hogy a helyén van-e, mikor újra a szemeibe néztem valami furcsa csillant meg bennük. Valami új. Valami vágy?
- Jake, mi van? - kuncogtam, miközben kissé zavarba jöttem.
- …n csak, csak... hihetetlen hogy mennyire gyönyörű vagy - csodálattal mondta ki a szavakat.
Zavarba jöttem, hófehér arcom kapott egy leheletnyi rózsaszín pírt. Nevetséges, hisz szinte mindennap lejátszódott köztünk ez a jelenet, de képtelenség volt megunni.
A hátunk mögül halk morgás hallatszott. Apu ma valahogy különösen nehezen tudta kontrollálni magát.
-Renesmee, irány az ebédlőbe, kihűl a reggeli -sziszegte a fogai között.
Ha apu nem parancsol rám, akkor képes lettem volna éjt nappallá téve állni a lépcső tövében és farkasszemet nézni vele, kéz a kézben.
Egy utolsó összemosolygás után elengedtem egyik kezét, majd az étkező felé húztam. Már mindenki a nagy asztalnál ült, de csak két teríték volt rajta.
Anyu is belibbent mögöttünk az ajtón, és apu mellé ült le. …szrevehetetlenül találkozott a pillantásuk, majd az asztal alatt összekulcsolták kezeiket.
- Jó reggelt Nessy, Jacob - mosolygott rám Alice, miközben leültem a reggelimhez. Nem voltam oda, még a legfinomabb emberi ételekért sem, de azért hozzáláttam a tojásrántottához, miközben egy biccentést küldtem egy mosoly kíséretében felé.
- Izgulsz? - Alice majdnem kiugrott a bőréből.
- Szörnyen - hangom eléggé szarkasztikus volt, nem tudtam, mitől kellene izgulnom. Csak egy csomó ember, összezárva egy rozoga épületben.
- Remek, igazán köszönöm Jacob - morgott apu ismét.
Jake kidülledt szemekkel nézett fel a tányérjából.
- Mit?
- Hogy eldeformáltad a lányom modorát, lassan úgy beszél, mint te.
- Edward, kérlek -simította végig anyu a hátát.
Egy percig csend volt, aztán Alice felrántott az asztaltól.
- Hé - nyögtem.
- Ideje készülődni - mosolygott.
Kirángatott az ebédlőből, egészen anyuék házáig, ott voltak a dolgaim. A szobám is, de valahogy szívesebben aludtam a nagy házban, apu régi szobájában.
Egy ideig farkasszemet néztem a ruhával, amit Alice kirakott nekem. Farmerszoknya és egy kockás ing. Vállat vontam és felöltöztem, kerestem egy vastag harisnyát is, nem mintha félnem kellett volna a hidegtől, mert a testem melegebb volt az átlagosnál, de a látszatra mindig ügyelni kellett. Egy táska is hevert az ágy mellett, telepakolva könyvekkel és más, Alice szerint fontos dolgokkal. Mielőtt visszamentem volna a házba, belepillantotta a tükörbe. Kiigazgattam a aranyszőke göndör fürtjeim és máris makulátlan voltam.
Már a ház előtt álltak mikor csatlakoztam. Alice, Jasper, Rose, Emmett, Carlisle és Esme a teraszról figyeltek. Anyu és Apu éppen kiálltak a kocsival. Jacob arrébb a környéket pásztázta, és már felhúzott egy felsőt is.
Muszáj volt neki. Úgy döntött, a forksi középiskolában fejezi be tanulmányait, pont mikor én elkezdem. Régen a sok zűrzavar miatt, halasztania kellett egy évet, aztán a pótlása elmaradt, aminek én most nagyon örültem. A többiek is támogatták a dolgot, mivel úgy gondolták jó, hogyha lesz mellettem valaki. Egész életemben eddig sosem támadtam meg egy embert sem, de amire most készültünk, az játék volt a tűzzel. Eddig nem sok emberrel találkoztam, és csak Charlieval töltöttem együtt huzamosabb időt kettesben. Charlie a nagypapám. Sosem tudtam volna élelemként tekinteni rá, de az illata mindig émelyítő volt.
Apu a legújabb fekete sportkocsi szerzeményét hozta elő, odarohantam a többiekhez, és mindenkit megpusziltam
- Vigyázz magadra, légy jó, nem lesz semmi gond - mindenkinek volt egy jó szava.
- Edward, elvihetem én is Nessyt az iskolába, igazán nem kell velünk jönnöd - mondta Jake és Edward ma reggel harmadszor kerültek összetűzésbe.
- Az én lányom, és az én kocsim.
- Edward, ha te mész, Jake nem tud mivel bejutni, a kocsi csak kétszemélyes - imádtam anyut.
- Ez rémes - morogta apu.
- Apa kérlek, tudod, hogy vigyázni fog rám - öleltem át kemény testét, miközben megenyhült a szorítás a kezében, és a kulcsot az enyémbe ejtette.
- Ha bármi baja esik... - kezdte, de elharapta a mondatot. Ő is tudta, hogy milyen abszurd elképzelés, hogy megsérüljek az én legjobb barátom mellett.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó