Egyszerű volt visszatalálni az ő barlangjához vagy barlangjukhoz, bár szerintem inkább egyedül lehetett. Benéztem a mohával borított fakéreg mögé, és amikor megbizonyosodtam, hogy nincs bent senki, egy pillanatra megkönnyebbültem. Fellélegeztem, persze csak azért, mert ez is megmaradt emberi voltomból. Ahogy még egyszer körbenéztem a barlangban, morgást hallottam a hátam mögül. Megfordultam, és ott állt velem szemben egy nő, ahogy látom jobban megdöbbent, mint én. Biztos azt hitte, hogy egy törékeny emberi lény kémleli a lakhelyét, de amikor egymás szemébe néztünk, majdnem „elakadt a lélegzetünk”- persze ez csak egy szófordulat. A szemei pont ugyanolyanok voltak, mint az enyémek, és erre egy kicsit megrémültem. A vonásai pedig kísértetiesen hasonlítottak az enyémre, mintha csak tükörbe néznék. Ez nem meglepő vámpíroknál, de nem mindennap látjuk eddig nem létező ikertestvérünket magunkkal szemben. Csak a hajunk színe tért el: Tűzvörös haja volt, amíg az enyém szőkésbarna. A szám tátva maradt, egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy láthatom magam egy másik lényben. Ahogy láttam, ő is megdermedt, nem tudta, mit kezdjen ezzel a ténnyel. Egy végtelen pillanatig álltunk megmerevedve, egymásba mélyesztettük a tekintetünket, és amíg beszéltünk, egyikünk sem nézett el máshova.
- Ki vagy Te? – ő előbb magához tért a kábulatból, mint én. A modorát mintha tőlem vette volna.
- A nevem Megan. Csak pár napig maradok itt, kérlek, ne tekints betolakodónak! – a szavak meglepően kedvesen és kérlelőn csusszantak ki a számon, mintha megalázkodtam volna, ami pedig nem szokásom.
- Ugye Te még nem tartozol azokhoz az álszentekhez? – Amikor kimondta az „álszenteket”, a szemében felperzselt a gyűlölet, de fogalmam sem volt róla miért. Hangja egy kicsit csípősen hatott, de inkább felülkerekedett benne a kíváncsiság, megbízhat-e bennem.
- Cullenékre célzol? – Kérdeztem kissé értetlenül
- Miért talán találsz más úgynevezett „vegetáriánus” vámpírokat is a közelben? – most már gúnyolódott.
- Nem, nem tartozom közéjük – egyelőre – tettem hozzá magamban. Nem bírnám ki emberi vér nélkül - még mindig egyelőre - Ha gondolod, kereshetek párat 100 kilométeres körzetben. – megvillantottam egy mosolyt, már ő sem volt annyira ellenséges, mint eddig, és már ő is mosolyra húzta a száját.
- Ahogy látom, nem áll szándékodban megtámadni, sem kémkedni utánam, szóval megbízom benned addig, amíg biztos vagyok benne, hogy nem adsz a kezükbe.
- Miért adnálak a kezükbe? Nem értem a kapcsolatot kettőtök közt.
- Kerülj beljebb, mindent elmagyarázok. – Közelebb lépett hozzám, a kezét felemelte, vállamra helyezte, és bevezetett az otthonába. Leültünk a szőrmére, ami majdnem teljesen beborította a nedves avart a földön.
- Egyszerű, mint az egyszeregy. Megölték a társam, mert csemegézni akart a védencükből. – Meglepődtem a „védencükre” szó hallatán, mert én is pont ezt használtam legutóbb. – …s most, az én bosszúm következik. Úgy gondoltam, szemet szemért, társat társért. Felejthetetlen kínhalált tervezek a kis ribancnak, aki miatt képes volt az a másik vámpír megölni James-t.
Részletről részletre végigmondta a terveit, amiket én szinte nem is hallottam. Mégis mikor befejezte próbáltam lelkesen tekinteni rá, és mosolyogni, mintha teljesen felvillanyozott volna az egész.
Próbáltam valami kevésbé rázósabb témára áttérni.
- Még nem is tudom, mi a neved!
- Victoriának hívnak. Sajnálom, ami az ajtó előtt történt, csak nem voltam felkészülve egy látogatóra. Szörnyen röstellem, ráadásul nem is engedlek szóhoz jutni. Mesélj! – a hangja meglepően nyugodt volt, és mintha egyszerre csak átjárta volna a boldogság és a kedvesség.
- Nem történt semmi! Jobb szeretem mások mondanivalóját hallgatni, minthogy én beszéljek. Az idejövetelem elég átlagos volt, leszámítva azokat a dögöket. – Az arcán láttam, hogy nem teljesen tiszta, miről is beszélek éppen. – Azokra az undorító vérfarkasokra gondoltam. - Ledöbbent.
- Itt élnek vérfarkasok? – tágra nyíltak a szemei – én még eggyel sem találkoztam, de ezentúl figyelni fogok. Köszönöm, hogy figyelmeztettél! – a hangja most hálával telt meg, és nem emlékeztem mikor volt valaki is ennyire nyílt, őszinte és kedves velem. A történet további részében igyekeztem nem említeni Cullenéket, mert ahogy észrevettem, jobb kedvében van, ha nem hozom őket szóba.
- Nem szeretnél itt maradni – tétovázott – velem?
- Szívesen. Igazság szerint, mióta megláttalak, olyan érzésem van, mintha már régebb óta ismernénk egymást, de nem csak baráti szálak fűznek egymáshoz, hanem valami több, amit nem tudok megmagyarázni.
- …n is így érzem… Emlékszel még valamire az emberi életedből? – a szemei érdeklődve fürkészték az arcomat.
- Nem igazán. Csak egy emlékem van, de az is nagyon homályos. -Gyorsan rávágta, már szinte utasított.
- Meséld el!
- Az egész egy tisztáson játszódik, alkonyatkor. Egy sátorban vagyok,mellettem egy gyerek ül, és két felnőtt, már éppen lefekvéshez készülődnek. Egyszer csak egy tompa puffanást hallunk. A férfi kimegy, és körbenéz, hogy vajon mi történhetett, kilép a látókörünkből, és eltűnik. Körülbelül fél perc után….
A szavamba vágott:
- Körülbelül a fél perc után a nő is követi, aztán már csak a gyermek marad a sátorban és Te. …s utána teljes sötétség…
Mereven néztünk egymásra, és ugyanaz a gondolat futott végig az agyunkon.
- Szóval Te vagy az, aki ott volt velem a sátorban! – Böktük ki egyszerre, és mindkettőnket letaglózott a tudat, hogy valószínűleg testvérek vagyunk.
- Azt hittem, hogy meghaltál! – folytatta.
- …n is ezt hittem, de ez lehetetlen, hogy épp most és épp itt találkoztunk.
- Elhiheted, nekem sem könnyebb ezt feldolgozni. – hát igen… én is ettől félek, hogy amint kilépek a barlangból, azon fogok vesződni, hogy vajon most mit tegyek. Erre a gondolatra, a hátamon végigfutott a hideg. Amíg mindketten a múlton merengtünk, én felvázoltam a lehetőségeimet.
Két majdnem egyforma lehetőség közül nem könnyű kiválasztani a helyeset.
Egyben biztos voltam: Ha elfutok, azzal szemet hunyok minden eshetőség felett, kihúzom magam az egész dologból, ami engem csak kis mértékben érint. Ezt nem tehetem meg egyik féllel sem. Victoria bosszúja jogosnak tűnt, de az a szeretet, amit Edward iránt éreztem, mégis az ő pártjára húzott. Mikor felnéztem, Victoria vérvörös szemeivel kémlelte az arcomat. Egy végtelen pillanatig egymás szemébe fúrtuk a tekintetünket. Gyorsan tovább kellett lépnünk rokonságunkon, mivel ezt mindketten magunkban, egyedül szerettük volna lerendezni.
- Nem szeretnél ide költözni? – kellemesen mosolygott, és kérlelően nézett. Fura volt
így látni őt, hiszen egyikünk sem az a könnyen megnyílós fajta. – De ha van máshova menned, ahol szívesebben vagy, megértem.
- Tulajdonképpen nem tudnék hova menni… De csak akkor maradnék, ha nem zavar a jelenlétem. – Kapva kaptam az alkalmon, hogy tovább maradjak ebben a már egyébként sem mindennapi városkában, legalábbis körülötte. Victoria mellett nem kellett megjátszanom azt, hogy kedves vagyok és tisztelettudó. Volt valami varázsa – vagy a személye miatt, de kifogástalanul tudtam mellette viselkedni. A kíváncsiságom ismét felülkerekedett – mint általában.
- Neked is van különleges képességed, ugye?
- Igen, sajnos – a szája immár lefelé konyult, és a szemeivel a nedves avart vizsgálta. …szrevette az „is” szót a mondatban, és visszakérdezett.
- Ezek szerint neked is van.
- Ha azt vesszük, van – mindketten a másiktól vártuk a választ, de mivel egyikünk sem szerette volna megosztani, inkább hanyagoltuk a témát.
- Elmegyek vadászni, nem jössz? – Victoria felállt, és az ajtó felé indult.
- Nem, nem… Menj csak! Elmegyek az előző „lakásomba” és néhány dolgot áthozok, ha nem gond.
- Dehogy! Örülök, hogy együtt élhetünk.
Azzal kilépett az ajtón, visszanézett, és még egy utolsó, meleg mosolyt villantott rám, de a szeme tele volt félelemmel, hogy nem jövök vissza. Ez egy olyan marasztaló mosoly volt.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.