1. fejezet: A hosszú út

A szél vadul süvített, de engem nem zavart. Már megszoktam, hogy folyton járkálunk valahova, többet vagyunk úton, mint otthon. Most egy egészen különleges családhoz igyekszünk, akik „vegetáriánusok”, csakúgy, mint mi. Marie-vel, a nővéremmel hozzájuk igyekszünk, de maradni csak én maradok ott. Egészen pontosan egy hetet. Egy teljes hetet a nővérem nélkül? Ilyen még nem fordult elő velem. Mindig, mindenhová együtt megyünk. De sajnos Marie nem ér rá ott maradni. Ő amolyan közvetítő a vámpírok között, és túlságosan segítőkész. Úgy gondolta, hogy egy hét a Cullen családdal segít jobban rászokni az állati vérre. Ugyanis nem viselem valami jól ezt a „vegetáriánus” létet. Amikor újszülött voltam, egyszerűen nem lehetett engem leállítani, annyira vérszomjas voltam. Mostanra, öt év után sincs sok változás. Csak éppen nem gyilkolok le minden embert, aki a közelembe jön. Az állati vér pedig nincs nagyon ínyemre. Ez a kedves család pedig örömmel vállalta a „kiképzésemet”. De nem csak emiatt mondtam a kérdésükre igent. Hanem azért is, mert Marie szerint nagyon összetartó, és szeretetteljes család, és én igazán kíváncsi vagyok rájuk. Aztán nővérem hirtelen kizökkentett a gondolatmenetemből.
- Miért álltunk meg? – kérdeztem, és az erdőre meredtem, ami előtt lefékeztünk.
- Úgy gondoltam, egy kicsit vadászhatnánk. Sok errefelé a medve, és egyelőre az az egyedüli állat, amit hajlandó vagy elfogyasztani – vigyorgott rám.
- Nagyon vicces – feleltem. – De én akkor is többet kapok el!
- Fogadunk? – csillogott fel a szeme. Persze, hiszen a fogadás volt a szenvedélye.
- Ha nemet mondanék, mérges lennél, ugye? – viccelődtem, azzal belecsaptam felém nyújtott tenyerébe, amivel kezdetét vette a medvehajsza.
Marie hosszú, szőke haja elmosódott a gyors sebességtől, de én sem panaszkodhattam, hiszen nagyon gyors voltam. Alig indultam el, hirtelen egyre jobban éreztem a medve illatát. A közelben van, semmi kétség. Vadul és éhesen hagytam magam mögött a fákat, és egy kisebb tisztásra érkeztem. Megpillantottam. A hatalmas, barna színű állat, a patak partján álldogált. Felé rohantam, és éppen elkaptam volna, mikor valaki egy fél másodperccel megelőzött, és elrántotta előlem.
- Mi a… - kezdtem, de a lendülettől beleszáguldottam a patakba.
Úgy néztem ki, mint aki fejest akar ugrani, ami végül hasasra sikeredett. A partról nevetés harsant. Ismertem ezt a nevetést. És mikor felnéztem, nem kellett csalódnom. Marie aranybarnán csillogó szemére mosolyogva kipattantam a patakból.
- Ez az enyém volt! – morgolódtam az élettelen medvét bámulva.
- De én előbb értem oda! – gúnyolódott a testvérem.
Álltam, a kezeimet összefontam, és megbántódást színlelve elfordítottam a fejem.
- Sarah, ugyan már! Te is csaltál a múltkor! – nevetett.
- De azt muszáj volt! Ha nem kényszerítem rá Elisát, elvesztem a fogadást.
- Szóval mégis bevallod, hogy a képességedet használtad? – kurjantotta diadalittasan. – Viszont akkor most megnyertem egy fogadást!
- Na, ne mondd! Melyiket a száz közül? – meg sem lepődtem. Mindig, mindenkivel fogad, de tét nincs.
- Paul-lal fogadtam, hogy a képességedet használtad, és be fogod vallani. De ő erre csak annyit mondott, hogy sosem fogod bevallani!
- Gratulálok – mondtam unottan. – Húzhatsz egy újabb két centis csíkot a gyűjteményedbe. Most boldog vagy?
- Mindig az vagyok! – nevetett.
- Oké. De ha már így állunk, akkor szeretnék én is boldog lenni. Ha nem kapok el legalább három medvét, elég mérges leszek! – mondtam komoly hangon, mire Marie megint elnevette magát.
- Én nyerek! – szólt, azzal már el is tűnt a szemem elől.
- Ennek sosem lesz vége – sóhajtottam, majd elindultam új áldozat után nézni.

°°°°°°°°°°

Nagy sajnálatomra igaza lett. Már megint ő nyert. De kizárólag csak azért, mert ma nem voltam formában! Legalábbis ezt bizonygatom magamnak. Tízből kilenc alkalommal ő nyer minden fogadásban. Bár lehetséges az is, hogy ez amolyan második képessége. Az első, vagyis a valódi képessége a boldogság, a harmónia megteremtése egy pillanat alatt. Bárhol, bármikor békét tud ráerőltetni bárkire, legyen az vámpír, ember, vagy bármilyen másik lény. Mondhatnánk úgy is, hogy pozitív irányba tudja befolyásolni a hangulatot. Elég kedves képesség, ami az enyémre kevésbé mondható. Én bárkit, az akaratom szerint tudok irányítani. De mire erre rájöttem, eltelt három év, és eléggé el is fáradok tőle. Hosszas manipulálásra pedig nem vagyok képes, vagyis képes lennék rá, de még nem vagyok elég erős hozzá. Gyakorolnom kell, méghozzá sokat, ha azt akarom, hogy működjön. Éles helyzeteknél ez persze jól jön, az ellenségre rá tudok parancsolni, hogy húzza el a csíkot. De mint már mondtam, nagyon nehéz, és kimerítő. Részben ezért is látogatom meg a Culleneket. Titokban azt remélem, hogy majd segítenek tökéletesíteni a képességem. De ezt teljességgel lehetetlen egy hét alatt összehozni, hacsak nem akarok egész álló nap gyakorolni. Ez is elképzelhetetlen, mivel utálok egy helyben ülni, és nehezen tudok kizárólag egy dologra koncentrálni.
- Mi történt, megnémultál a vesztés miatt? – kérdezte Marie szokásos mosolyával. – Pedig már azt hittem, hogy kezded megszokni.
- Nem némultam meg. Csak elgondolkodtam. Vajon miért van az, hogy te minden tíz fogadásból kilencet megnyersz? – kérdeztem.
- Tehetség! – kacsintott.
- Végül is a te százhúsz évedhez, és az öt medvédhez képest, az én öt évem, és kettő medvém nem rossz teljesítmény…
- Hagyjuk – felelte. – Inkább induljunk tovább, és ha akarod, a következő erdőnél megint fogadhatunk!
- Csak szeretnéd! – mondtam. – Ne vadásszunk most többet. Tele vagyok. Hova megy egyáltalán ez a sok vér?
De ő csak nevetett.
- Majd meglátjuk. Vagyis meglátom.
- Most már a jövőbe is látsz?
- Természetesen! És még van nyolc különböző képességem is – viccelődött. – Szupervámpír, szolgálatára!
- De futásban akkor sem győzöl le! Abban én maradok az örök bajnok!
A beszélgetést lezártnak tekintettem, és hogy szavaimnak súlyt is adjak, futni kezdtem észak felé, oda, ahol Cullenék laknak. Marie mögöttem, de nem tudott leelőzni. Ez az egyik megnyert fogadásom, ami nagyon ritka. Gyorsaságban is fogadtunk, de kivételesen és nyertem.

°°°°°°°°°°°

- Mi az, Sarah? – ütközött kis híján belém Marie. – Miért álltál meg? Csak nem akarsz mégis fogadni?
Megint egy erdőnél álltunk meg, de most nem a vadászat miatt.
- Nem, dehogy! De egy csapat túrázó ember épp erre tart – adtam meg a választ.
- Miért nem lehet végre egyszer egy bajmentes utunk? – kérdezte Marie.
- Semmi gond – mondtam, és az erdő mélye felé vettem az irányt, jó távol az ösvénytől. – A lehető legtávolabb leszünk tőlük, és nem lesz semmi gond!
- Remélem, igazad van!
- Miért, most nem használ a jövőbe látó képességed? – vigyorogtam.
- Nem, újra kell töltődnie.
- Sss! – halkítottam le. – Mellettünk vannak, körülbelül ötven méterre.
- Oké, csöndben maradok. De nem értem minek. Úgyse hallanak meg minket.
Figyeltem, hogy miről beszélnek az emberek. Csupa ostoba dolog volt az egész. Beszélgettek az időjárásról, a változó éghajlatról, és akkor hirtelen elvesztettem az önuralmam. Az egyik megbotlott, és elvágta a lábát egy éles kőben. Még innen is ugyanolyan jól éreztem az emberi vér szagát, mintha közvetlenül mellette állnék. Elsötétült a fejem, és fogalmam sincs, hogy mi jött rám. Miért nem tudom ilyenkor magamon használni a képességem? De már késő volt. Elindultam a vér irányába.
- SARAH, NE! – kiáltotta utánam Marie, és elkapott.
Tudta jól, hogy ha én elszabadulok, akkor nem tud megállítani. Éreztem, amint minden erejét és képességét bevetve, azon van, hogy eltérítsen, de nem tudott. Leráztam magamról, és a bódító illat felé sétáltam. Érdekes. Nem futottam, hanem sétáltam. Próbáltam minden pillanatot kiélvezni ebből az illatból, mielőtt az utolsó cseppig kiszívnám. Aztán hirtelen megbántam, hogy nem rohantam oda egyből. Lényem egyik része hirtelen tiltakozni kezdett.
- ÁLLJ MEG! – zúgott a fejemben a saját hangom.
Megálltam, és nem vettem levegőt, ami nagyon nehezemre esett, mert csábított az illat. A szememet még mindig vörös köd lepte el, de a tudatom egy része nem akarta megtámadni az embert. De miért? És miért most? Végül Marie meglátta, hogy megingok, mire egyből elkapott. Nem tudom, hogy miért nem rontottam neki a vérnek. De ezen nem is tudtam tovább gondolkodni, mert elájultam, ami egy vámpírnál nem gyakran fordul elő.

°°°°°°°°°°

Mikor felébredtem, a földön feküdtem, de már nem voltam az erdőben. A fejem is kitisztult, és végre nem éreztem a vér illatát. Végre?! Mi történt velem, hogy ilyenekre gondolok? És miért tudtam megállni akkor, amikor tudtam, hogy a legfinomabb ital vár rám pár méterrel arrébb?
- Sarah, jól vagy? – kérdezte Marie aggódva, és megszorította a kezemet.
- Igen, azt hiszem – válaszoltam, és felültem.
Barna, hosszú hajam csupa kóc volt.
- Mi történt? – kérdezte. – Azt hittem, hogy megtámadod azt az embert! Nagyon megijedtem, és én is alig bírtam uralkodni magamon! De te hogyan…? Nem értem!
- Én sem értem – válaszoltam tűnődve. – Az egyik felem valóban a vért kívánta. De a másik felem… Fogalmam sincs miért, de megálljt parancsolt. Gondolod, hogy a…
- A képességed! – sikkantotta Marie. – Nem is tudtam, hogy magadon is tudsz uralkodni! – tette hozzá inkább viccelődő hangnemben.
- Ez Carlisle-t biztos érdekelni fogja – sóhajtottam. Most már előre tudtam, hogy a Cullen család feje egész álló héten erről fog kérdezősködni, ismerve a tulajdonságait.
- Valószínű! – nevetett fel végre Marie. – De addig is kezelésbe veszlek!
És valóban éreztem ereje hatását. Máris boldog voltam, és nevetgélni kezdtem. Reméltem, hogy az út zűrös fele már lement, mert hamarosan megérkezünk a célhoz. Végre lesz egy kis nyugalom. És végre megismerhetem ezt az érdekes családot.
- Menjünk! – sóhajtottam megint, és feltápászkodtam a földről.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.