Milyen kár, hogy nem tudok semmit sem áthozni… Csak egyetlen állandó dolgom van, a kiskönyvecske, amit úgyis mindig magamnál tartok, szóval…
Na mindegy. Azért még vetettem egy utolsó pillantást a barlangomra, amit – bármilyen fura is – de megkedveltem. Semmi sem változott benne azóta, hogy elhagytam, leszámítva egy dolgot. Amikor először benéztem, semmi sem ragadta meg a figyelmemet, de amikor tüzetesen átnéztem mindent újra, hogy emlékeimben is megragadjon a hely varázsa, hirtelen ledermedtem. A végtagjaim görcsbe rándultak, a lábaim a földbe gyökereztek, amint megláttam. Ahol az avar egy nagy kupacban tornyosult, a hegy tetején egy csomag feküdt. Mélybarna papírba volt beletekerve – ami egy kicsit meglepő színválasztás ugyan -, ezért nem vettem észre. Az csomag hátoldalán ez állt:,, Tartsd meg, ha akarod! Bennem csak rossz emlékeket idéz. Edward”. Pusztán a gondolattól is borsódzni kezdett a hátam, hogy itt járt. Amint végigolvastam – többször is – valami meleg áramlott szét a testemben, és eddig nem ismert, mérhetetlen izgalmat éreztem. A csomagolást úgy, ahogy volt, egyből széttéptem. Amit a kezemben tartottam, jobban meglepett, mint bármi más eddigi életemben: Egy gyönyörű olajfestmény. Alig volt nagyobb, mint a két tenyerem, de mégis lélegzetelállító volt. Nem volt túlrészletezve, épphogy megtartotta azt a sejtető homályt. Középen egy folyó kanyargott, a távolban egy kis házacskát lehetett kikövetkeztetni, háttérben hegyekkel. A hajnal első fénye, már gyönyörű színeivel befestette az egész tájat, de még az éjszaka volt az úr. Az égen még látszottak a csillagok, és a fogyó hold. Az emlékeim közül egy – amelyet jól eltemettem, készült betörni a tudatomba. Amikor elég erős lett, átszakította a „gátat”. Az elmém próbált küzdeni a pillanatokban elkövetkező fájdalom ellen, de túl késő volt. Csak úgy ömlöttek a réges-régi emlékek, amik teletöltöttek szenvedéssel. Ez volt az a hely, ahol elváltunk. A lábaim meggyengültek, nekidőltem a barlang falának, és hagytam, hogy a testem lassan lecsússzon a földre. A szemeimet egy pillanatra sem vettem le a képről. ”rákig tudtam volna bámulni, közben feldolgozva az emlékeket, amelyek a legtöbb fájdalmat okozták. De aztán jött a következő nehézség. Nem vihetek el egy olyan képet Victoriához, aminek a jobb alsó sarkán az áll: E. Cullen. Elképzeltem, miközben mindketten a képre meredünk, és hogy a végtelen düh, ami a szeméből áradna, szinte felégetné az egész vásznat! De mégis hova rejtsem? Túl széles, hogy elférjen az egyik zsebemben, ráadásul nem kockáztathatom az új ismeretségemet. De mégsem hagyhatom itt, hogy az időjárás kikezdjen vele. Ezt a képtelen helyzetet! Mit válasszak? A múltat vagy a jövendőt. Számtalan indokom állt mindkettő mellett, de egy biztos volt: nem maradhatok semleges. Valahogy ki kellett préselnem magamból a döntést, ami ezentúl úrrá lesz az életemen.
Úgy számoltam, még rengeteg időm van, mivel emberre vadászni közel sem olyan könnyű, mint egy állatra. Először is: Mi szól ellenük és mi mellettük: 1. Ha Victoria megöli Bellát, azzal egyben Edwardot is kimondhatatlan szomorúságba taszítja, és ráadásul még én is elvesztem mindkettőjüket. Victoriát megöli Edward, Edwardot pedig a fájdalom. 2. Ha Victoriával maradok – és esetleg megpróbálom csillapítani a bosszúszomját – akkor Edwardot biztos, hogy soha többé nem látom. Ugyanakkor, ha elárulom Victoriát Cullenéknek, akkor a testvéremet veszítem el. Ez egy bonyolult játék, és mindenképpen úgy kell játszanom, hogy minden eshetőséget alaposan végigrágok. Utána jöhetnek a kivitelezhetetlen gondolatok, és lehet, hogy csaláshoz is kell folyamodnom. Ez egyszerűen lehetetlen! Nem lehet úgy megoldani a problémát, hogy nyerjek. Minden esetben vesztek valamit…
Lassan feltápászkodtam, a fejem kóvályogott, kibotorkáltam a barlang elé, közben erősen a mellkasomhoz szorítottam a képet. Úgy éreztem, minden pillanatban összetörhet, de lehet, hogy jobb is lett volna úgy. Akkor legalább nem kellene rejtegetnem. Amint kiléptem a fülledt barlangból, megcsapott a kellemes hideg szél és a szitáló eső. Kitisztult a fejem, visszatértem a barlangba, visszacsomagoltam a festményt – nem volt könnyű a darabokba tépett papírba – és visszatettem oda, ahol találtam. ,, Biztos vissza tudok még jönni érte! Victoriával úgysem lehetünk mindig együtt.” –gondoltam magamban.
Mire visszaértem az újdonsült otthonomba, Victoria már szinte tűkön ült. A lábait felhúzta, a karjait átkulcsolta, a fejét a lábaira hajtotta. Mikor ,,benyitottam” – arrrébb tettem a kérget – Úgy festett, mint egy depressziós. A barlangban sötétség uralkodott, erősen hunyorgott, amikor kitártam az ajtót. Amikor kitisztult a látása, és szemei megszokták a fényt, rögtön megkönnyebbült, és egy boldog mosolyt küldött felém. Végigmért, hogy mi változott rajtam. Semmi különöset nem vehetett észre, leszámítva az arckifejezésemet. Az arcára kiült a félelem.
- Mi történt? – villámgyorsan felállt, és közelebb lépett.
- Semmi, nem kell aggódnod, tudok magamra vigyázni!
- A vérfarkasok? – találgatott.
- Szerencsére nem találkoztam velük – kicsit rosszul éreztem magam a túláradó törődése miatt.
- Ugye nem… - elhallgatott – Ugye nem Cullenék?
- Nem, nem! Még nem találkoztam egyikükkel sem – hazudtam, de kétlem, hogy nem vette volna észre. – Ne aggódj folyton miattam! – tereltem a témát - Még csak pár órája ismerjük egymást, és mégis olyan érzésem van, mint amikor az anya próbálja megóvni a kisgyermekét az olló használatától!
- Jaj! Félreérted a helyzetet! Csak úgy érzem, ez a testvéri, nővéri kötelességem! De azért nem akarok állandóan anyáskodni feletted! Tudom milyen érzés, ha korlátok közé vagy szorítva – legszívesebben a hajadat tépve rohannál ki a világból, nincs igazam?
- Neked mindig igazad van! – nyugtáztam – Ugyan csak pár órája ismerlek, de eddig nagyon úgy tűnik, hogy tévedhetetlen vagy. Megakadt valamin a figyelmem az előző mondatánál:
- Honnan tudod, hogy Te vagy az idősebb? – kissé felháborodtam ezen a feltételezésen, és ezt ő is érezhette a hangomban.
- Igazán egyszerű. Tudom, hogy nélkülem nem tudnád megállni a helyed, és ezért vezetett ide a sors - hozzám. – A szeretet szinte gyönyörű piros színűvé tette a szemeit, az eddigi sötétvörös helyett. Persze a gyermeki gúny is hallatszott a hangjában.
- Nem vagyok én olyan törékeny, és szeleburdi, mint ahogy gondolod.
- Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy igazad van, de a témát, ha lehet, inkább hanyagoljuk, hiszen mit számít, hogy melyikünk az idősebb!
- Egyetértek. – Bár közel sem zártam le a vitát.
- Van egy dolog, amit még szeretnék megkérdezni, mert úgy érzem, jogom van tudni róla.
- Mondd csak!
- Arról lenne szó, amit nemrég elvetettünk… – a magabiztosságom rohamosan fogyott, és nem tudtam elképzelni, milyen lehet a reakciója. Közben nem mertem a szemébe nézni, ezért a nedves faleveleket vizsgáltam.
- A képességeinkről, ugye? – a hangja nyugodt volt, egy cseppet sem volt érezhető benne a harag vagy akár a csalódottság.
- Igen – nyögtem ki.
- Ami életem ezen részét illeti, nem tudok konkrétumokat mondani. Az igaz, hogy rendkívül jól tudom elfedni a nyomaimat, esetleg tévútra vezetni a rám vadászókat. Úgy értem, hogy arra is érezhetik a szagomat, amerre nem jártam, csak valahogy sikerül odacsempésznem. Ez rendkívül bonyolult, és sokszor kivitelezhetetlen. Ezen kívül, néha-néha sikerül az időjárást is megváltoztatnom, hogy előnyömre legyen a vadászatban, vagy a menekülésben. – eltátottam a számat. Tulajdonképpen azt hittem, hogy sokkal közönségesebb képességei vannak.
- Rólam inkább ne is ejtsünk szót! – mondtam kelletlenül, hiszen a szemei már az arcomat fürkészték és várták az én válaszomat. Az egész aurájából áradt a szeretet.
- …n megtettem, most te jössz! – győzködött.
- Jól van, ha ennyire szeretnéd tudni. De kérlek, ne hidd, hogy engem olyan csodálatossal ajándékozott meg a sors, mint téged! …s kérlek arra is, hogy miután elmondtam, ne toloncolj ki!
- Megígérem, hogy bármit is mondasz, az nem fogja befolyásolni az irántad érzett testvéri szeretetemet.
- Hol is kezdjem? – rágódtam
- Mondjuk az elején! – mosolygott
- Mit is mondhatnék. Az igazság az, hogy hallhatom azoknak az embereknek az utolsó gondolatait, és átérezhetem az utolsó érzelmeit, akiket megölök. Milyen szánalmas vagyok!
- Ez… - elhallgatott – kínzás a számodra! Látom rajtad! Mire szoktak gondolni utoljára?
- Legtöbben a családjukra. Akiknek nincs senkijük általában az első szerelmükre, vagy igaz barátjukra. Ami az érzéseiket illeti, egyszerűen kibírhatatlan az a fájdalom. De ez nem fizikai! Ez lelki! A tudat, hogy sohasem láthatják a szeretteiket újra, egyszerűen megőrjít! Amikor az új életem kezdődött – vámpírként – egyszerűen megszakadt a szívem az anyjukat sirató gyermekektől, akiket az asszony gondolataiban láttam. Most már könnyebb… Próbálom magamba fojtani mindazt, amit látok és érzek, de legtöbbször csak sírnék, ha tudnék. Magamban még hozzátettem:,,nem is értem, hogy tudtam ezzel a tudattal embereket ölni idáig!” – A hangomból még érződött a szenvedés, és a szemeim is elárulhatták neki, mennyire rosszul vagyok.
- Sajnálom! Kényszeríttettelek, hogy emlékezz ezekre a gondolatokra! Csak néha úrrá lesz rajtam a kíváncsiság, és nem tudom leküzdeni. – bűnbánó volt az arckifejezése, a szemei még lágyabbá váltak.
- Semmi baj… Inkább örülök, hogy ki tudtam magamból adni.
- Kérdezhetek még egy utolsót ezzel kapcsolatban?
- Csak tessék!
- Hogy működik ez az egész? Mit értesz az alatt, hogy UTOLS” gondolatok? Az utolsó öt perc, vagy hogy?
- Csak azt vagy azokat a gondolatokat érezhetem és láthatom, amik közvetlenül az előtt pörögtek le az áldozat agyában, mielőtt belemélyesztettem a fogaimat ütőerébe. Vannak, akik csak egy dologra, vannak, akik egyszerre több dologra vagy személyre gondolnak. Ez sokmindentől függ.
- Ahogy látom, kitapasztaltad már a „szakma” csínját-bínját! – gúnyolódott
- Még jó, hogy meg tudok birkózni a belém nyilaló fájdalommal, máskülönben már régóta nem lennék ezen a világon!
- Jut is eszembe! Mit hoztál át a lakhelyedből?
- Semmi különöset! – válaszoltam gyorsan. A hátamon végigfutott a hideg a tudattól, hogy mi lesz a reakciója, amint megmutatom neki a kiskönyvet, benne az egyetlen fotómat Edwardról.
- Na biztos volt valami, amit szerettél volna elhozni, máskülönben minek mentél volna vissza? – A szemeiben látható volt a gyűlölet. –Ugye nem akarsz hátba döfni? Ugye nem találkoztál Cullenékkel? – mereven, tágra nyílt szemekkel bámult rám, a kezei ökölbeszorultak, a szemei elsötétedtek.
- Nem! Nem! – válaszoltam könnyedén
- Ugye nem hiszed, hogy az újdonsült és egyetlen rokonomat csak úgy elárulnám!
A fejét villámgyorsan lehajtotta, egy pillanatig gondolkodott.
- Bocsáss meg! Meg kellene bíznom benned, de nekem ez az egész olyan új, olyan fura! Az egész életem fenekestül felfordult! Még soha nem volt kivel lennem, csak James meg Laurent, aki mellesleg elég kibírhatatlan alak. Ugye nem haragszol?
- Dehogy! Fel sem merült bennem. Csak sokkal hevesebben reagáltál, mint gondoltam volna. Úgymond számítottam arra, ha nem hozok haza semmit, gyanakodni fogsz… De nem hittem volna, hogy ennyire fel tudod kapni a vizet.
- Csak megszokásból! Elég nehéz úgy érvényesíteni az akaratodat, ha két férfivel vagy! Igaz, hogy James rendszerint kiállt mellettem, ez nagy segítség volt tőle. De nem számíthattam mindig rá! Egyedül is meg kellett állnom a saját lábamon. Kérlek! Bocsáss meg!
- Nem haragszom rád egyáltalán! Végül is érthető volt a reakciód. …s ne gondold, hogy olyan könnyen itt tudnálak hagyni! Már kötődöm hozzád! …s be kell látnom, igazad volt, hogy nem tudok egyedül boldogulni. Ezért vagyunk egymásnak, nem? Hogy utat mutassunk és segítsük egymást.
- De igen! – mosolygott.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.