Remegve szorítottam a gyűrött néhol könny áztatta papírt a kezembe. Nem tudtam megérteni anyám zaklatott hangvételű utolsó levelét. Végül sírva rogytam össze az előtér közepén. Kizárva mindent magam körül, nem érzékelve a külvilágot. Megpróbáltam visszaemlékezni az egy héttel ezelőtt történtekre, amikor még minden a megszokott hétköznapokban telt. Már ha az én amúgy is furcsa viselkedésemet lehet hétköznapiasnak nevezni… De nem sikerült, mert két cipő hangos, sebes koppanása nem engedélyezte az emlékek felszakítását. Majd egy erős kar szorítását éreztem, amint megpróbál felemelni a hideg fa padlózatról. Felnéztem, ki próbál meg elszakítani a még gondtalan életem felelevenítéséből. Nagyot sóhajtottam, amikor megláttam Nicolas szánakozó arcát. Épp ellenkezni próbáltam mikor szólásra nyitotta száját. A hangok szinte üvöltésnek hangoztak az előtte lévő hosszú némasághoz képest.
- Minden rendben Alice? –kérdezte mély rekedtes hangján.
- Persze sem… - nem bírtam tovább beszélni, meg ijedtem a saját hangomtól. Ez nem én vagyok. Én a mindig vidám, mosolygós lány, aki élvezi az életet és egy-két apróságot elnézve mindig is rendes szófogadó voltam. Sosem panaszkodtak a szüleim a magatartásom miatt, az iskolába is rendesen tanultam. Még barátaim is voltak… De mi óta belépet az életembe Jasper Hale - az aranyszínű szemeivel és jéghideg márvány testével, a furcsa szokásaival a testvéreiről nem is beszélve – azóta, mint ha teljesen megváltozott volna az életem. Akár egy hullámvasút, egyszer fent máskor lent. Mennyivel jobb volt akkor mikor ez a furcsa család be nem tette a lábát Forks-ba… Újra kirántottak elmélkedésemből, nem hiszem el, hogy nem tudom tisztázni végre magamban a történteket. Fájdalmasan néztem fel Nicolas-ra aki most gyengéden, rázogatott.
- Hé… Alice, hallasz? –kérdezte ijedt hangon
- Igen, persze bocs –vettem fel a mostanában oly gyakran használt áll mosolyom.
- Mi a baj? Az előbb olyan hirtelen elhallgattál és... – harapta el a mondat végét, majd gyengéden végig simított arcomon. Menyivel durvábbnak tűnik a fiú keze, mint az Övé. Akinek lágy simogatása és gyengéd csókjai senkiéhez nem hasonlítható. Megráztam a fejem. Ezt nem szabad, muszáj lesz őt minden áron kivernem a fejemből, még ha nehezemre is esik. Végig néztem Nicolas-on, rövid barna haj, kékes-zöld szemek, szép kerek ajkak. Ha nem lenne ő, azt hiszem, megfontolnám Nicolas két hete tett ajánlatát, de így sajnos semmi esélye.
- Bocsi, Nick de nem érzem magam valami jól… - kezdtem hazudni – ha nem haragszol szeretnék lefeküdni.
- Megértem, semmi baj akkor én megyek – végre eleresztett. Kábultan az ajtóhoz kísértem.
- Viszlát Nick, majd találkozunk – be akartam zárni az ajtót, de a lábát nem volt hajlandó elvenni onnan. Elnézet a kocsija irányába, majd gyorsan vissza rám és egy csókot lehelt ajkaimra. Nem tudtam hirtelen fiú vagyok-e vagy lány. Majd amilyen lassan tértem magamhoz olyan gyorsan vágtam be a bejárati ajtót és vágtattam fel dühösen a szobámba. Pechemre apám meghallotta az ajtócsapkodást, és mikor már a szobám ajtaját készültem nem épp gyengéden bezárni előmászót a dolgozó szobájából szent beszédet tartani.
-Mary Alice Brandon, még is minek köszönhetem ezt a szelídnek nem mondható viselkedésedet? –kérdezte cinikusan
- Elnézést apám.. – hajtottam fejet előtte. Utálom, hogy a saját házamban úgy kell viselkednem, mint egy cseléd. – Ígérem nem fog még egyszer előfordulni – alázkodtam meg előtte. - Vagy addig, amíg itt vagyok… – tettem hozzá halkan, majd megvártam, míg befejezi a kioktatásom. Amiben mostanában egyre gyakrabban van részem, és még dühösebben becsaptam szobám mélybarna fa ajtaját. Nem igaz, hogy ennek is most kellett megtartania a szokásos napi „háromszor tartok naponta szent beszédet, míg meg nem tanulod mi a helyes” programját. Leültem az ágyam szélére. Forrtam a dühtől. Egyre jobban nem ismerek magamra. Meg itt vannak ezek a zavaró pontok. Először anyám levele, amiben kijelenti, hogy többé nem kíváncsi rám. Másodszor itt van Nicolas, és az a csók. Kezdem azt hinni, hogy már tényleg többet érez irántam, mint puszta barátság. Pedig régen mennyit voltunk együtt. Olyanok voltunk egymásnak, mint két testvér, az idegesítő kishúg és az apáskodó báty. A szemem erősen csípni kezdet, nem szabad sírnom. Nem most, de máskor sem. Eleget sírtam már az utóbbi pár napba. Felálltam és kisétáltam a saját fürdőszobámba. Leöblítettem hideg vízzel az arcomat, végül gyorsan átöltöztem és egy szó nélkül, ki másztam az ablakomon. Nem érdekelt apám és az sem, hogy mit gondol mindenről. Osonva közelítettem meg a hátsó udvart a garázs felé. Mivel a kocsi kulcsomat fent hagytam ezért nem volt más választásom, mint felültem a biciklimre –miért pont szoknyát kellett felvennem – és elkerekeztem a suliig. Ott nem várt személy várt rám…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó