- Nos, én tényleg szeretnék maradni, de azt hiszem ez nem túl jó ötlet.
- Ezzel ugye nem azt akarod mondani, hogy elmész? – kérdeztem ordítva, de közben egyre jobban kétségbeestem.
- Úgy vélem, jobb lenne neked nélkülem. – mondta, majd lehajtotta a fejét.
- Majd én eldöntöm, mi a jó nekem. – mondtam egy kis éllel a hangomban, erre felém fordította fejét és mélyen a szemembe nézett.
- Mondtam már, hogy ne nehezítsd meg még jobban a búcsút. – ismét megjelent a fájdalom az arcán és a szemében egyaránt.
- Nem mehetsz el, szükségem van rád. – ezt már elhaló hangon mondtam, majd odamentem hozzá és megöleltem. Kibújt az ölelésemből és a karjaimat, amelyek a nyakán voltak, lefejtette magáról.
Már kezdtem dühös lenni rá, mert itt akar hagyni, de amint belenéztem aranyszín szemeibe, a mérgem egyből elpárolgott.
- Kérlek, Edward, maradj velem. – kérleltem, sőt szinte már könyörögtem neki. Nem is tudja, milyen lelkiállapotban lennék, ha ő elhagyna. Olyan lenne, mintha nem is lennék. Nélküle már nem létezem. A másik felem nélkül.
Ekkor láttam Edwardot, amint közelít felém és feleszméltem, hogy az elmélkedésem, ami nekem több percnyinek tűnt, nem volt több néhány másodpercnél.
Edward egyre közelebb jött, majd az arcomhoz ért és csak ekkor vettem észre, hogy patakokban folynak a könnyeim és Edward éppen azt törölgeti le.
- Ne sírj! Miattam meg pláne! – mondta és megölelt.
Annyira örültem ennek az ölelésnek, mert legalább addig legyen velem, ameddig még itt van. Szeretném kihasználni ezeket a perceket.
Láttam rajta, hogy magában ismét őrlődik. Aztán mégis megszólalt.
- Maradok – erre az egy szóra vártam és mikor kimondta, a nyakába ugrottam. Ő csak megnyugtatóan simogatta hátamat. Percekig így álltunk, csak egymással törődve, de aztán Edward ismét megszólalt.
- Talán beszélned kéne Charlieval, hogy tudja, jól vagy, mivel eddig csak velünk beszélt és az mégiscsak más.
- Igazad van, nem akarom, hogy aggódjon, jobb, ha felhívom, holnap pedig hazamegyek. – a végét már csak halkan mondtam, mert nem igazán volt kedvem hazamenni, Edwardtól távol lenni, még úgy sem, hogy tudtam, este vár majd rám a szobámban, mint máskor is. Mégis nehéz volt elengedni.
Edward kiment a szobából, én meg telefonáltam Charlienak. Két csörgés után fel is vette.
- Halló! – a hangja eléggé kedvtelen volt.
- Szia apu, Bella vagyok. – szóltam bele én is a telefonba.
- Bella! Szia. Hogy vagy?
- Jól. Nagyon jól érzem magam itt, Cullenéknél.
- És ugye holnap már hazajössz?
- Igen. – bár nem igazán szeretnék-tettem hozzá magamban.
- Akkor rendben, várlak haza.
- Viszlát, apu.
- Szia, Bella.
Ekkor letettem a telefont. Majd arra gondoltam, hogy amíg én nem vagyok otthon, addig Charlie mit eszik, hisz’ a főzési tudománya enyhén szólva csapnivaló.
Majd csak elboldogul. – gondoltam magamban.
Ekkor Edward hideg kezeit éreztem a derekam körül. Nem is hallottam, hogy jön. Na, igen, még egy pont a „Mit csinálnak a vámpírok jobban, mint az emberek” listámra. A halk jövés-menés igazi vámpírszokás.
- Remélem, többet nem akarsz elmenni. – mondtam, majd szembefordultam vele, mivel eddig háttal álltam neki.
- Nem – válaszolta, majd adott egy szenvedélyes csókot és megölelt. – Nem hagylak el. Nem is tudnálak, hiszen túlságosan szeretlek ahhoz. Ráadásul túl önző is vagyok, ezért maradok.
- Ajánlom is, hogy maradj. – fenyegettem meg, amire csak egy féloldalas mosoly volt a válasz, amit annyira szerettem. Majd ismét megcsókolt.
Annyira belemerültünk a szerelmünkbe, hogy csak akkor vettük észre, hogy Alice belépett a szobába, mikor megszólalt.
- Baj van! – kiáltott fel, az arca kétségbeesést tükrözött.
Edwarddal összenéztünk, majd vissza Alicere, aki már ekkor, ha lehetséges, még jobban sápadt volt, mint alapjáraton.
Nem értettem mi történhetett vele, ami ennyire felzaklathatta.
- Mi történt? – kérdezte Edward a rémült Alicetől, aki szinte kőszoborrá dermedt.
- Látomásom volt. – csak ennyit bírt kimondani, majd leültettük a kanapéra, hogy kikérdezhessük a történtekről.
- Mit láttál Alice? – kérdeztem, de a hangom remegett. El sem tudtam gondolni, hogy miféle baj lehet, de megijedtem a „baj” szó hallatán.
Erre a kérdésre Alice nem válaszolt, csak meredten bámult maga elé.
- Alice! – szólt egy kicsit hangosabban Edward, majd finoman megrázogatta a vállát.
Alice erre sem reagált semmit, továbbra is csak bámult egy pontot. A tekintete üres volt. Még mindig nem igazán értettem, hogy Alice mért viselkedik így, hiszen akkora baj csak nem lehet, vagy mégis?...
Edward még mindig Alicet próbálta meg szóra bírni, kevés sikerrel, csak annyit ért el vele, hogy Alice egyszer rá nézett, aztán visszasüllyedt a „zombi” állapotába.
Egyszercsak azt vettem észre, hogy Alice hirtelen elkezd nyöszörögni valamit, amit először nem értettem, de utána már egyre hangosabban mondta és összehúzta magát.
- Láttam…láttam…láttam – folyton csak ezt ismételgette, de azt, hogy mi is volt pontosan, amit látott, azt nem mondta el.
- Alice, mit láttál? – kérdezte meg Edward, amin én is gondolkodtam – Kérlek, mondd el, így nem tudunk segíteni azon a bizonyos bajon. – mivel Edward se tudta, hogy Alice mit látott, úgy gondoltam, hogy Alice biztos elrejtette az arra irányuló gondolatait Edward elől.
- Ezen nem hiszem, hogy lehetne segíteni. – mondta halkan, miközben ránk emelte tekintetét, majd elfordította fejét és ismét csak egy szót ismételgetett - Láttam…láttam…láttam…
És én meg akartam tudni, mit láthatott Alice, ami ennyire felzaklatta.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó