Nem is tudom, hogy mi gondoljak a lányom felbukkanásáról. Örülni, persze, hogy örülök, de most már szinte biztos, hogy Bella halott, és ez az én hibám.
Ha nem hagyom el, ha hittem volna neki, akkor még ma is élne, és tökéletes boldogságban élnénk.
Minden az én hibám! Tönkretettem az életét, és nem csak az övét. Oh, Bella…
- Bella… Oh, Bella… Bocsáss meg… - temettem a kezembe az arcomat. De a fájdalmat nem elég eltakarni, a fájdalom elmulasztásához több kell…
- Apa? – hallottam egy bizonytalan hangot az ajtó felől. Renesmee állt ott. Már nem Relie-nek hívtam, a Renesmee névvel Bella emlékét akartam sérthetetlenné tenni. – Baj van?
- Nem, nincs.
- Látom – mondta kedvesen, majd leült mellém. – Beszélgessünk!
- Ugyan, miről? – kérdeztem fagyos hangon. Tudom, hogy nem kellene így beszélnem vele, de most nem tudok senkivel sem kedves lenni. Ami azt illeti, már elég régóta nem tudok. Sorban bántok meg mindenkit, ez nem mehet így tovább…
- Igazad van, nincs miről – mondta Renesmee érzelemmentes hangon, és sietősen távozott.
Fájdalmasan felsóhajtottam.
Renesmee
Dühösen dobtam le magam az ágyamra, és átkoztam azt a pillanatot, amikor elhatároztam, hogy beszélni próbálok az apámmal.
Mikor megtudtam, hogy ők a családom, annyira boldog voltam, és mindenki családtagként, sőt barátként kezelt, kivéve az apámat.
Talán engem hibáztat az anyám elvesztéséért, ami igaz. Én tehetek róla, még akkor is, ha nem szándékos volt.
A másik dolog, ami aggasztott, az az volt, hogy észrevettem, hogy az elmúlt év alatt a külsőm semmit sem változott, de erről nem mertem senkinek sem beszélni.
És ott volt még Jacob is, aki nem szívesen látott vendég volt a házban, és ezt nem szerettem. Láttam rajta, hogy őt is zavarja.
Azóta is barátok voltunk, és több csók, több vallomás nem zajlott le közöttünk. Egyikünk se mert kezdeményezni.
Ha ilyen lúzerek vagyunk, megérdemeljük, hogy csak barátok legyünk…
Edwardnak csak annyi baja lenne, hogy engem hibáztat Bella miatt? Hm… végül is… csak. De nem tehetek róla!
Végre megtalálom az apámat, erre nem szeret, sőt…
Hol itt az igazság? Miért nem lehetek boldog?
Elővettem azt a képet a táskámból, amit kiskorom óta magamnál hordtam. Csak egy egyszerű kép volt, de számomra többet jelentett, ez az egy tárgy maradt fent az édesanyám emlékéből.
Észre se vettem, hogy mikor kezdtek el folyni a könnyeim, csak mikor egy könnycsepp hullott a képre. Aztán még egy és még egy…
És akkor észrevettem valamit…
- Mi ez? – kérdeztem hangosan, majd szemügyre vettem a kép hátulját. Ragasztás nyomaira lettem figyelmes, majd egy levelet találtam.
A szívem talán még soha nem dobogott ilyen hangosan, mint most…
Remegve nyitottam ki a megviselt papírlapot, amin sebesen írt gyöngybetűk voltak.
Drága Renesmee!
Nagyon sajnálom, ha árvaházban kell felnőnöd. Mindent megteszek azért, hogy megkeressem az apádat, de nem találom őt. Én nem maradhatok veled, kicsim, bármennyire is szeretném. Velem veszélyben lennél, senkinek nem szabad tudnia, hogy kik a szüleid. Veszélyes. Engem keresnek valakik, és te csak akkor lehetsz biztonságban, mikor már távol vagy tőlem. Remélem, hogy ezt a levelet, akkor olvasod, mikor már legalább tizenhét vagy.
Szeretettel:
Édesanyád
B. S.
Hitetlenkedve olvastam a sorokat, és a végére keserves zokogásba kezdtem, majd újra és újra olvasni kezdtem.
- Szeretett – suttogtam zokogva és a szívemhez tettem a drága papírt és az édesanyám emlékét átölelve sírtam álomba magam.
Másnap reggel elindultam, hogy megmutassam apának a levelet, az előszobában találtam rá.
- Apa, ráérsz egy percre? – kérdeztem tőle, de nem úgy nézett ki, mint akihez hozzá lehet szólni.
- Ne haragudj, Renesmee, de nem érek rá – felelte.
- De ez fontos!
- Vadásznom kell – zárta le a beszélgetést, és ott hagyott.
Ha nem érdekli a levél, amit Bella hagyott, és ami talán nyomra vezetheti, akkor magára vessen.
Úgy döntöttem, hogy meglátogatom Jacob-ot, így szó nélkül ott hagytam a Cullen villát és elindultam, hogy beszéljek azzal, aki talán meghallgat.
- Hello, Jake – köszöntem neki.
- Relie? Hát te? – lepődött meg, de a szemében boldogság csillogott.
Nem tudtam válaszolni, könnyek lepték el a szememet.
- Mi a baj? – ijedt meg, és magához ölelt. Szomorúan simultam védelmező karjaiba, de nem akartam elmondani, hogy mi bántja a szívemet. – Relie?
- Apa nem szeret – suttogtam könnyes szemekkel, Jacob még szorosabban vont magához.
- Relie, ne mondj butaságokat.
- Ez nem butaság, nem is törődik velem! – fakadtam ki. – És olyan fagyosan szól hozzám, mint egy idegenhez! Engem okol azért, ami anyával történt! – mondtam feldúltan, Jake tekintete elkomorodott.
- Ezt ő mondta?
- Nem.
- És nem tudja, hogy te miket gondolsz? Ő a gondolatolvasó, nem?
- De, de Alice mondta, hogy mióta elhagyta anyát, nem szeret mások fejében kutakodni.
- Értem, de jobb lenne, ha megbeszélnétek.
- Ki vagy te? Ez a bölcs hangnem kicsit sem jellemző rád…
- Relie! Akármennyire gyűlölöm a vérszopó apádat Bella miatt, tudom, hogy szeret téged! És hidd el, hogy ő nagyon tud szeretni… Biztos marcangolja magát, mindig ezt csinálja.
- Ezt hogy érted?
- Ennyire nem ismered az apádat? – kérdezte Jacob. – Ő mindig mindenért mártír módra önmagát hibáztatja és akkor észre sem veszi, hogy beletapos mások érzéseibe. Bellával is így volt, de Bella semmit nem vett magára, utálta, ha Edward szenved.
- Honnan tudod mindezt?
- Jó megfigyelő vagyok, és volt idő, mikor Bella és én nagyon közel álltunk egymáshoz.
- De Edwardnak igaza van, ha engem okol.
- Tessék?
- Ha én nem vagyok, akkor soha nem szakítottak volna, és anya és apa boldogan élnének az örökkévalóságig. De ha él is már késő, harmincöt éves, akkor is ha él! Apa pedig tizenhét!
- Relie, tudom, hogy nehéz, de… Bella biztosan meghalt.
- Nem! Nem halt meg! – kiabáltam vele. – Én tudom! Valakik üldözték! Biztosan elkapták, de biztos nem ölték meg!
- Tessék? – döbbent meg. – Honnan veszed, hogy üldözték?
- Van egy kép, amit az árvaház nevelői nálam találtak, mikor ott feküdtem a lépcsőn csecsemőként.
- Megmutatod?
- Most nincs nálam, de holnap elhozom, rendben?
- Oké, talán végre megfejthetjük Bella titkát! – lelkesedett Jacob, és egy kicsit jobb kedvem lett ettől a beszélgetéstől.
Mikor hazaindultam, ismét erőt vett rajtam a búskomorság, de most nem engedtem, hogy sírjak. Sosem voltam olyan nagyon sírósfajta, nem tudom, hogy mi van velem…
- Renesmee! – kiáltott fel apa, mikor meglátott. Az arcából ítélve most se olvasott a gondolataimban, talán tényleg teljesen ki tudja zárni mindezt a fejéből.
- Hm? – morogtam kedvetlenül, apa kicsit meg is ütközött a hangomon.
- Hol voltál? Úgy aggódtam, hogy merre vagy! – fakadt ki idegesen, az arcán valóban aggodalom látszott.
- Mióta aggódsz miattam? – kérdeztem vissza, és megpróbáltam nem ránézve elmenni mellette, de nem sikerült.
- Mi? Miért ne aggódnék? Gyere, sétáljunk egyet! – invitált mosolyogva.
- Nem érek rá! – vetettem oda neki gúnyosan, az arca egyből megvilágosodott.
- Jaj, ne haragudj. Én nem akartam… Nem akartalak megbántani…
- Késő… - mondtam, és felmentem a szobámba.
Edward
Jesszusom, biztosan nagyon rosszul esett neki, ahogy beszéltem vele. Teljesen jogos, hiszen ok nélkül voltam bunkó. De hiszen annyira váratlanul ért, hogy itt van a lányom! Normálisan egy embernek rengeteg ideje felkészülnie az apaságra, és a gyermekét felnőni is látja. De annyira váratlanul ért, ráadásul ezzel egy időben tudatosult bennem, hogy soha nem látom többé Bellát.
Hiába hagytam el kétszer is, a szívem mélyén, mindig is vágytam arra, hogy lássam. És amíg ennek fennállt a lehetősége, addig nem éreztem olyan rosszul magam.
Önző voltam, vagyok és leszek… örökké…
Hogyan békíthetném ki a lányomat? Hiába ismerem több, mint egy éve, alig ismerem, hiszen ez alatt az egy év alatt többnyire saját magamat marcangoltam, és eleinte Renesmee se volt abban a hangulatban, hogy jobban megismerje az apját.
Sóhajtottam egyet, majd elindultam, hogy kijavítsam a hibáim egy részét. Elindultam, hogy beszélgessek egy kicsit a lányommal. Talán ha kiöntöm neki a szívemet, közelebb kerülünk egymáshoz.
Remélem, hogy így lesz…
Elegem van a gyötrődésből, ideje túl tennem magam a fájdalmamon és odafigyelni a külvilágra, hiszen nem én vagyok a világ közepe.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó