Az idő vele máshogy telt, nem voltak már kárba veszett napjaink, minden percünknek volt jelentősége és értelme.
Mellette nem kellett megjátszanom magam, és ő sem szorongott soha. Rengeteg időt beszélgettünk, de még mindig úgy tűnt, mintha egyikünk sem tudna kiigazodni a másikon.
Akármennyire álltunk közel egymáshoz, akármennyire fűztek minket össze rokoni szálak, mégsem tudtunk egymásnak segíteni bizonyos titkainkban, amiket még elmondani sem mertünk. Itt volt a bökkenő. Minél jobban egymás gondolaiba mélyedtünk, annál jobban kellett a sajátjainkat takargatni. Minden egyes perccel őrjítőbb lett a csend is, és lassan a beszélgetések is. Néha úgy tűnt, mintha minden egyes szóban a második jelentést keresnénk.
Ahogy teltek a másodpercek, percek, órák, fogytak a napok, egyre jobban meg kellett gondolni mit mondunk, vagy cselekszünk. Amikor már mindkettőnk sikítani tudott volna a bennünk felgyülemlő feszültségtől, általában elmentünk egyet sétálni – lehetőleg ellentétes irányba, hogy még véletlen se találkozzunk. Éjjelente nem beszéltünk, inkább úgy tettünk, mintha nagyon eltemetkeznék a munkában. Én a könyvecskémet vettem elő, de ez sem tudta nagyon lekötni a figyelmemet. Már a versekben is a titkos, második jelentést kerestem. Victoria általában elővett egy lapot – úgy vélem üres volt – és azt tanulmányozta egy ideig, majd csak meredt a semmibe, nem is reagált a zörejekre, amik a régi poros könyvem lapozása közben keletkeztek.
Az egyik hajnalon – ha jól tudom a nyolcadik nap hajnalán – Mindketten a szokásos teendőinket intéztük. Én pont a könyv utolsó sorát szavaltam el húszadszorra, és próbáltam a fejembe vésni – ami ugyan már rég megtörtént.
Nyugodtan ültem a földre terített szőrmén, a lábaimat kinyújtottam. Victoria csak meredt a semmibe, és még mindig a gondolataiba merülve várta a nap első sugarait. Egy pillanatban, a fejemben szörnyű sikítás tört a felszínre, minden előzmény nélkül. Szemeimet összeszorítottam, a kezeimet hirtelen felkaptam, és olyan erősen nyomtam a füleimhez, ahogy csak tudtam. A körmeimet a bőrömbe mélyesztettem, hogy legalább egy kicsit elterelje a figyelmemet a fejemben üvöltöző hangról. A lábaimat felhúztam, minden izmom görcsbe rándult. Oldalra fordultam. Úgy éreztem a két kezem nem elég erős, ezért a barlang hideg falához nyomtam a homlokom, amilyen nagy erővel csak tudtam. Bármit megtettem volna, hogy az a hang elhallgasson.
Victoria felpattant. Látta, hogy nincs minden rendben, odajött, próbált nyugtatgatni, de semmi sem használt. Inkább csak egyre erősödött a fájdalom, és ha nem száradt volna ki a torkom – ami szinte lehetetlen – torkomszakadtából ordítottam volna. A Hang nemcsak sikított, kínzott is. Victoria dermedve nézett rám. Már megpróbált mindent, de sehogy sem sikerült segítenie. Csak állt a barlang közepén, a kezeit tördelve. A barlangban uralkodó félhomály megtört, mert az ajtó tovarepült, és a vakító fényben egy fekete alak körvonala volt látható.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.