Hetedik fejezet: Az emeleten


Alice hagyta, hadd emésszen meg a hallottakat. Éreztem magamon a pásztázó tekintetet és tudtam, hogy aggódik értem. Elöntött a hála.
- Köszönöm – suttogtam halkan. Csak bólintott, nem kellett neki magyarázkodnom. Ezt szerettem benne talán a legjobban. Képes volt szavak nélkül is megérteni. Persze, volt, hogy nem tudta, mit akarok mondani, de érezte mikor kérdezhet és mikor nem. Tudta, mikor fölösleges faggatnia. És ez így volt most is: valószínűleg sejtette, hogy valami zajlik bennem, ennek ellenére igyekeztem feltörekvő könnyeimet lenyelni; túl sokat sírtam már Edward miatt. És most is azért jöttem, hogy ennek véget vessek. Megtudtam egy újabb titkot, de megpróbáltam kizárni a fejemből. Lesz még elég időm, hogy feldolgozzam, és eldöntsem, mihez kezdjek vele.
Alice-nak különben is teljesen igaza volt abban, hogy rég beszélgettünk egy igazán jót.
- Van itthon valaki? – kérdeztem tétován. Próbáltam beindítani a társalgást.
- Jasper és Esme. Fenn vannak az emeleten. Carlisle még dolgozik.
- Értem. – Nem tudtam, mi mást reagálhatnék még. Tekintetem végigkalandozott a szobán és ismét rácsodálkoztam a házra. Olyan nagy és olyan tágas…
- Nem mentek baseballozni a közeljövőben? – Még én is tisztán hallottam a hangomon, hogy mennyire erőltetetten cseng, amit mondok.
- Nem valószínű. Mostanában nem vagyok annyira megbízható időjós. Ráadásul rengeteg a tennivaló… - nem fejezte be a mondatot, gondolom, nem akart még több fájdalmat okozni. Egy apró bólintással jeleztem, hogy értem mire gondol és nem firtattam tovább a témát.
Hosszú percekig megint csendben ültünk, de nem látszott, hogy Alice kínosan érezné magát. Velem ellentétben. Kényelmetlenül fészkelődtem, és legszívesebben felugrottam volna. Alig két percbe sikerült belesűrítenem az összes kérdésemet. Alice pedig hallgatott. Talán arra várt, hogy összeomoljak. Vagy, hogy kitörjek. Én magam sem tudtam melyiket kéne tennem. Ha azt vesszük figyelembe, milyen az alaptermészetem valószínűleg érzelmi ronccsá válnék, szépen csendben, egyedül. Viszont az utóbbi időben megváltoztam. Az jóval később tudatosult bennem, hogy a változások nagy részének kiváltó oka Amelie. De vajon mindenért ő a felelős? Nem voltam biztos benne. Átmenetileg igyekeztem azokat az érzéseket eltemetni, melyeket Amelie érkezése és a körülötte felbolyduló család kiváltott. Majd foglalkozom velük… később.

Végül egy órás sikertelen beszélgetés-kezdeményezés után, úgy gondoltam, ideje indulnom. Még egyszer megköszöntem Alice-nak mindent – hogy meghallgatott és hogy mesélt Amelie-ről – és megígértem neki, hogy többször jövök.
Már épp beszálltam volna a furgonomba, amikor hirtelen fékcsikorgással leparkolt mellettem Rosalie piros BMW-je, Amelie-vel és Edwarddal a hátsó ülésen. Már egyáltalán nem éreztem magam képesnek, arra, hogy Edward szemébe nézzek. Pedig itt lett volna a tökéletes alkalom. Alice bizonyára segített volna nekem. De nem mertem. Ráadásul mielőtt kiszálltak volna a kocsiból, Amelie maga felé fordította leendő férjét és gyengéd csókolt lehelt a szájára. Nem tudtam, hogy Amelie mindezt szándékosan időzítette-e úgy, hogy én is lássam, de nem is érdekelt.
Elöntött a düh, és – bár még magamnak is nehezen vallottam be – a féltékenység. Egy ingerült mozdulattal feltéptem a kocsim ajtaját és bevágódtam a volán mögé. De nem indítottam be a motort. Csendesen fújattam, a gondolatok villámként cikáztak a fejemben. Aztán döntésre jutottam. Nem fogok tovább bizonytalanságban élni! Edward eleget játszott velem! Talán Amelie volt rá ilyen hatással, talán nem, de tudnom kell! – azzal egy újabb mozdulattal kivágtam az ajtót, kipattantam a kocsiból, majd egy kellően nagy csattanással csaptam be magam mögött újra. Magam is meglepődtem ezen a „kitörésen”, általában nem vagyok ennyire határozott.
Azonban ahogy közeledtem a ház felé a magabiztosságom egyre csökkent. Már-már odáig jutottam, hogy hátat fordítok mindennek és többet még csak nem is gondolok a Cullen-családra, de végül győzött a józan ész. Tudtam, hogy képtelen lennék erre. Ráadásul valami folyton hajtott előre, és nem engedte, hogy feladjam. Nem hagyott menekülni.
Mire az ajtóhoz értem, már erősen munkálkodott bennem a túlélési ösztön; túlságosan jól emlékeztem még az Amelie-vel való találkozásra. Aztán megnyomtam a csengőt és vártam. Lesz, ami lesz. Hallottam, hogy benn megélénkül a beszélgetés, talán az találgatták, ki áll az ajtó előtt. Végül, Amelie volt az, aki az új vendég elé jött, hogy üdvözölje.
Meglepődött, mikor meglátott, és kéjes mosolyra húzódott a szája, mikor észrevette, hogy rémülten hőkölök pár lépést.
- Nocsak. Te meg mit keresel itt? – lelépett a küszöbről, be akarta húzni maga mögött az ajtót. Szórakozatta a rettegésem. Én pedig majdnem biztos voltam abban, hogy erre ő is rásegít. Talán Jasper képességével. Hirtelen azonban egy kéz nyúlt ki és támasztotta ki az ajtót. Amelie hátra kapta a fejét és abban a pillanatban a torkomat szorongató félelem is enyhülni kezdett. Tehát igazam volt.
- Alice – csicseregte Amelie.
Fellégeztem. Ha ő itt van, Amelie már nem bánthat.
- Csak jöttem megnézni, ki érkezett. Gondoltam, hátha segítségre van szükséged. Általában nem tart ennyi ideig beengedni egy vendéget. Már attól tartottam, hogy elhurcolt téged egy falka vérfarkas. Márpedig igazán kár lenne érted. – Alice szemében furcsa fény csillant, és kezdtem örülni, hogy én jóban vagyok vele. Azt ugyan furcsállottam, hogy arra hivatkozik, milyen régóta vagyunk kint, de talán csak egy kifogásra volt szüksége.
- Semmi probléma – mosolygott sejtelmesen. – Csak egy alkalmatlankodó halandó.
- Bella a család barátja, mint azt te is tudod – mordult Alice. – Ereszd be!
- Ahogy gondolod – vonta meg a vállát és hátrébb lépett.
Lehajtott fejjel léptem be mellette, igyekeztem nem nézni a szemébe. Amint beértem a nappaliba azonnal Edwardot kerestem. De nem láttam sehol.
- Hol van Edward? – fordultam Alice felé. – Láttam, hogy hazajött.
- Az emeleten.
- Felmehetek?
- Persze, menj csak. Addig én lenn tartom Amelie-t – tette hozzá halkan.
- Köszönöm.
A lépcsőn felfelé menet elgondolkodtam, hogy vajon miként akarja elvonni Amelie figyelmét. Vajon, hogy akadályozza meg, hogy Amelie őt is manipulálja? Ezt majd muszáj lesz megkérdeznem tőle. Átmenetileg azonban félretettem a témát. Fontosabb dolgaim voltak.
Halkan kopogtam Edward ajtaján, és vártam, hogy beengedjen.
- Gyere! – kiáltotta ki.
Óvatosan nyitottam ki az ajtót. Nem tudtam, mire számítsak. Mindenesetre az még engem is meglepett, ami ezután következett.
Ahogy beléptem a szobába, Edward beleszagolt a levegőbe és élvezettel fordult hátra.
- Vacsora – suttogta. Szeme koromfeketében játszott.
Felém ugrott és rám vetette magát. Sikítani se tudtam a meglepetéstől. Rúgtam rajta egyet és kigördültem alóla.
- Edward! – kiáltottam elborzadva. - Ne!
Meg se hallotta a szavaimat. Ismét felugrott és én az ablak felé iramodtam. Közvetlenül mellettem landolt. Beleszagolt a hajamba, egyik karját a derekamra fonta, másikkal a kezeimet bilincselte a falhoz.
- Edward – rimánkodtam. – Nem ismersz meg? Bella vagyok!
Egy pillanatra mintha megzavarodott volna, de a szorítása nem engedett.
- Az osztálytársad vagyok! Együtt járunk bioszra! – Mást nem mertem mondani, attól féltem, csak még jobban felingereli, ha bejelentem neki, hogy egy pár voltunk. Látszólag Amelie teljesen elvette az eszét, nem akartam kockáztatni.
- Edward – hangom meglepően bársonyos volt -, ez nem te vagy. Te nem ölsz embereket. Gondolj bele, hogy érezné magát Carlisle, ha most látna téged. – Biztos voltam benne, hogy ez hatni fog. És igazam volt. Félig. Szorítása ugyan engedett, de karjai továbbra is fogva tartottak. Éreztem a lélegzetét a nyakamon. Istenem, hányszor könyörögtem neki, hogy harapjon meg, hogy tegyen vámpírrá! Most pedig borzalmasnak tartottam még a gondolatot is, hogy azok a hegyes fogak, mennyire közel vannak a nyakamhoz. A szívem a torkomban dobogott. Biztos voltam, hogy Edward is hallja, és ez még jobban megrémített. Emlékszem, egyszer azt mondta, hogy vadászat közben ösztönlényekké válnak. Olyankor csak ők léteznek és a préda. Biztos voltam benne, hogy a félelmem csak erősíti benne a vadászösztönt. Próbáltam magamra nyugalmat erőltetni, de nem ment.
Az esélyeimet latolgattam. Ha megpróbálok kibújni a szorításából, majdnem biztosan újra elkap, és akkor már nem tudok hova menekülni. Ha sikítok, a lentiek ugyan meghallják, de mire ide érnének valószínűleg már törött nyakkal feküdnék a padlón. Ráadásul Jasper is túl messze van ahhoz, hogy megérezze a félelmemet. Legyen akármilyen erős is. Alice képessége blokkolva van és az egyetlen, aki képességek nélkül is tudná, hogy bajban vagyok, itt áll előttem, és a véremre szomjazik. Elvesztem.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.