Vajon az ember – jelen esetben vámpír – tisztában van vele, hogy megőrült? Tudja vajon, hogy elméje megbomlott és nem uralja azt? Tudatában van azzal, hogy amiket tesz, azok nem feltétlenül helyesek? Hogy amiket lát, gondol az nem a valóság, hanem csupán látszat és képzelgés? Egy őrült elme őrült képzelgése?
Mert amit én láttam, az nem álom volt. Látomás, vízió. Egy látomás a jövőről, a sorsról, rólam.


Egy sötét helyen álltam, talán egy erdőben? Minden bizonnyal, mivel körülöttem körbe sötét, fenyegető fák, és én pontosan a kör közepén álltam, mintha csak egy aprócska tisztás lett volna. Különleges, emberfeletti képességeim ellenére nem hallottam és nem láttam semmit se a fákon kívül.
Vagyis… mégis. Egy elmosódott alak a fák között. Háttal állt nekem, és egyre csak távolodott. Nem nézett semerre, ment egyenesen, egyre csak beljebb a sötétségbe. Aztán hirtelen mellette megjelent egy fényes alak, tisztán kivehetően, aki viszont felém közeledett. Mikor ők ketten egymás mellé értek a „fényesség” csak vigyorgott – még ilyen távlatból is jól láttam megvillanó fogsorát, önelégült vigyorát -, míg a másik lemondóan megrázta a fejét. Majd mind a ketten folytatták útjukat.
- Üdv, Carlisle! - állt meg előttem a „fényesség”, arcán most is fellengzős mosollyal.
Ekkor értettem meg hol is vagyok és pontosan miért. És, hogy ki az a másik távolodó alak.
Nem válaszoltam neki semmit, némán bámultam mozdulatlan alakjára, miközben ő is engem vizsgálgatott. Próbáltam olvasni az arcáról, a szeméből, de nem ment. Nem árultak el semmit sem.
Arca most is ugyanolyan szépséges volt, mint mikor először pillantottam meg abban a londoni kirakatban. És mégis, nincs olyan emberi szó, mellyel ki lehetne fejezni, ilyen mértékű gyönyörűséget. Pontos és szabályos minden vonása. Hibátlan.
A tökéletes ragadozó.
Az angyali gyilkos.
Ilyen szépség láttán ki ne ámulna el?
Egyedül fekete szemei „zavarták meg” ezt az összhangot, ezt a harmóniát, de csakis azért mert én tudtam, hogy mit jelent. Mintha csak a végtelenbe pillantottam volna, egy feneketlen verembe, melybe, ha belebukom, soha nem kerülök ki. De volt benne valami furcsa csillogás, valami megmagyarázhatatlan…

Továbbra sem szólt egyikünk sem. Én nem tudtam, mit mondhatnék, de úgy látszott, ő már felkészült.
- Na, és most mi lesz? - bökte ki végül könnyedén, valahogy mégis udvariasan.
- Nem tudom…
- Ugye tudod, hogy ennek semmi értelme sincs? – kérdezte leereszkedően - Mármint, hogy küzdesz?
- És mégis mit kéne tennem? - pedig mintha a választ már tudtam volna.
- Feladnod.
Egyszerű.
Milyen egyszerű is lenni nem törődni ezzel az egésszel, hanem úszni az árral, élni tovább úgy, ahogy vagyok.
Egyszerű.
És mégis nehéz, talán a legnehezebb…
- Hallgatnod az eszedre és elfogadnod azt, amin már nem lehet változtatni. Carlisle, hidd el, ez a Te sorsod. Nem másé. Ugyan másokra is ki lett szabva, ezt nagyon is jól tudod, de neked is ez jutott, akár akartad, akár nem. Nem tehetsz ellen! - hangja most kellemes volt, semmi lenézés.
- És komolyan gondolod, hogy ennyivel elintézzük a dolgot? Hogy feladom? - támadtam rá.
- Ebben reménykedem. De igazából mondhatnám azt is, hogy biztos vagyok benne, mivel kénytelen leszel feladni! – a hangja most is kedves, de én kihallottam belőle az árnyalt fenyegetést és egy csepp ingerültséget.
- Miért is vagy ebben olyan biztos? - megpróbáltam előcsalogatni valódi énét, hátha úgy egyszerűbb lesz ellene harcolni…
- Mert nincs már választásod, fogd már föl! – már nem mosolygott.
Sikerült.
Most viszont a szeme sem csillogott, mint máskor, és a hangja is mintha könyörgő lett volna…
Nem értem.
- Gondolkodj el ezen, de már nincs sok időd hátra! - figyelmeztetett őszintén, már-már szint megértően.
- Ha tovább vársz, úgy csak még több kárt fogsz okozni. Mikor majd az éhség teljesen elvesz az eszedet és én kerülök föléd, mikor már nem leszel képes legyűrni engem, akkor sokkal, de sokkal nagyobb vérengzést fogsz véghezvinni, mintha még most csillapítanád a szomjadat. Fontold ezt meg. És Carlisle, én is élni akarok, nem akarok meghalni és ezért nem is vagyok olyan vérengző szörnyeteg. Belőled születtem, ezáltal tisztában vagyok a képességieddel, az emlékeiddel. Mindent tudok rólad, sőt, hogy közhellyel éljek, még jobban ismerlek, mint te saját magadat! - újra elmosolyodott - Gondolj bele, hány embernek okoznál fájdalmat? Jól tudom, hogy azzal viszont magadnak is igencsak sokat ártanál, hiszen szánod őket, és sajnálod. Éppen ezért nem akarod, hogy elfogjanak, nehogy valaki máshoz tapadjon a te véred, még ha az egy szörnyeteg vére lenne is. Átérzed a bajaikat, a fájdalmaikat. De mit éreznél vajon akkor, amikor az otthon melegében ülő anya hiába várná haza dolgozó férjét? Mikor az édes szülők hiába is szólongatnák olyan keservesen szeretett lányukat, mikor az a pajtában fekszik, holtan, vérbe fagyva, feltépett erekkel?
- Az emberek félni, gyűlölni és üldözni fognak, mint minden fajtád bélit.
- Elég! - nem bírtam tovább…
Szavai sorra megelevenedtek előttem, és magam előtt láttam a zokogó özvegyet, a fájdalomba és bánatba beleőrült szülőket, a halott lányt.
- Carlisle, kérlek! - vetett rám reménykedő pillantást.
De amit az én arcomról, szememből kiolvasott az csakis rettenet, félelem és borzongás lehetett. Mást nem is éreztem. Üveges szemekkel, értetlenül meredtem magam elé…
Menekülni akartam, de nem előle, hanem magam elől. Pedig ő valójában én voltam.
Őrület.
Mikor látta, hogy a helyzet lehetetlenre fordult, sóhajtva megfordult és már csak egy távolodó fehérséget láttam.

A másik, sötét énem, aki eddig egyre csak távolodott, most egyszerre megfordult és elindult visszafelé, felém. De ez csak akkor tűnt fel, mikor a fény megvilágította őt. Mikor azok ketten újra találkoztak, a fényes – az ördögi és mégis angyali – a másik vállára tette a kezét, de azt, hogy mit mondott, sajnos nem hallottam. Érzékeim cserbenhagytak.
Másik énem arcán halvány, megértő sőt büszke mosoly játszott, miközben felém lépkedett. Ő nem mondott semmit, ő nem üdvözölt úgy, mint egy régi jó barátot. Megállt előttem és két karját előre kinyújtva hatalmasat taszított rajtam. Ezzel pontosan egy időben, mintha valaki hátulról megragadott volna, és kirántott volna ebből a rettenetből.

Biztos voltam benne, hogy megőrültem…

Olykor a legkönnyebb döntést a legnehezebb meghozni. Amikor ott van előttünk az út és tudjuk, hogy úgysincs más választásunk, és mégis hezitálunk, reménykedve…hátha.
Amikor már nincs helyes és helytelen, jó és rossz. Amikor már minden gondolat haszontalan és minden tett ésszerűtlen. Amikor akármennyire is tiltakozunk ellen, egyszerűen nem tehetünk mást…
Most velem is ez volt a helyzet.
Komolyan el kellett gondolkoznom, amit Ő mondott.
De ami a legrosszabb, hogy igaza volt, és ezt nagyon is jól tudtam. Mégis, mintha együtt érzett volna velem. Volt valami a hangjában, a szemében, a mozdulataiban. Abban, ahogy rám mosolygott. Valami, ami azt súgta, hogy tudja, min megyek most keresztül.
Mintha megértene.
De ez lehetetlen. Hogyan érezhetne velem együtt olyasvalaki, aki eddig csak gúnyosan kacagott rajtam és feltett szándéka volt, hogy kioltsam valakinek az életét, vérét vegyem, és még ennek tetejében élvezzem is!
Fölösleges ezen gondolkozni. Kiismerni egy vámpírt. Legalábbis a belső énjét.
Lehetetlen.
Azért ez mégiscsak elég ironikus.
Én, aki már magam is vámpír vagyok, nem fogadom el ezt a létet és ehelyett víziókon keresztül kommunikálok az éneimmel. Egyértelmű, őrült vagyok.
Az egész helyzet nagyon zavaros és abszurd.
Nappalim és éjszakáim meghatározottak voltak. Önmarcangolás, örökös kétség és félelem, valamint az a észveszejtő szomjúság, mely ellen egyre tehetetlenebb voltam.


Ez egy átok. Egy olyan átok, mellyel engem sújtott az a szörnyeteg.
Éreztem, hogy ezt a játszmát már réges-régen elvesztettem. Lehetséges alternatívák nem voltak.
Éjjelente, miután aludni nem tudtam, a múltamon gondolkodtam. És a jövőmön…
Milyen lett volna, ha anyám nem hal bele a szülésbe? Ha én a saját életemmel, nem okozom korai halálát? Hát már akkor is gyilkos voltam? Eleve annak születtem?
Mi lett volna, ha azon az éjszakán nem történik ez? Ha csak elfogtuk volna azt a szörnyeteget és senkinek nem lett volna baja? Ha hazamentem volna és otthon aludtam volna?
Aludni, csak egy pillanatra is feledni a bajaimat, de jó is volna! Mit meg nem adnék érte!
És vajon Elisabeth viszonozta volna az érzelmeimet? Képes lett volna szeretni engem?
Most már soha nem tudom meg. És amúgy is túl sok a „ha” és fölösleges ezeken rágódni. Legalábbis az idő múlásával rájöttem erre.

Akkoriban ezek a kérdések megnyugtattak, némiképp reményt adtak és menedéket. Mint egy tető, amely alá behúzódhatok az eső elől. De ez a tető, az éhséggel párhuzamosan, egyre csak vékonyodott és foszladozott, mint a polcokon sorakozó régi könyvek és prédikációk, és az eső cseppjei megállíthatatlanul hullottak rám. míg végül már egyszerűbb volt kint állni az esőben, ahol tudom, hogy úgyis elázok, minthogy-e kétes menedékben, mely alatt hiú remények éltetnek és álomképekből építem föl a valóságot.
És amikor kilépek, émelyítő érzéssel zúdult rám, mindaz, ami elől menekültem.
Felnéztem a felhős égre, és döbbenten tapasztaltam, hogy valóban esik.
Beletörődtem, de nem fogadtam el.

Futottam. A legeldugottabb helyeket kerestem, ahol híre sem volt embernek. Nem álltam meg, csakis akkor, amikor már elég messze kerültem az előző helyemtől.
A napok egybefolytak és új létemben a hetek kínzó lassúsággal hónapokká váltak. Kimerült voltam és fáradt, mint még soha, de még így is erős. Már szinte semmilyen önkontrollom nem volt, és leginkább erdőkben, és sziklás helyeken kóboroltam.
Fejemben éles hangok váltották egymást, egytől-egyig fülsértő, és mindegyik az suttogta:
Ölj!
Csak reménykedni tudtam, hogy ember erre nem jár, és eddig szerencsém is volt…és nekik is.
Az éjszakák ezer borzalmasabbak voltak a nappaloknál. Ilyenkor az érzékeim sokkal élesebbek voltak és énem egyik része éhes szemekkel várta hátha az éppen megrezzenő bokor mögül egy nő lép ki, aki eltévedt, és most nem talál haza. De hála az Istennek eddig csakis állatok zavarták föl gyilkos vágyaimat, emberrel soha nem találkoztam.

Az ösztönök átvették fölöttem az uralmat, nem én irányítottam többé a testemet.
Máig nem tudom, hogy miért pont akkor és miért pont ott – hiszen eddig eggyel sem találkoztam – egy szarvascsorda haladt el mellettem.

És vége volt.
Mindennek…





*Arany János: Híd-avatás című versének utolsó versszaka

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.