Éjjel-nappal terveket készítettem Bella megtalálására, nem akartam tétlenül tölteni egy percet sem, nem akartam a szívemet tépő fájdalomra gondolni.
Láttam Alice fejében megkínzott szerelmemet, és úgy éreztem, hogy darabokra hullik körülöttem a világ. Aztán Relie elájult, és ez egy kicsit kitisztította elborult elmémet. Aggódni kezdtem, de Carlisle gyorsan megnyugtatott, hogy semmi baja.
Újra a szenvedésbe merültem, és megszűnt számomra a külvilág. Csak arra tudtam gondolni, hogy Bella szenved. Csak ez járt a fejemben, és kíméletlenül zakatolt bennem a kín.
Ha lehetne egy kívánságom, mit kívánnák?
Nem tudom.
A bűnöm helyrehozásához nem elég egyetlen kívánság, rengeteg dolog kellene hozzá, már ha helyre hozható egyáltalán.
Nem vagyok benne biztos, hiszen ennél nagyobb hibát nem véthettem volna. Nem bíztam a kedvesem szavában, és ez egy tragédia lavinát indított el, észrevétlenül, de mégis hihetetlen sebességgel.
Tántorogva mentem fel a lányomhoz, hogy megnézzem, hogy hogy érzi magát, avagy felébredt e már.
Bizonytalanul nyitottam be, az ágyra emeltem fáradt tekintetem.
Békésen aludt, az arca kisimult a nyugalomtól. Bárcsak nekem is megadatna az alvás gyönyörűsége, bárcsak egy kis nyugalomra lelhetnék a kínok végtelenségében. De soha nem adhatom fel a harcot, hiszen itt van mellettem a kislányom, akinél csodásabbat el se tudnék képzelni.
Már órák óta néztem, őriztem az álmát, mikor megrándult törékeny kis teste. Reszketni kezdett, talán rémálmok kínozták.
Bella altatóját kezdtem dúdolni, hogy megnyugodjon, és aludjon tovább. Olyan régen énekeltem utoljára ezt a dallamot, akkor mikor az utolsó közös éjszakánkat töltöttük együtt.
- Nem akarok aludni, veled akarok lenni – akaratoskodott Bella ásítva, szemeit nehezen tudta csak nyitva tartani, le-leragadtak.
- Itt vagyok veled, aludj, kedvesem – suttogtam és megcirógattam az arcát.
- Itt leszel mindig?
- Igen, nem szabadulsz tőlem többé – mondtam neki mosolyogva, de nem is sejtettem, hogy ez az utolsó közös éjjelünk.
- Akkor jó… jó éjt… - suttogta, majd édes álomba merült, én pedig dúdolni kezdtem az altatóját, hogy minél szebb álma legyen.
Békés arccal aludt, és látszólag minden tökéletes volt az álmában, csak néha suttogott néhány szót, legtöbbször a nevemet.
Csodálatos éjszaka volt.
Lágyan dúdoltam, Renesmee arcára ismét békesség ült ki, semmi nem zavarta meg az álmában.
- Anyu… - suttogta álmában, megmerevedtem ültömben. Renesmee ismerte ezt a dalt… méghozzá Bella énekelte neki…
Éppen a nappaliban ültem, mikor éreztem, hogy látogatónk érkezett. Jacob kopogott az ajtón, arcán aggodalom látszott.
- Bocs, én csak Relie-t keresem, megbeszéltük, hogy ma átjön, és nem jött – mondta barátságtalan hangon.
Esme fogadta őt, és elmondta neki, hogy mi történt. Jake arca megkeményedett.
Máskor ilyenkor kiolvasnám a fejéből, hogy mit gondol, de most nem volt se erőm, se kedvem hozzá.
- Vérszopó, beszélnünk kell! – mondta nekem komolyan, én nem tudtam, hogy mi ketten mégis miről beszélhetnénk?
- Miről?
- Nem olvastad ki a fejemből? – lepődött meg.
- Nem, nincs kedvem. Megosztanád velünk? – kérdeztem, és intettem a többieknek, hogy üljenek le.
- Emmett, én nem kértem kiskutyát – hallottam Rosalie morgását, de ő is leült.
- Belláról van szó, szerintem segíthetek – kezdte el bizonytalan hangon.
- Beszélj!
- Egyik nap meglátogattam, Charlie nem volt otthon. Nem akarlak áltatni, elég gázul nézett ki, mint egy mosott rongy.
Felmorogtam.
- Nyugi, pióca. Elhívtam sétálni, beszélgetni kezdtünk. Egyszer csak vámpír szagot éreztem. Először arra gondoltam, hogy ti jöttetek vissza, de a szag ismeretlen volt.
- Ki volt az? – sziszegtem.
- Nem tudom, de nem egyedül volt. Még soha nem éreztem ilyen szagot, büdösebbek voltak, mint ti. Szóltam Bellának, hogy menjen innen, és ő engedelmeskedett. A szag felé indultam, olyan katonás hatásuk volt, mintha valami maffiás filmből léptek volna ki. Az egyiket azt hiszem Aro-nak, a másik valami Janet vagy Jane volt.
- Volturi –mordultam fel mérgesen.
- Biztos. Aztán elmentek, mikor megjött a falka, én pedig visszasiettem Belláék házához, de üres volt. Csak két levelet hagyott, egyet nekem, egyet Charlie-nak. Tényleg, azt nem is mondtam, hogy mindenkinek azt mondta, hogy még együtt vagytok, csak te előkészíted a közös életeteket.
- Mi? – nyögtem fel.
- Nem hittem el, de nem árulta el az igazságot.
- Mi volt a levélben? – kérdezte Carlisle.
- „Jacob! Igazad volt, nincs minden rendben. Akiket éreztél, valószínűleg meg akarnak ölni engem, el kell, hogy menjek. Elmegyek Edwardhoz. Kérlek, mond azt mindenkinek, hogy Edward és köztem minden rendben volt, és hogy most költözünk végre össze. Ne haragudj rám! Szeretettel: Bella”
- Mit akarhatott a Volturi Bellától? – kérdezte Carlisle hangosan, én nem tudtam rájönni, túlságosan Jacob szavainak a hatása alatt álltam.
- Renesmee-t – suttogtam megvilágosodva. Hirtelen minden kirakó darab a helyére került, és minden rendeződött a fejemben.
- Hogy? – kiáltottak fel a többiek.
- Emlékeztek a halhatatlan gyerek legendájára? – kérdeztem halkan. – Szerintem a Volturi úgy hitte, hogy Renesmee a halhatatlan gyerek, és ha Bella megszüli, azzal veszélyt hoz a világra. Biztosan ezért vitte árvaházba, hogy biztonságban legyen, és azért tarthatják fogva, hogy árulja el, hogy hol van Renesmee, de Bella bizonyára nem mondott semmit.
- Ez… logikus – nyögött fel Alice.
- Ha igazam van, és a Volturi mégse olyan kegyetlen, elérhetjük, hogy kiengedjék őt, de ehhez el kell velük hitetnünk, hogy Renesmee halott.
A szavaim nyomán néma csend támadt, de nem foglalkoztam vele. Égetett a tettvágy, és valamit tenni akartam a szerelmemért.
- Ezt mégis hogy akarod elérni? – morogta Jacob.
- Mesélted azt az autóbalesetet, amiben Renesmee-t halottnak nyilvánították – vetettem fel az ötletet.
- Ez remek ötlet! – lelkendezett Esme, éreztem, hogy végre fellélegzett egy kicsit, hogy van esély arra, hogy a családunk végre boldogságra leljen.
- El kell mennünk minél előbb Olaszországba.
- A Volturikra bíznánk az életünk? – kérdezte Jasper.
- Nincs más lehetőség, aki nem akar jönni, maradhat, én senkit sem kényszeríthetek.
- Én veled megyek – jelentette ki Alice magabiztosan.
- Én is – bólintott Jasper, majd szép lassan mindenki.
- Jacob – fordultam az említett felé.
- Hm?
- Te itt maradsz, te vagy felelős a lányomért, ha történik vele valami, akkor neked annyi. Megértetted?
- Igen, bár az nem világos, hogy ez most kérés volt, vagy fenyegetés.
- Kérés, de ha baja esik Relie-nek fenyegetésnek is veheted.
- Értettem, vigyázok rá. Most felmehetek hozzá? – kérdezte.
Bólintottam.
Elindult fel a lépcsőn, ezzel magára hagyva minket.
- Mikor indulunk? – kérdezte Jasper, bár nem tudom, hogy tőlem vagy Alice-től kérdezte-e.
- Amint a lányom felébredt, nem szeretném szó nélkül itt hagyni, hátha nem…
- Edward! Nem lesz semmi baj! – ölelt át Alice, és magamhoz szorítottam.
Szükségem volt a támaszra, gyengének éreztem magam, de határozottnak kellett tűnnöm, hogy meggyőző legyek.
- Carlisle? Megkérhetlek, hogy keresd meg Relie halotti bizonyítványát?
- Persze, már itt sem vagyok – mondta, majd magára kapta a kabátját és eltűnt. Még hallottam a motor zúgását, majd elnyelte a szél.
- De Renesmee és Jacob a közeljövőben szeretne kettesben maradni.
- Ah, jó. De ugye nem…?
- Nem. Megnyugodhatsz a lányod még szűz, és nem ma fogja elveszteni a szüzességét.
- Még jó – morogtam és követtem a testvéreimet a vadászatra.
Még jó, hogy a családom itt van velem, és mellettem áll. Nélkülük talán már nem is élnék, belehaltam volna Bella elvesztésébe – gondoltam, majd egy gyors mozdulattal elejtettem egy hegyi oroszlánt.
Már hazafelé tartottam, mikor megláttam a réten legelni egy bárányt. Megdermedtem.
- Edward? – nyugtalankodott Emmett, de Alice leintette.
A bárány nyugodtan legelt a mezőn, majd a semmiből egy oroszlán vetette rá magát, és a bárány meghalt.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó