Mikor megérkeztünk a vadászatról, Alice felajánlotta, hogy beszél Renesmee-vel az olasz utunkról, én pedig elfogadtam.
Közben Carlisle is megérkezett, és átnyújtotta Renesmee Carlie Newton halotti bizonyítványát. Elkomorodva olvastam a sorokat, még akkor is, ha a lányom élt, sőt halhatatlan volt.
Renesmee Carlie Newton halotti bizonyítványa, meghalt autóbalesetben, 2024. augusztus 10-én. A teste nem került elő.
Komoran raktam be a zsebembe a fontos iratot, közben Alice táncolt le a lépcsőn.
- Na?
- Mérges, amiért nem jöhet velünk, de elfogadta.
- Köszönöm, Alice. Felmegyek hozzá – mondtam, és elindultam a szobája felé, hogy elköszönjek tőle.
Bekopogtam.
- Gyere! – kiabált ki Relie, már a hangján hallottam, hogy duzzog. De nem engedhetem, hogy veszélybe kerüljön, ráadásul ő nem jöhet! Hiszen az ő halálát akarjuk elhitetni velük, remélem, hogy sikerül. A lényeg az, hogy elrejtsük a gondolatainkat előlük, és egy hamisat mutassunk neki. Ezért megyünk Carlisle-vel ketten, a többiek nem jönnek be velünk az oroszlán barlangjába.
- Szia, hogy vagy? – léptem be, és kedvesen fordultam felé.
- Miért nem mehetek?
- Mert nem – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, mert nem mondhattam el neki az igazat, miszerint ha ő halott lenne, Bella nem lenne fogoly.
- Hogy vigyázz magadra és hozd haza anyát! – felelte szomorúan. Ez annyira jól esett, hogy közelebb léptem és magamhoz szorítottam.
Percekig öleltük egymást, majd egy puszit nyomtam a homlokára.
- Ígérem, hogy nemsokára együtt leszünk mindhárman, de kérlek, míg távol vagyok. Vigyázz magadra! – kértem meg.
Rám mosolygott.
- Vigyázok, de csak ha te is.
- Akkor ezt megbeszéltük! – mondtam, és elszoruló torokkal vettem tudomásul, hogy nehezebb távol lennem a lányomtól, mint hittem.
Még egyszer magamhoz szorítottam, aztán kimentem a szobából.
A többiek már indulásra készen álltak, majd ők is elköszöntek Renesmee-től, aztán elindultunk Olaszországba.
Renesmee
Szomorúan néztem a távolodó alakjukat, majd magamra maradtam, Jacob még hazaugrott néhány dologért. Nem tudom, hogy mi tart neki ennyi ideig… Talán a szívecskés alsónadrágját keresi.
Annyira nehezen sikerült elköszönnöm apától, nem akartam, hogy elmenjen, de azt se akartam, hogy anyu még tovább fogságban legyen.
Csupán nehezemre esett a búcsú, nagyon megszerettem a családom. Végre boldogságra leltem, de igazán boldog csak anyu mellett lehetek.
- Relie? Min gondolkodsz? – kérdezte mosolyogva Jacob, és átölelt.
Nem válaszoltam, hanem helyette megcsókoltam. A csókunk sokáig tartott, az íze órákig nem tűnt el a számból.
Lágyan megsimogatott, de én inkább egy ölelésre vágytam, így hozzábújtam.
- Vigyázok rád – suttogta a fülembe.
Teljesen elvesztettem az eszem, ahogy belenéztem Jacob csodálatos barna szemeibe. Láttam a szemében a tüzet, ami engem is égetett, és ez feltüzelt.
Jacob lassan az ágyra fektetett és csókolgatni kezdte a nyakamat, és én nagyon is élveztem.
Felsóhajtottam, és átadtam magam ennek a felemelő élménynek.
Egyre kevesebb ruhát éreztem magamon, és én is vetkőztetni kezdtem a szerelmemet, aki teljesen elvesztette az önuralmát. Szájából kéjes, elélvezett sóhajok jöttek, majd mindketten megszabadultunk a ruháinktól, és ami azután következett, annál szebbet, annál jobbat elképzelni el sem tudok…
Edward
Végre leszállt a gépünk, megérkeztünk Rómába. A többiek a tengerparton bérelnek ki egy házat, míg mi elmegyünk a Volturikhoz, és előbb idehozzuk Bellát is, hiszen ki tudja, hogy milyen állapotban van, és nem akarom sokkolni a lányunkat.
- Carlisle, vigyázzatok egymásra – suttogta Esme, majd megcsókolta a férjét, majd engem is magához szorított.
- Ti is legyetek óvatosak – súgtam halkan édesanyám fülébe. Esme számomra mindig is az imádott anya volt, akit nagyon szerettem. Esmét nem lehetett nem szeretni, hiszen a teste 99%-a ebből állt, és igyekezett mindezt nekünk is átadni.
Eszeveszettül futottam talán a végzetem felé, nem tudom, de gyorsabb voltam, mint valaha. Minél előbb a kedvesemmel akartam lenni, és boldoggá tenni.
Carlisle alig tudta tartani velem a tempót, annyira gyorsan száguldottam. Szorongva érkeztünk meg Volterrába, oda, ahol az ellenség jóindulatára vagyunk utalva.
- Mi járatban, Carlisle? – kérdezte Aro, sok mindent sejtető mosollyal az arcám, mintha pontosan tudná, hogy miért vagyunk itt.
- Bella miatt jöttünk – felelte udvariasan Carlisle.
- Mégis honnan gondoltátok, hogy elengedjük? – kérdezte és hideg szemeit ránk meresztette.
- Tudomásunkra jutott, hogy mi okból tartózkodik itt Bella – kezdtem, de próbáltam udvarias hangot megütni.
- Na és miért?
- Megtudtuk, hogy azt gondoljátok, hogy Bella és az én lányom halhatatlan gyermek, de ez nem igaz.
- Nem igaz? Azt gondoljuk? – húzta fel a szemöldökét Jane.
- Renesmee soha nem volt halhatatlan, meghalt egy autóbalesetben egy évvel ezelőtt. Itt vannak róla az iratok is – feleltem.
- Igazán? Milyen érdekes… - szólalt meg Caius. – Engedjük szabadon Bellát?
- Ezért jöttünk főképp, igen – felelte helyettem Carlisle.
- Főképp?
- Természetesen meglátogatni is akartunk volna, de a körülmények nem tették lehetővé.
- Miért?
- Bella miatt.
- Szóval Renesmee meghalt? – kérdezte Aro.
- Igen.
- Nem bánjátok?
- De igen, nagyon.
- Biztos vagy benne, öreg barátom, hogy meghalt?
- Igen.
- Én nem, és itt ez a baj. Úgy gondolom, hogy hazudsz nekem Carlisle – közölte Aro fagyosan. Egy dolognak köszönhetitek az életeteket…
Megmerevedtem.
- Az a szerencsétek, hogy nem áll szándékunkban továbbra is fogva tartani Bella Swant.
- Hogy? – döbbentem meg.
- Jól hallottad. Most már tisztában vagyunk vele, hogy Renesmee nem a halhatatlan gyermek, és nem sok vámpír tulajdonságot örökölt. És szerintem eléggé megfizettétek Renesmee megszületésének az árát.
A szívem verni kezdett volna, ha lenne...
- Én a helyetekben nem hinném, hogy ez már a Happy End.
- Honnan tudjátok, hogy Renesmee nem ő?
- Mi intéztük el a szóban forgó autóbalesetet – felelte Jane vigyorogva. Megfeszültem. Majdnem megölték a lányomat…
- Továbbra is béke van közöttünk? Merem remélni. Egyébként tettünk neked egy kis szívességet, Edward. Már nem kell átváltoztatnod a szerelmed, már a nemes fajunkhoz tartozik – közölte szervtelen hangon Caius.
Ezt már tudtam, sajnos.
- Sejtettem.
- Akkor talán mehetünk is a cellához, nem igaz? – vetette fel Aro kedélyesen, de a veszélyérzetem nem múlt el.
Rosszat sejtettem.
Renesmee
Boldog mosollyal az arcomon ébredtem, a szerelmem karjaiban. Jól esett, bárcsak minden reggel így kelhetnék…
- Jó reggelt – búgta Jacob selymes hangon.
- Jó reggelt – köszöntem mosolyogva.
- Hogy aludtál?
- Csodálatosan – feleltem és megcsókoltam.
- Hékás! Nem megyünk reggelizni? A desszert majd utána!
- Oké – nevettem fel a desszert kifejezésen, majd magamra kaptam a hálóingem, és elindultam az ajtó felé, de Jake a karjaiba kapott, és úgy mentünk reggelizni.
Edward
Rengeteg földalatti folyosón haladtunk végig, és egyre idegesebb lettem. Boldog voltam, hogy Bella újra velem lehet, de féltem, hogy milyen állapotban találom.
Azok alapján, amit Alice mondott, talán nem alaptalan ez a félelmem. Mi van, ha soha nem lesz a régi? Ha végleg tönkretettem?
Nagyjából egy óra múlva érkeztünk meg egy cellaszerűség elé, de a fal miatt nem láttam be. Aro kulccsal elfordította a zárat, majd kitárta az ajtót.
- Menjél csak, Edward – intett nekem, de minden mozdulatából gúny áradt. Féltem, rettegtem attól, amit odabent találok.
Beléptem, és megláttam Őt…
Megdermedtem a mozdulataim közben. Sokkal rosszabb volt, mint azt gondoltam volna. A viszontlátás öröme eltompult az állapota okozta fájdalom miatt.
- Bella? – suttogtam megtörten, és letérdeltem mellé.
Nem halhatott meg, még csak fel se nézett rám, pedig a hangomat hallania kellett volna! Még csak meg sem rezdült.
Nem halhatott meg! Nem! Nem!
Könnyek nélkül sírni kezdtem, úgy, mint még soha, majd egy hirtelen mozdulattal a karjaimba kaptam.
Mikor magamhoz szorítottam, végre megrezdült, de épphogy csak egy picit, ha nem figyeltem volna, észre se vettem volna.
Furcsa volt, hogy nem hallottam a szíve dobogását, de a vámpíroknak nem dobog a szívük. És Bella vámpír lett, akármennyire is elleneztem.
A szemeibe néztem, melyek élettelenek voltak, és vörösek, egy apró puszit nyomtam az arcára, mire megrezdült az arca, és a szemeibe egy kis élet költözött.
- Edward? – kérdezte, de olyan érthetetlenül, hogy csak a helyzet miatt tudtam, hogy mit is mondott.
- Most már minden rendben, kicsim – suttogtam. – Itt vagyok, és vigyázok rád!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó