A fekete alak egyet lépett felénk. A Victoriából áradó gyűlölet az alak felé szinte csípte a bőröm. A hang már halkult, a szemem már ki tudtam nyitni, de a kezeim még mindig görcsösen szorították a fejem, mert attól féltem, visszatér a fájdalom, ha nem maradok ebben a pozícióban. Felismertem Őt. Ő volt a tabu, akit sohasem lehetett kimondani ezen a helyen: Edward Cullen. Ahogy ott állt, a fénysugarak körülötte törtek be a barlangba. Olyan volt, mint egy angyal, aki a sötét, nedves pokolba tévedt. De az angyaloknak nem lángol így a düh és a gyűlölet a szemében. Victoriával csak egymást nézték, egyikük tekintete sem tévedt rám, pedig még kerülgetett az ájulás a fájdalomtól. Néhány pillanatra nyomasztó csend tört ránk, csak néha lehetett hallani a nyöszörgésem, amit a Hang idézett elő. Edward rám nézett, a szemei éjfeketék voltak.
- Hát nem megmondtam, hogy takarodj innen?! Ne hidd, hogy elnézem neked ezt is, ráadásul VELE vagy! – hanyagul Victoria felé intett.
- Minő meglepetés! Hát mégiscsak ismeritek egymást! – Victoria gúnyosan válaszolta. Közben rám sandított, úgy éreztem, irántam még nagyobb a haragja, mint Edward iránt. Nem tudtam szabadkozni, ki sem bírtam nyitni a szám, mert még ez is erősítette a fájdalmat. Hogy nem is próbálkoztam, kezdett egyre tompulni, aztán már alig éreztem. Féltem, ha ezt ők is tudják, mindketten nekem esnek, majd egymással végeznek. Csak ültem tétlenül, az ebben a pillanatban keletkezett vitát hallgatva. Csoda, hogy eddig nem vetették rá magukat egymásra! Amint lehet, el kell egymástól választanom őket. De hogyan? Egyáltalán meg tudom akadályozni az akármikor bekövetkezendő katasztrófát?
Nem valószínű. Egyiküknek mindenképpen meg kell halnia, és nekem is. Addig is, köztük kialakult egy dialógus, ami előbb-utóbb véres véget produkálhat.
- Áh! Szóval Ő is egy kis védenced, akit egy rövid időre képeztél ki, aztán elhagytad? Pedig az a lány… Úgy látom, gyorsan túl tudsz esni a történteken. Hogy szegényt majdnem megölték MIATTAD! Ez érdekes… - folytatta Victoria
- Hogy mered a szádra venni Bellát?! – a kezei ökölbe szorítva lógatta maga mellett, de az izmai megfeszültek, a szemei csak úgy égtek. – Nem kell rá emlékeztetned, nekem legalább van bűntudatom, ha már nektek nincs! Egyébként őt nem ismerem, pontosabban nem akarom ismerni – rám emelte tekintetét - Pont ugyanolyan, mint te! Bosszúszomjas, és kegyetlen.
- Bella, Bella, Bella… - mondta játszadozva a szavakkal, énekelgetve. Azt hittem erre Edward azonnal ugrani fog, de szerencsére nem tette. Egymás szemébe fúrták tekintetüket, és lassan, megfontoltan léptek egyet-egyet jobbra. A távolság kettőjük közt egyre inkább csökkent, egyre hangosabb és vészjelzőbb lett a morgásuk, de amikor Victoria az ajtóhoz ért, villámgyorsan eltűnt. Edward rögtön utána. Egy pillanatra maradtunk kettesben Edwarddal, de még akkor sem az érdeket, h megöl-e, vagy sem, hanem hogy a testvérem meg tud-e bocsátani nekem valaha. Edward akkor küldött felém egy megmagyarázhatatlan pillantást. A szemei elsötétültek, még jobban feketéllettek, és a gyilkolási vágy, a vérontás tükröződött bennük. Meg nem tudnám mondani, hogy csak Victoria vagy esetleg mindkettőnk meggyilkolására érzett késztetést, de engem akkor akár egy mozdulattal taszíthatott volna a másvilágra. De nem tette meg. Sugárzott belőle a gyűlölet, a sajnálat, és még sokféle érzelem, amiket a mai napig sem lehetne kielemezni.
El nem tudtam képzelni, vajon hogy fog végződni a csata kettőjük közt, de már nem is érdekelt, hogy mi történik Edwarddal. Egyszerűen immúnis lettem rá. Nem mondhatom azt, hogy már semmit sem éreztem iránta, de a múltam ezt a szakaszát ezekben a napokban sikerült lezárnom véglegesen, és nagyon bántott, hogy előbb nem tudtam rávenni magam. Ami sokkal jobban foglalkoztatott, hogy ha Vic túléli, egyáltalán visszajön értem, örökre elfelejt, vagy az első adandó alkalommal kivégez. Ahogy ezt végiggondoltam, egyszerűen széthasított a fájdalom, hogy bármikor elveszíthetem. Még annak is jobban örültem volna, ha saját kezével öl meg, minthogy örökre elfelejtsen.
Egy perc sem telt bele, Victoria visszatért. El nem tudom mondani, mekkora örömet éreztem, már csak akkor is, ha láthattam. Majdnem hogy összeesett. Nekidőlt a falnak, aztán lassan lecsúszott a nedves földre. Még sosem láttam így egyetlenegy vámpírt sem, és eddig el sem tudtam képzelni, hogy ilyen történhet. Szinte már az ájulás határánál volt. Amilyen gyorsan tudtam, felpattantam – ahhoz képest, hogy voltam eddig, egész könnyen ment. Megpróbáltam felsegíteni. Nem ment, inkább én is lehuppantam a földre, pedig hajtott a tudat, hogy nem biztos, hogy biztonságban vagyunk.
- Meg tudsz nekem bocsátani? Annyira sajnálom… Amikor találkoztunk, nem akartam meghalni általad, utána meg már nem akartalak elveszíteni.
- Nem haragszom rád! Tudom, hogy szereted – nem szóltam egy szót sem.
- Mi történt? Ugye megölted?
- Miért? Te nem örülnél, ha megöltem volna! Akkor meg minek kérdezed?
- Nekem Ő már semmit sem számít! Csak egy régi emlék! Te sokkal fontosabb vagy nekem! De… de akkor nem ölted meg?
- Nem! – suttogta – Úgy éreztem, ha megölöm, Téged a szenvedés öl meg!
- …s akkor? Jaj ne… Akkor ide tart, ugye?
- Valószínűleg. De biztos vagyok benne, hogy megelégszik az én életemmel is!
- NEM! Nem hagyhatom, hogy meghalj! Nem tudok nélküled élni! – a hangom elfulladt, csak úgy záporoztak volna a könnyeim, ha egyáltalán tudtam volna sírni. Újra feltápászkodtam, és már próbáltam teljes erővel kivonszolni. Már majdnem az ajtónál voltunk, a nap sugarai ránk sütöttek.
A következő pillanatban valami árnyékot vetett ránk. Felnéztem, Edward már az ajtóban állt. Nekidőlt a falnak, ezzel elzárva az utat a kijárat felé. A kezeit összekulcsolta, egyik lábát keresztbe vetette, a fejét kicsit oldalra döntötte. Meglepően nyugodt volt, mosolyra húzta a száját, aztán csak úgy rázta a nevetés. A hangja tele volt kárörömmel és lenézéssel.
- Ugye ezt nem gondoljátok komolyan? – kérdezte még mindig kuncogva. - Hát ez szánalmas! – a nevetése lankadt, most inkább lenézően beszélt.
- Tűnj innen! …ppen elég, hogy ezt tetted vele!
- Hát… szerintem ez közel sem elég. De esetleg Te is befizetnél egy menetre? Szívesen megteszem, de kétlem, hogy addig bírnád, mint Ő! Te túl gyenge vagy ehhez, és túl befolyásolható! – ilyen gyűlöletet még senki iránt nem éreztem, szívem szerint azonnal megfojtottam, aztán darabokra téptem volna a két kezemmel. A gyűlölet rendkívül sok energiát tudott adni. A kezeimet ökölbe szorítottam, az ajkamba haraptam, már épp felállni készültem, de hátulról valami visszarántott.
- Victoria! – meglepődtem. Már sokkal jobban volt, bár azt nem tudom mitől.
- Hagyd rám! Elintézem!
- Nem lehet! Így biztos, hogy meghalsz! – ismét elfúlt a hangom a sírásvágytól.
- De legalább Te életben maradsz, és ez nekem elég!
- Nekem viszont nem! Vagy halok nélküled, vagy élek veled együtt! Ezt nem engedhetem! Most nekem kell példát statuálnom. – Már éppen felállni készültem, amikor újra visszarántott a földre. Mélyen a szemembe nézett, egy pillanatra lemerevedtem:
- Nem neked kell menned! – minden szót alaposan megformált, artikuláltan ejtett minden betűt.
- Hidd el, megyek utánad! – mondtam, de mintha meg sem hallotta volna.
- Na, eldöntöttétek már végre, hogy ki lesz az első? – kérdezte Edward.
- Az első?! – Victoria hangjában érezhető volt a meghökkenés – Azt hittem, hogy megegyeztünk!
- Igen, megegyeztünk, hogy megöllek Téged, Őt meg életben hagyom. Legalábbis még egy ideig – gúnyolódott.
- Ezt tényleg megtennéd értem? - Vic felé fordultam.
- Erre valók a testvérek! – közelebb hajolt hozzám – amíg velem lesz elfoglalva, elég időd marad, hogy elmenekülj innét, de meg kell ígérned, hogy soha többé nem jössz vissza ide! – megmerevedtem. Mintha egy kést döftek volna a mellkasomba.
- Na! Mire vársz még?! – sürgetett minket Edward.
Victoria lassan felállt, még mindig a falnak támaszkodott.
- Csak arra várok, hogy valami folytán szembekerüljek a kis védenceddel, és eltörjem a nyakát! – Edward reakciója szinte jósolható volt. A szeméből szinte lángokban tört elő a düh, támadni készült. Minden figyelmeztetés, amit a cselekvés befejezésének utasítására tett, belesűrítette egy másodpercbe. A következőben már ugrott is. Úgy éreztem, ha most nem teszek semmit, az egész eddigi életem értelmetlenné válik. Hirtelen döntés volt, de azt hiszem célravezető. Azzal volt a legnagyobb problémám, hogy egyáltalán fel tudok-e állni. A belső fájdalom már csak extra nehezítés volt, de nem érdekelt. Ugyanígy ügyet sem vetettem a következményekre. A Halál nem is számított, amikor két – pontosabban egy - szeretett lény életéről volt szó. Megpróbáltam villámgyorsan feltápászkodni, és közéjük vetni magam. Sikerült. Semmi máson nem járt az eszem, csak azon, hogy mi fog történni, miután holtan fekszem a nedves faleveleken, és fájni fog-e abban a pillanatban. Minden iszonyú gyorsan történt. Ahogy szokták mondani, az ember – vámpír – szeme előtt lepereg az egész élete a kezdetektől, a halála pillanatában. A Múlt – amit a legegyszerűbb, sőt a legjobb elfelejteni – néha elbánik velünk. Szép emlékeink alul maradnak, és a helyükre a legkínosabbak és legrosszabbak lépnek. Miért nem lehet csak a szép emlékeinket megtartani? Miért nem lehet minden sokkoló képet kitörölni emlékezetünkből? MI…RT? Még életünk utolsó pillanatában is a legrosszabb helyzeteken kell töprengenünk? Sajnos, így van. De ami a születésünket, életünket, halálunkat szebbé teheti, az a szeretet, hogy tudunk szeretni valakit, és viszont is szeretnek. A tudat, hogy nem volt hiábavaló életünk, abban a bizonyos pillanatban derül ki, és néha ez a gondolat tudja a legtöbb boldogságot adni. Örökös körforgás, és mint mindennek, az életnek is vége szakad egyszer. Még nekünk is, akik halhatatlanok vagyunk. Mintha fel tudnám dolgozni, hogy minden elmúlik – nem is lehet igazán feldolgozni, inkább csak beletörődni lehet. Mit is jelent a halál? – erre senki sem tudja a megfelelő magyarázatot, inkább csak azt lehet tudni, hogy a testi életünknek vége szakad, a szívünk – ami nekünk már úgysem ver – nem dobban többé. Mint most nekem. Minden pillanattal egyre közelebb kerülünk, minden egyes emlékkel szépítjük, vagy keserítjük meglévő életünket, amely oly rövid. (…s oly könnyen elpocsékolható jelentéktelen dolgokra!)


THE END

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.