|
7. fejezet - Új probléma
2009.04.19. 19:05
Üresen, akadozó mozgással vágtam át az erdőt. A ruha szakadtan és koszosan lógott rajtam. Hajamból itt-ott levelek és ágak álltak ki. Arcom eléggé meggyötörten festhetett. Már nem gondoltam semmire. Az agyam teljesen kiürült. Elfogytak a könnyeim, elfogytak az érzéseim. Egyik napról a másikra, minden annyira bonyolult lett. Igen, fura család voltunk.
De, hogy anyám volt az az emlékezetes első szerelem? Még a gondolattól is irtóztam. Annyira beteges volt elképzelni őket. Igen, anya gyönyörű volt és örökké fiatal. Ez a helyzet más volt, mintha egy átlagos család életében történt volna meg. Mégis, ugyanúgy gyötört a tudat, mint akárki mást. Talán jobban is, hisz ami Jake és köztem volt, nem egyszerűen szerelem. Ez több volt, mint amit ócska szavakkal ki lehetett volna fejezni. Minket nem csak az egymás iránta vonzódás tartott össze, nem csak egy véletlen hozott össze. Minket a sors szentelt egymásnak. Mielőtt megszületettem, mielőtt Jacob megszületett. Mielőtt az első élőlény kimászott a vízből, vagy az első csillag felragyogott az égen. A semmi közepén, már kőbe véste valami erő a mi nevünk. Egymás mellé, elválaszthatatlanul, örökre.
Vagy talán tévedek? Talán az én életem tényleg csak egy véletlen. Hiszen amit Billy mondott, az ellenszenves megjegyzések között, abban volt valami ráció. Az igazság az, hogy egy normális világban, Charlie és Billy ugyanúgy barátok lettek volna. Ebből következően Bella ugyanúgy ismerte volna a Black családot, a kezdetektől fogva. Rennee ugyanúgy megtalálta volna újdonsült férjét. …s anyámnak ugyanúgy menekülőre kellett volna fognia. Egy normális világban is a hideg, sötét Forksban kötött volna ki. Találkozott volna Jacobbal és...
Egyetlen pontja volt a történetnek, ami ehhez a végzetes fordulathoz vezetett. Egy normális világban Edward már körülbelül száz éve halott lett volna. Egy normális világban legvadabb gondolataikban, se jutott volna eszükbe egymásba szeretni. A sors mindkettőjüknek más életet talált ki, mégis közbelépett valami felfoghatatlan erő. Egy véletlen.
Láttam, a tökéletesen átlagos jelent. Bella, egy huszonöt éves felnőtt nő fizikai tulajdonságaival, ült a rezervátum egy aprócska házának teraszán. Kellemesen billegve a karosszékben, miközben eljegyzési gyűrűét forgatta az ujján, és közben mosolyogva pirult bele, Jacob gondolatába. Majd az idő felgyorsult és az új képen Bella, már pár évvel idősebb volt. Még mindig fiatalos és gyönyörű, de arcán már megjelent néhány keskeny ránc. Ugyanúgy a teraszon ült, hintázott a karosszékében, miközben figyelte, a kertben játszó két kis gyereket. Egy kislányt és egy kisfiút, amire mindenki vágyik. A kisfiú kiköpött apja volt. A kislány pedig, az én tökéletes ellentétem. Egészségesen napbarnított bőr, egyenes, fekete, hátára omló hajtincsekkel. Egyedül a szeme, ami ugyanolyan csokoládébarna volt, mint az enyém. Egy pillanatra találkozott a tekintetem, a hétéves kislányéval. Az arca korának megfelelően kerek volt. Amilyennek az enyémnek is kellene lenni ilyen idősen. A vidámság eltűnt, ajkait lebiggyesztetett, ahogy felém fordult. Nagy, csillogó szemeit, szűk vonalakká húzta össze, amikor rám nézett. A tekintete kifejezetten bíráló volt.
Egy nyögés kíséretében kaptam a fejemhez, és megmarkoltam aranyhajam. Mintha ki akartam volna tépni a gondolatát is, az agyamból. Az előttem megjelenő kép újonnan életre keltette bennem a dühöt. De kire legyek dühös? Billyre, amiért elmondta az igazat, csupán hogy megóvja egyetlen fiát a fájdalomtól? Az anyámra, aki szinte egész életében mások boldogságát többre tartotta a sajátjánál? Aki majdnem az életét áldozta értem, a kis szörnyetegért, aki felfalta minden erejét? Vagy esetleg Edwardra, az apámra? Amiért egy sosem kért, sötét életet kapott halála után? Egy életet, aminek minden perce az önfegyelmezésről szólt? Amiben végre apró fénysugárként csillant meg Bella. A dühömet Jacobnak címeztem? Aki csak egy kamasz kölyök volt, aki beleszeretett egy lányba? Aki annyi szenvedés után is mellé állt a bajban, és csöndes árnyékét vigyázott rá? Kire lehetnék dühös? Ki az, aki megérdemli ezt a mérhetetlen gyűlöletet, ami felhalmozódott a lelkemben? Egyiküket sem tudtam volna eldobni magamtól. Még belegondolni is rémes volt az elvesztésükbe. A dühöm igazából csak egyetlen lénynek szólhatott. Őt gyűlöltem, amiért okos volt, amiért mindenkit elkápráztatott, amiért megszerettette magát másokkal, amiért volt képe az eddigi életében boldognak lenni, amiért naiv volt, amiért levegőt vett... Gyűlöltem magam.
Az üvegfalas házra most árnyékot vetett a felhős ég. Félhomály uralkodott a nappaliban. Tétován lépkedtem előre. Feltűnően nagy volt a csend. Visszahőköltem, amikor találkozott a tekintettem a fotelben ücsörgő szőke, ijedt szemű vámpíréval. Jasper egyenes háttal, férfiasan keresztbe rakott lábbakkal figyelt. Könyökei a karfán pihentek, miközben összeérintette két kezének ujjbegyeit. Egy pillanat alatt elszállt a dühöm. Helyét a néma nyugalom vette át. Percekig csak mozdulatlanul néztük egymást. …reztem, hogy ajkaim szétnyíltak, de még annyi időre se tudtam elszabadulni szemeinek bűvköréből, hogy a szám becsukására ösztökéljem agyam. Nem kétség, hogy sok különc lény vett körül. Tulajdonságaik még akkor is kitűntek volna az átlagból, ha egyszerű emberek lettek volna. De kétségkívül Jasper Hale volt a legkülöncebb és legtitokzatosabb elme, aki a földkerekségre született.
- Frusztráltnak tűnsz – törte meg a csendet teljesen nyugodt, érzelemmentes hangján. Történhetett bármi, ő minden helyzetet csendes hidegvérrel kezelt.
- Hol vannak a többiek? – morogtam vissza, de hangom ugyanúgy csengett mint az övé.
- Nagyon aggódtak érted. Délután a keresésedre indultak, és azóta nem tértek haza. Engem ideparancsoltak, hogy ha mégis kedvet kapsz és hazaérkezésre, ne egy üres otthont találj.
- Aggódtak? - fintorodtam el. Bajt okoztam, nem akartam. Jasper kimérten bólintott, miközben továbbra is bámult, még megtévedésből sem pislogott. Minden válasza előtt hosszú percekig, némán farkasszemet néztünk.
- Úgy érzem, nagyobb probléma van, mint amire ők számítottak. Ideges vagy. Ez új érzés felőled.
- Mire számítottak? - néztem rá bárgyú tekintettel.
- Az elő gondolatuk az volt, hogy megszöktél Jacobbal. De tévedtek.
- Szóval Jake nem is volt itt tegnap? - nyögtem, leszűrve saját megállapításom a hallottakból.
- Nem - meglepődtem, hogy eszébe se jutott meglátogatni. Jasper nyugtató jelenléte ellenére is, elöntött a kétségbeesés.
Hosszú csend lepte el a kis helységet, amit én törtem meg.
- Jasper, mennyi az idő?
- 7:55.
- Akkor, én megyek iskolába... Nem is érdekel, mi volt tegnap este? - néztem rá kérdőn, nem mintha bármilyen esetbe is élmény beszámolót tartottam volna. De különös volt, hogy valaki nem akarja figyelni minden egyes léptem.
- Nem. Mindenkinek szívügye a magánélete. Nekem elég a sajátom, és neked is. A garázsban a kocsim kulcsa, ha gondolod.
- Gyalogolok. Köszi Jasper. Örülök, hogy téged marasztaltak – nem jött válasz, csak egy mosolyba fojtott bólintás. …ppen elindultam a lépcső felé, mikor Jasper egy köhintés közepette, furcsa rekedtes hangon megszólalt.
- Van egy régi közhely, de elég magunkra nézni, hogy bizonyítsuk milyen igaz. Nessie, nem minden az aminek látszik – visszanéztem rá, de ő ugyanazzal az üveges, ijedt tekintetével figyelt. Most rajtam volt a sor, hogy összezavarodottan igaz, de csak bólintsak.
Gyorsan az emeletre rohantam és átöltöztem,aztán kimentem a jóleső, hűvös levegőre. Forks határáig futottam. Onnantól kicsit lassúbbra vettem az iramot. Elgyönyörködtem, a lassan hulló hópelyhekben. Mindegyik annyira más volt. Ahogy az emberek. Külön-külön személyiségek.
- Te így gyalog? - Fred fékezett le mellettem a múzeumba illő autócsodájával.
- Szeretem a hóesést – motyogtam.
- Mikor indultál, hogy már Forksba vagy?
- Anyu behozott idáig,csak meglátogatta Charliet – hazudtam, miközben a közelben álló Chralie háza felé mutattam, aminél még a rendőrautó sem állt. Fred felhúzta egyik szemöldökét, de nem firtatta a dolgot.
- Elvihetlek? - kérdezte. Megálltam, és mély barna szemeibe néztem. Fred csak egy ember volt, mégis volt benne valami, ami különlegessé tette. Lepörgött előttem az életem, amíg összeszedtem azt az egyetlen, egyszerű kifejezést.
- Megköszönném.
Valami volt a mosolyában, valami megmagyarázhatatlan báj. Titokzatosság, ami kíváncsivá tett. Elindultunk, de én még mindig összeráncolt homlokkal, és szűkített szemekkel figyeltem. Ez az újdonsült kíváncsiság, egy pillanatra kivertem a fejemből az összezavarodott másik életem. Embernek éreztem magam, és egyszerre csak emberileg gondolkoztam.
- Nagyítót ne adjak? - nézett rám a szokásos pimasz arcával.
- Te csak az utat figyeld, hey – mosolyogtam vissza. Egy pillanatra mintha átfutott volna arcán, egy jól álcázott meglepettség. Talán arra gondolt, hogy elpirulok majd a megjegyzésén? Félreértett kíváncsiságom gondoltára elkapott a nevetés, amit megpróbáltam visszafogni. Ennek eredményeként, pár másodperccel később, egy röfögéshez hasonló orrhang után, gejzírként tört elő belőlem. Csak nevettem perceken keresztül, miközben karjaimmal átöleltem hasam, és áldottam az eget, hogy jól bírom az oxigén hiányt. Ez a hirtelen kitörés, nem csak jókedv volt. Feloldódás a feszültségből. Úgy éreztem magam ebben a pár percben, ahogy egy gyöngyhalász, ha hatalmas mélység után eléri a felszínt, és tüdejét betölti az életető levegő.
- Min kacarászol ilyen jót? - fordult felém újra Fred, hatalmas mosollyal.
- Semmi, semmi – nyögtem, miközben próbáltam csillapítani magam. Fred türelmesen kivárta, amíg teljesen kifogyok a szuszból, és csak akkor kezdeményezett beszélgetést.
- Az igazság az, hogy én ma nem terveztem bemenni – mondta, miközben az utat figyelte.
- Akkor csak rakj ki engem a parkolóba – még mindig ott bujkált a mosoly a hangomban.
- De arra gondoltam, ha már úgyis ilyen iskolakerülő vagy, velem tarthatnál – tette hozzá, miután érezte, hogy nem fogom megkérdezni, mit akar csinálni helyette.
- Nyomós indok kell ahhoz, hogy ne menjek be – komolyodtam el az az ablak felé kaptam a tekintetem.
- A betegség nyomós? Anyám biztosan szívesen írna egy igazolást. A szüleid meg se tudnák.
- Apám gondolatolvasó... - morogtam, miközben egy árnyalatnyit visszatért a jókedvem. Mintha az átlagos boldog, és a különleges, most éppen romokban heverő énem váltakoztak volna bennem.
- Tudom, miről beszélsz. Az anyám is nagyon jó benne - elfojtottam egy kacagást.
- Egyébként, nem nehéz apának szólítani? Vagyis, én a nevelőapámat képtelen lennék – tette hozzá kérdő tekintetemet látva. …szbe kaptam, de mégsem eléggé.
- Az Edward olyan idegen lenne – jegyeztem meg félvállról.
- Igaz, hiszen végül is Carlisle-nak hívják – hirtelen jött megjegyzéstől, egy pillanatra elakadt a szavam. Ilyen egyszerű dolgot elhibázni. De önostorozásom ijedséggé változott, amikor találkozott tekintetem fellelkesült kíváncsiságával. Kíváncsiság, nem meglepettség. Erősebben szorította meg a kormányt és ajkán egy félmosoly jelent meg. Mintha megtalálta volna az aranyhoz vezető kincsestérképet.
- Akkor suli helyet maradsz velem beszélgetni? - kérdezte fölényesen.
- Lenne miről beszélgetnünk? - hangom elgyengült, és megremegett a félelemtől.
- Elvinnélek egy helyre, ahol azt hiszem, találnánk megfelelő témát.
- Rendben – nyögtem kétségbeesettem. A különleges felem kiütéssel győzött. A jókedv elillant. A szüleim az erdő mélyén keresnek, Jacob egy napja eltűnt, de ha ez még nem lenne elég, az új probléma neve: Fred.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó