Még sosem voltam ennyire boldog, még sosem volt az életem ennyire mesébe illő. Rátaláltam a szerelemre, kaptam egy családot és megkaptam a szüleimet is. Egy árva lánynak kell ennél több? Kötve hiszem.
A boldogság az egy különös érzés, sajnos nem mindenkinek adatik meg. De hiszem, hogy aki igazán tesz valamit, hogy jobb legyen a kedve, az boldog lehet. Aki életuntan néz ki a fejéből, akármi történik vele sose lesz boldog.
Sok mindent megtanultam az életem során, de most biztosan állíthatom, hogy az élet szép, még akkor is, ha a napot felhő takarja el. A napfény mindenkinek megadatik, ahogy a boldogság is.
Ebben a pillanatban egy gyengéd kar fonódott a derekamra, és a szívem hevesebben verni kezdett. A gyomrom és a térdem megremegett, közben Jacob a nyakamba csókolt. Lágyan és szenvedélyesen. Pont úgy, ahogy szerettem.
- Szia, hogy vagy? – kérdezte halkan, de a hangjából könnyedén megállapítottam, hogy mosolyog, méghozzá az emberi reakcióimon.
- Csodásan – mormoltam és megcsókoltam.
Jacob az ágyra döntött és csókkal jutalmazta a testem minden szegletét. Ez mind szép volt és jó, de hirtelen kinyílt az ajtó és három döbbent alak állt az ajtóban elkerekedett szemekkel.
Jacob és én azonnal szétváltunk. Miközben megigazítottam a ruhám, a vörös rengeteg árnyalata kezdett megjelenni az arcomon.
Apa bosszús volt inkább, mint meglepett.
Emmett túllépett a meglepettségen és halkan kuncogni kezdett.
Anya viszont tátott szájjal figyelt minket, és nem tudott uralkodni a döbbenetén.
- No de fiatalok – csóválta Emmett a fejét vigyorogva. – Ezt inkább zárt ajtók mögött kéne…
- Emmett! – morogta apu indulatosan. Nem volt ínyére az előbb látott jelenet.
- Ti…? – hebegte anyu zavartan. Persze, hiszen ő nem is sejtette, hogy járunk Jake-kel. Bár ami azt illeti… Mi most járunk? – Oh… most már mindent értek – mosolyodott el anyu.
- Mi? – mordult fel apu. – Mégis mit műveltek itt? Mit csinálsz a lányommal, korcs?!
- Edward! – emelte fel a hangját anya rosszallóan. – Hagyd őket! Mi is voltunk fiatalok… még ha nem is egy korban…
- Relie! – szólt közbe Emmett. – Mond, hogy védekeztek… Szerintem Edward nem díjazná tizenéves fejjel az unokákat… - jegyezte meg és nevetni kezdett. – Gondoljatok bele… milyen sokan lennénk…
- Emmett! – sziszegte Edward. Nem értettem apu dühét, hiszen ők is szeretkeztek már életükben. Az élő példa én magam vagyok! Akkor meg…?
- Mi most kimegyünk – indítványozta anya, és jelentőségteljesen nézett apura és a nagybátyámra, aki még mindig röhögött.
- Óvszert használni! – kiáltotta még Em, majd távoztak.
Az arcom szörnyen égett, és úgy éreztem, hogy menten elsüllyedek. Ez annyira kínos volt!
- Nyugi, édes – búgta a szerelmem nyugtatólag a fülembe és átölelt. Így álltunk percekig, de csak az járt a fejemben, hogy apu mennyire mérges volt, és hogy fogok majd a szemébe nézni.
Emmett meg örökké ezzel fog piszkálni, talán még ezer év múlva sem felejti el.
- Ez… kínos volt.
- Az – hagyta rám Jacob, de rajta nem láttam, hogy zavarta volna. Talán inkább mulatatta.
Bella
Hát először nagyon megdöbbentem, mikor a szobába érve azt láttam, hogy egy régi, jó barátom és a lányom szenvedélyes csókokat váltanak előjáték gyanánt.
- Még hogy nyugodjak meg?! Ez a korcs megrontja a lányomat! – dühöngött Edward, és a szemei dühösen villództak.
- Edward, hé! A lányunk pár hónap múlva tizennyolc, Jacob pedig elég idős már a nemi érintkezésre…
- Elég idős?! Az apja lehetne! – kiáltotta, nem figyelve, hogy mit mondott ki hangosan. A tekintetem elsötétült, és az arcom kifejezéstelenné vált, Edward haragja egy szempillanat alatt elpárolgott és rádöbbent, hogy mit is mondott valójában.
- Én… én… nem úgy gondoltam! Bocsáss meg… Egyáltalán nem az jutott eszembe! – mentegetőzött ijedten.
- Akkor minek hoztad fel? – morogtam.
- Csak egy mondás! Én nem úgy… én tényleg nem! Bella, ne haragudj – nézett rám könyörögve és láttam rajta, hogy tényleg megbánta. Nem kellett Jaspernek lennem ahhoz, hogy ismerjem az érzéseit. Átláttam rajta, mint egy szitán.
Tudtam, hogy Edward soha nem tenne nekem szemrehányásokat, és hogy nem gondolta komolyan. De vészjóslóan robbant a tudatomba, hogy Jake tényleg az apja lehetne Renesmee-nek, hiszen ő annak idején szeretett engem.
Nem akarom ellenezni a szerelmüket, de csak akkor vagyok hajlandó elfogadni a szerelmüket, hogyha bevésődés valóban megtörtént. Mert ha nem, akkor egy napon elfogja hagyni a lányomat, és azt a családunk soha nem bocsátaná meg neki.
- Rendben, semmi baj.
- Komolyan?
- Igen. Mikor megyünk vadászni?
- Elég jól érzed magad hozzá?
- Igen.
- Akkor akár mehetünk is.
- De hogy kell? – kérdeztem bizonytalanul.
- Csak hagyatkozz az ösztöneidre, és menni fog!
- És ha nem? – kérdeztem bizonytalanul. Még soha sem vadásztam, sőt még vadászatot se láttam még. Csak mikor rám vadásztak, de az nem ugyanaz. Mi van, ha én ebben is béna leszek? Ha ebben jön vissza az emberi ballábasságom?
Majd kiderül…
Nem szólaltunk meg többet, követtem Edwardot. Egyszer csak fenséges illat csapta meg az orromat, szarvasok lehettek. Talán három is, de nem éreztem biztosan, csak azt, hogy nekem vér kell!
Morgás tört fel a torkomból, és vörös köd lepte el az agyamat, de mégis tudatomnál voltam, amit furcsálltam. Nekem most vadul vérre kéne szomjaznom, és nem arra gondolni, hogy Edward mit gondol… De mi, ha nem így kell?
Közben egy picit lehiggadtam és nem eredtem a szarvas nyomába. Edward se, mert engem figyelt.
- Rosszul kezdtem? – kérdeztem kiszáradt torokkal, és száműztem egy perce a kínzó szomjat, ami a hatalmába kerített, és le akart győzni.
- Tessék? Hogyan hagytad abba? Miért nem támadtad meg? – kérdezte elkerekedett szemekkel.
- Féltem, hogy rosszul csinálom.
- Ez világos, de… láttam, hogy megérezted az illatukat, hogy a fenébe maradtál itt?
- Hát mert… Biztos akartam benne lenni, hogy ezt így kell…
- Nem mondod komolyan? – döbbent meg, majd felnevetett. – Hihetetlen vagy… - mondta, de már nem figyeltem.
Újabb szarvasok illatát éreztem meg, ezúttal ketten voltak. Morgás tört fel a torkomból és vad mozdulatokkal futni kezdtem a mit sem sejtő prédám felé.
Nyugodtan legelt a szarvas, de már későn emelte fel félő tekintetét. A szemem sarkából láttam, hogy Edward a másiknak támadt neki, míg én leterítettem a sajátomat. Vad mozdulattal haraptam át az állat nyaki ütőerét és kéjes sóhaj mellett inni kezdtem, mintha az életem múlva az édes nedűn.
Mikor a vörös köd elszállt Edward aggodalmas arcát pillantottam meg, de a szemeiben valami furcsát láttam, amit nem tudtam mire vélni.
- Mi az? – kérdeztem meg, miután Edward nem csinált semmit, és még csak meg se mozdult, nem hogy megszólalt volna.
- Olyan… - kezdte ő, de mintha nem találná a szavakat, mintha az agyából kiürültek volna a gondolatok. Ismertem ezt, én is így voltam vele annak idején. Döbbenten hasított belém a felismerés, hogy elkápráztattam Edwardot. – Gyönyörű vagy… - lehelte és véres ajkai lassan utat találtak felém, és megcsókolt. Annak idején undorodtam a vértől, de most nem találtam visszataszítónak, még a véres csókot sem. Csak az számított, hogy kitől kaptam.
Egymást átölelve tértünk vissza a házból, Renesmee egyből lerohant a lépcsőn és magához ölelt, hiszen most már tényleg nem jelentettem veszélyt rám. Edward arca még mindig egy kicsit kómás volt, fel is tűnt mindenkinek.
- Mi baj, Edward? Mintha nem is itt lennél… - aggodalmaskodott Esme anyai hangon.
- Biztos az éjszakákon jár az esze – jegyezte meg Emmett halkan, mégis mindenki hallotta.
- Ha-ha – felelte Edward vigyorogva. – Képzeljétek… Bella egyszer csak megállt vadászat közben – mesélte a szerelmem még mindig meglepve a nemrég történtektől.
- Hogyan? – kérdezett vissza Rosalie meglepetten.
- Félt, hogy rosszul kezdte a vadászatot – mondta Edward kuncogva és szerelmesen rám nézett. Ha most lenne az ereimben vér, biztosan elpirultam volna.
Miután mindenki túltett a meglepettségen, nevetni kezdtek. Rajtam. Remek.
Elragadtatva néztem a lányomat, olyan szép volt, főleg így. Nevetve. Még akkor is, ha rajtam. Az a lényeg, ami az arcán van, a kis görbe vonal, mely a legtöbb szív bejárata.
Renesmee
Nagyon meglepődtem, azon, amit apa mondott, de anya inkább bosszúsnak tűnt, amiért kinevetjük. Pedig valójában le voltunk nyűgözve, még én is, bár én nem tudom, hogy milyen egy vámpír életében az első vadászat. Biztos különös és érdekes lehet, mégis félnék előtte. Nagyon el voltam ragadtatva a szüleim szerelmétől. Anyu csodálatos volt, és imádtam, aput meg teljesen más oldaláról ismertem meg. Az új Edward vidám volt, sokat nevetett, és tele volt szeretettel.
Nagyon örültem nekik, és az új Edwardot jobban kedveltem, mint a régit. De mindkettőt szerettem, és anyut is nagyon. Ezer álmom vált valóra az elmúlt hónapokban, mindent megkaptam az élettől, de persze ezt jobb, ha lekopogom, mert nem akarom, hogy ennek a szép álomnak vége szakadjon.
Hadd álmodjak örökké, soha nem akarok felébredni, soha, de soha!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó