Egy kellemes, halk hang, és egy hozzátartozó hűvös érintés kezdett el kirángatni gyönyörű álmomból. Egy tengerparton voltunk, Edward, a kislányunk és én. A kicsi már nem is volt annyira kicsi, hat-hét éves lehetett és pont úgy csillogott, mint mi. Edward még felszabadultabbnak tűnt, mint valaha, aminek hatására én még jobban beleszerettem. Éppen visszaszámolt, hogy egyszerre vessük magunkat a habokba...
- Bella, most már nem kell aludnod! Sőt, ideje, hogy végre felkelj! - hallottam újra Alice hangját, immár félúton az álmok és a valóság között. De mit keres Alice a szobámban?
Finom megrázogatta a vállam, mire én lustán felpillantottam, és újabb kérdés merült fel bennem, miután rájöttem, hol vagyok. Hogy a csudába került én Alice hálószobájába?
Az agyamat lassan kezdték megrohamozni a tegnap este emlékei, de túl kába voltam, hogy mindent felfogjak. Csak arra emlékeztem, hogy sok dolgunk van. Nekem viszont semmi kedvem nem volt ezekhez, szóval behunytam a szemem, és megpróbáltam vissza menekülni szép álmomba.
- Bella! Kelj fel, ma van az esküvőd, és máris le vagyunk maradva a tervhez képest!
Esküvő. Ez a szó úgy hasított a tengerpartra visszatérő gondolataim közé, akár egy éles kés. Azonnal szétvágta az álom finom hálóját, és én egy másodperc alatt éber voltam. Egy rugót is megszégyenítően pattantam ki az ágyból, aminek köszönhető megszédültem. Szerencsére Alice elkapott, mielőtt még elestem volna.
- Jó, ennyire azért nem kell ám sietni! - nevetett megkönnyebbülten. - Én megmondtam este, hogy aludj, mert reggel nem lesz időd szunyókálni.
Miután a szemem elől eltűntek a szikrázó pontok, kinéztem az ablakon, és rájöttem mennyire komolyan gondolja. Valóban nem pihenhettem sokáig, odakint még csak pirkadt. Bár az esküvő gondolata egy pillanat alatt felemésztette minden álmosságomat, arra még nem volt erőm, hogy megkérdezzem, miért kellett ennyire korán kelnem... Talán jobb is, ha nem tudom mi vár rám ma, a boldogító igen előtt. Akaratlanul is elképzeltem, ahogy a konyhában romokban állnak az ételek, és nekünk pár óránk van csak, hogy mindent újra elkészítsünk. Vagy tönkrement a ruhám, és még Esme sem képes egyedül újat varrni délutánra? Az esküvő négykor kezdődött, de Alice minimum három órás készülődést tervezett.
Újra kinéztem az ablakon, és megállapítottam, hogy nem lehet több hat óránál. Mégis mennyi feladat vár ránk? De valami más is feltűnt, mikor kipislogtam a félig még sötétbe burkolódzó erdőre.
- Alice, nem azért, de nem gondold, hogy egy kicsit túl tiszta az ég egy szabadtéri vámpír-esküvőhöz? - kérdeztem ártatlanul.
- Ne aggódj, kettő körül elkezd majd felhősödni, mire arra kerül a sor, már csak kellemes, ám de felhős lesz az idő, ígérem! De most kapd össze magad, itt a reggelid, edd meg, aztán menj a mosdóba, fogat mosni. De ne kezdj el öltözködni! Tíz perc és itt vagyok.
Észrevettem az éjjeli szekrényre készített tálcát, rajta mindenféle földi jóval. Egy átlagos napon szájhúzva, és kelletlenül ugyan, de a nagy részét megettem volna. A kisbabámért, szoktam mondogatni magamnak, mikor ki akarnám dobni a salátákat és gyümölcsöket. Ám ma még a kicsiért sem tudtam enni. Két falat kenyeret és egy korty narancslevet sikerült lenyomnom a torkomon, úgy éreztem, ez is hatalmas teljesítmény, de ennél több, már biztosan meghaladná a gyomorkapacitásom. Mivel a reggelivel ilyen hamar végeztem, beslattyogtam a fürdőszobába. A hideg víz végképp magamhoz térített, bár hiába volt nagy a kísértés, tudtam, hogy már sehogy sem tudnék visszaaludni. Tulajdonképp már azon is csodálkoztam, hogy lélegezni bírok, annyira izgultam a mai nap miatt. Éppen extra erősen sikáltam a fogaimat - már az esküvőre, úgysem tudok addig enni többet -, amikor Alice belépett a fürdőszobába.
- Látom, nem sokat ettél. De ne aggódj, nem tuszkolom le a torkodon, valahogy meg tudlak érteni. Majd megpróbálom eltitkolni Carlisle elől - kacsintott rám. Elkezdett kipakolni két hatalmas neszesszert, melyekkel már volt alkalmam találkozni. Alice smink-gyűjteménye az iskolabál óta azonban úgy tűnt, megkétszereződött. Komolyan mondom, egy profi sminkmesternek nincs ennyiféle kencéje...

Alaposan meglepődtem, amikor barátnőm hosszú válogatás után behozott egy széket, leültetett rá, és aztán gondosan háttal fordított a tükörnek. Először a szememet festette ki, valami újfajta, tartós festékkel. Azután jött csak az igazi meglepetés, mert egy finom kendővel bekötötte a szemem.
- Alice, meg ne sértődj, de elárulnád, mégis mi folyik itt? Miért kellett bekötni a szemem? Kérlek, mondd, hogy nem azért ráncigáltál ide, keltettél fel hajnalban, hogy tíz órán keresztül Barbie-babásat játssz velem! - aggodalmaskodtam. Persze, hogy szép akartam lenni az esküvőmön, de úgy éreztem, hogy már azzal a három órával is túlvállaltam egy kicsit magam. Ha most kiderül, hogy ennek a háromszorosát kell elszenvednem... Talán szólnom kéne Edwardnak, és meg kéne szöknünk. Még élénken emlékeztem a legutóbbi szépségszalonosdira, hiába volt több mint egy éve.
- Nem bírnám annyi ideig hallgatnia faggatózásodat, és a nyavalygásodat. Majd mindent megtudsz, hamarosan! Különben meg örülj, mert hála Edward harapós kedvének, alig lehet veled mit csinálni. Egyszerűen smink nélkül is tökéletes vagy...
Felvihogtam ennek hallatán. Már a "harapós kedvének" szófordulatért megérte felkelni ma reggel. De az, hogy én tökéletes lennék, már tényleg az évszázad viccének számított.
- És maradj nyugton - tette hozzá.
Sosem volt túl jó időérzékem, különösen, ha nagyon untam valamit, akkor viszonyítottam rosszul, de ahhoz képest, hogy "tökéletes" voltam, és Alice csak "egy leheletnyi" sminket kent rám, elfogultság nélkül is legalább másfél órát ültem abban a székben, bekötött szemmel. És én mindezt jóval hosszabbnak éreztem. Amikor már fellélegezhettem volna, akkor következett a fodrászkodás. Továbbra is el volt takarva a szemem, de úgy sejtettem, göndör lesz a hajam... Meg sem mertem kérdezni, miért változtattunk az eredeti terven, a kontyon. Az előbb ugyanis, mikor megkérdeztem, hogy nem túl korai-e még sminkelni és frizurát csinálni, rám vakkantott, hogy:
- Dehogyis! És, ha még sokáig mocorogsz, akkor iszonyatos késében is leszünk.
Újabb egy órát töltöttem el teljesen vakon, azon morfondírozva, hogy mi a csudáért műveli ezt velem. Hiába kérdezgettem, nem felelt semmit, azt hajtogatta, hogy nem sokára megtudom. De nekem nem fért a fejembe, hogy miért kellett már most elkezdenünk készülődni. Alice tervez valamit, fordult meg a fejemben. Hogy mit, arról azonban halvány segédfogalmam sem volt. Így hát nem tehettem mást, mint tűrtem és vártam.

A korai szépítkezés feletti megrökönyödésem semmi sem volt ahhoz képest, amikor Alice kijelentette, hogy maradjak a fenekemen egy percig, mindjárt jön. Tényleg pillanatokkal később már vissza is tért, de még ha lett volna időm, sem szökhettem volna meg, akármekkora késztetést is éreztem, mert úgyis elkap. Amikor visszajött a fürdőbe, akkor következett csak a legnagyobb meglepetés, mert azt mondta, fel kell vennem a ruhámat.
- Alice, szólj, ha tévedek, de szerintem még dél sincs... - próbáltam finoman kipuhatolózni, hogy mégis miben mesterkedik. Még csak válaszra sem méltatott!
A kendőt továbbra sem vehettem le a szememről, és ez egyre frusztrálóbb lett. Különösen akkor lett volna kedvem letépni magamról, amikor felsegítette rám a ruhámat. Valahogy olyan más volt... Igaz, hogy sosem próbáltam a menyasszonyi ruhám viselése keltette érzéseket csukott szemmel memorizálni, de éreztem, hogy nem stimmel valami. A karomon hiányzott a könnyed anyag finom érintése, akárcsak a nyakamon; ellenben a combomon szorosabbnak éreztem az anyagot. Még a cipzár hangja is más volt. Amikor pedig barátnőm felszólított, hogy kezét fogva menjek ki a fürdőszobából, nem hallottam az anyag jellegzetes suhogását, és a lépteimet sem a tömérdek alsószoknya nehezítette, hanem a szűk szabás. Jeges rémület futott végig rajtam, ahogy rádöbbentem, nem a saját ruhámat viselem. Mégis tönkrement volna? Azért kell a kendő, hogy csak az oltár előtt vegyem észre, és ne balhézzak? De az idővel sem stimmel valami!
- Alice! Most azonnal tudni akarom, hogy mi a csuda folyik itt, egy tapodtat sem mozdulok, amíg magyarázatot nem adsz nekem erre az egészre - törtem ki hisztérikusan. Megpróbáltam letépni a kendőt, de Alice még időben elkapta a kezem.
- Maradj nyugton, már nem sok idő - szólt rám. Lehetséges, hogy az egész csak egy rémálom? - Nem is kell, hogy most bárhová is menj, itt várd meg, amíg elkészülök gyorsan. Tényleg, hamarosan mindent megtudsz!
Elmondhatatlanul féltem, mert szívből utáltam a meglepetéseket, az ismeretlen dolgokat. Most pedig semmi sem biztonság, megszokott vagy megnyugtató. Semmi sem alakult úgy, ahogy azt terveztük. Edwarddal. Hol van Ő? Csak Őt akartam, az Ő biztonságot sugárzó lényét, és végképp pánikba estem nélküle. Miért nincs itt, hogy megvigasztaljon? Miért nem állítja le végre valaki ezt az őrületet? Elvégre, ez az esküvőm napja, ma különösen nem vágyom semmi meglepetésre. Pláne nem ilyen bizonytalan dolgokra. Az egész délelőtt felgyülemlett feszültség hirtelen egyszerre kitört belőlem, két vámpíroknál csodaszámba menő könnycsepp, és egy kiáltás formájában.
- Hol van Edward? Alice, mondj el mindent, gyerünk!
- Bella, megesküszöm, hogy csupa jó dolog vár rád, de fejezd be sírást! - fakadt ki ő is. Kicsit talán túllőttem a célon, ezzel a hisztizéssel. Na, de akkor is! Azért reméltem, hogy megint előrelátó volt, és vízálló festéket használt. Hallottam, ahogy mély levegőt vesz, próbált lehiggadni.
- Kérlek, csak még egy nagyon kicsit bírd ki! Ígérem, hogy nem sokára mindent megtudsz, és semmi rossz nem lesz a meglepetésben, örülni fogsz! - hangsúlyozta ki az utolsó két szót, mint megfellebbezhetetlen igazságot. - Edward nemsokára melletted lesz, és komolyan mondom, minden nagyon jól fog alakulni. Csak légy egy kicsit türelmesebb! És ne vedd le a kendőt, tönkre teszi a meglepetést!

Alice olyan meggyőző volt, hogy meg sem próbáltam kérdezősködni, vagy tiltakozni, amikor óvatosan levezetett a lépcsőn, és érzékeltem a hirtelen változásokból, hogy a házból is kiráncigált. Kénytelen voltam belenyugodni a sorsomba, azaz, hogy kétségtelenül jó szándékú, ám egy kicsit túlbuzgó barátnőm meglepetés-tervének áldozatául estem.
- Azért az esküvőre visszaérünk, akárhová is cipelsz most, ugye? - kockáztattam meg, mert határozottan motorzúgást hallottam.
- Ott leszel az esküvődön, Edwarddal együtt, ne félj - felelte és éreztem a hangján, hogy mosolyog.
- Bella! - hallottam meg ekkor a leggyönyörűbb hangot, melyre egész nap úgy vágytam.
Hallásomra és szaglásomra hagyatkozva kezdtem botladozni Edward felé, szerencsére Alice nem tartott vissza. Tekintve, hogy látni nem láttam, a többi érzékszervem még inkább felerősödött: jobban éreztem Edward bódító illatát, mint máskor, és a hallásom is jobb lett. Így aztán azt is hamar észrevettem, hogy Ő szintén hatalmasak szív a levegőből. Csak nem...? Rádöbbentem, hogy Ő sem lát többet, mint én. Különben már iderohant volna hozzám.
- Edward, mi folyik itt? - kérdeztem mikor végre elértem. Bár még meg sem érintettem, mintha minden egyes idegsejtem érezte volna a közelségét... Már sokkal kevésbé voltam kétségbe esve, elvégre, ha Edward itt van, akkor már minden teljesen rendben van. Mindegy hová megyünk, mi lesz, az a lényeg, hogy együtt legyünk. Emmett mondta pár hete, mikor elege lett a felhajtásból, hogy sosem értette, minek a nagy hűhó, egy esküvőhöz három dolog kell: menyasszony, vőlegény és szerelem. Nálunk mindhárom hiánytalanul megvolt, szóval nem volt több okom az aggodalomra.
- Fogalmam sincs, de örülök, hogy megvagy. Carlisle és Esme elkaptak reggel, és bekötötték a szemem. Felöltözni hagytak csak egyedül, és attól kezdve szinte fogságba estem, semmit nem engedtek csinálni. Nem mehettem le hozzád sem, és ez roppant bosszantó volt, tudod, nagyon hiányoztál már - búgta, és szorosan magához húzott. Végre teljes biztonságban voltam, és már nem izgatott, mi következik. Na, jó, izgatott, de nem féltem.
- Késében vagyunk - csapott közénk Esme lelkes hangja. Valószínűleg elkezdte Edwardot húzni, mert Ő engem rángatott magával. Kívülről elég furcsán festhettünk... Betuszkoltak minket egy kocsiba, az ülés alapján talán a Mercedes lehetett az.
- Mehetünk? - hallottam Carlisle vidám hangját, ami közvetlenül előttem szólt.
- Indíts! - vágta rá Alice, az ő hangja is elölről jött.
- Megtudhatjuk végre, hogy mi ez az egész? Vagy legalább a kendőket levehetjük? - érdeklődtem, bár igazából már kezdett tetszeni a dolog. Az érzékeim valóban felerősödtek a látásom ideiglenes elvesztésével, és megdöbbentő volt, milyen elképzelhetetlen mértékben tudtam érzékelni Edward közelségét. Nem csak korábban tapasztalt dolgokat éreztem erősebben, mint az illata, a légzése ritmusa, bőrének márványos simasága. Éreztem, ahogy mozog körülette levegő...
- Nem, türelem! - csillapított le Alice. - Ja, és Edward, volnál olyan aranyos, és nem kutakodnál a fejemben? Úgyis mindent megtudsz nem sokára! Élvezzétek az utat csöndben, ott hátul!

Meglepően hamar megérkeztünk, negyed órába sem telt odaérnünk, akárhol is voltunk. Hallottam, hogy egy másik kocsi is megáll mellettünk, és nem sokkal később a hangokat is felismertem: Esme, Jasper, Rosalie és Emmett is ott voltak.
Talán valami Cullen-féle beavatási szertartás következik? Mivel Edward mellettem volt, egyelőre nem pánikoltam be, de azért jó lett volna végre megtudni, mire is számítsak pontosan. Kisegítettek minket a kocsiból, de nem indultunk sehová...
- Mi ez a lazsálás? - kérdezte Jasper.
- Akadt némi kis probléma. Nem tudom, hogy jussunk oda... Ezzel nem számoltam! - panaszolta Alice. Kétségbeesettebbnek tűnt, mint én a fürdőszobájában. - Ez mindent tönkretehet!
Hallottam, ahogy Emmett is közelebb jött. Emberként még nem tudtam volna megkülönböztetni lépteik zaját, mind hangtalannak tűnt. Kiélesedett hallásommal azonban már sikerült, és ezek a - többiekhez képest - döngő léptek csak hozzá tartozhattak. Mikor megszólalt, tudtam, hogy nem tévedtem.
- Bellát te kapod ölbe, vagy Carlisle, én meg cipelem Edwardot. Ha nagyon nehéz, majd Jasper segít - nevetett fel öblösen.
Edward mindaddig szorosan mellettem állt, de ekkor előrelépett a hangok irányába.
- Nem tudom, mit terveztek, de én innen csak a saját lábamon vagyok hajlandó bárhová is elmenni.
- Edward, ne cirkuszolj már! Nem botladozhatsz bekötött szemmel! Ne rontsd el az egészet, kérlek szépen! - könyörgött Alice.
Furcsa, tényleg nem ismeri a bátyját? Hiszen Edward hihetetlenül büszke tud lenni, nem hagyná, hogy cipeljék. Ezenkívül, noha ezt sosem ismeri el, makacs is; ha most eldöntötte, hogy a saját lábán megy, akkor nem lehet eltántorítani. Nem ismertem félre, valóban kötötte az ebet a karóhoz, hogy Őt aztán senki nem viszi az ölében. Alice-szal le is folytattak egy gyors vitát, és bár nem láttam az arcukat, szemüket, sejtettem, hogy ezúttal komoly a dolog. Végül Ő nyert.
- Nem bánom, tégy kedved szerint, döngöld földbe a kemény munkám, és gyere a saját lábaidon - sziszegte Alice. Hallottam, hogy Jasper közelebb jön hozzánk, és barátnőm fülébe susog, biztos nyugtatni próbálta. Mélyeket sóhajtott, és sikerült erőt vennie dühén. - Rendben Edward, vedd le a kendődet, és gyere magad. De figyelmeztetlek, ha csak egy szót is szólsz, mielőtt megengedném, Bella kereshet új vőlegényt!
Egészen addig úgy terveztem, ha Ő kiharcolja a szabadságát, én is makacskodni kezdek, hogy ne cipeljenek. De hallottam, milyen fáradtan, lemondóan sóhajt Alice, nem akartam megbántani őt. Logikusan végiggondolva a helyzetet, el kellett ismernem, hogy eddig semmi valódi kínzást nem kellett elszenvednem, és valószínűleg ezután sem kell majd. Talán minden idegesítő titkolózás ellenére Alice tényleg csak valami meglepetéssel készült nekünk. Higgadtan hallgattam hát végig, ahogy eldöntik, ki vigyen az ölében engem. Végül Emmett kapta a tisztséget, hiába kardoskodott Edward. Alice kijelentette, hogy nem kockáztathatja meg, hogy összekoszolja a ruháját a cipőmmel, és már elég engedményt kapott, úgyhogy jobban tenné, ha örülne visszaszerzett látásának.
- Hát, akkor indulhatunk is, mindenki ismeri a célt... - indítványozta barátnőm, és örömmel tapasztaltam, hogy hangjába visszatért a lázas izgalom és boldogság.
Emmett finoman ölbe kapott, és már száguldott is velem. A suhogásból gyanítottam, hogy egy erdőben lehetünk, ennél többre azonban nem jutottam.

- Esme, kérlek, segíts! Bella, leveszem a kendődet, de kérlek, még ne nyisd ki a szemed, majd szólok! Ti pedig menjetek a helyetekre! Te is, Edward, tudhatnád már, hova menj - vezényelt Alice, miután roppant hamar megérkeztünk a helyszínre. Szavai alapján ismét arra következtettem, hogy itt valami vámpír-dolog lesz. Talán olyasmi, amit már korábban is csináltak, csak most kicsit ünnepélyesebbé tette a kedvemért. Ha már az átváltoztatásomkor nem viseltem báli ruhát, most bepótoljuk... Kétségbeesésnek már nyoma sem volt bennem, helyét gyomorszorongató idegesség vette át. Ez ugye nem valami próba lesz? De akkor nem lennék szoknyában... Akkor mégis mire készül Alice? Talán valami megelőlegezett " Isten hozott a családban" parti? Ez a gondolat egészen tetszett, mert semmi más jó magyarázatot nem találtam. Bár nem szerettem előre inni a medve bőrére, ezt sem az esküvő előtt ünnepeltem volna. De ha már a medvénél tartunk, jobb egy ilyen buli, mint ha tényleg valami próbatétel lenne!
Gondolataimba merülve tompán érzékeltem, hogy Alice és Esme a hajamat és a ruhámat igazgatják, és sustorognak valamiről.
- Kész vagy, Bella, amikor szólok, akkor fordulj majd meg, és... Majd látod a helyzetet! Kinyithatod a szemed! - jelentette be Alice. Még mielőtt eljutott volna tudatomig a mondandója, a kezembe nyomott valamit.
Furcsa volt hosszú órák után újra látni. Az első dolog amit észrevettem, az az volt, hogy valóban egy erdőben állok. A többiek nyilván a hátam mögött lehettek, mert csak a fákat láttam, és a sűrű lombokon itt-ott áttörő napsugarakat. A helyszín nem igazán volt megnyugtató számomra. Aztán lenéztem a kezembe nyomott valamire, és csodálkozva tapasztaltam, hogy egy fehér és halványnarancs fréziákból álló csokor az. Kezdtem teljesen összezavarodni. Végignéztem magamon, és kis híján fenékre pottyantam. Már rég rájöttem, hogy nem a menyasszonyi ruhám van rajtam, de nem gondoltam, hogy van még egy ruha, ami olyan gyönyörű, mint az. Mint ahogy azt sem, hogy éppenséggel ez a ruha van rajtam. Mélykék volt, ejtett vállú, és combközépig testhezálló volt, onnantól bővült csak egy kicsit. Egyszerű, de mégis magával ragadó ruha volt, úgy éreztem magam, mint Hamupipőke: reggel kócosan és gyűrötten ébredtem, most pedig... Itt állok egy meseszép ruhába. A lábamon ugyanaz a szandál volt, amit az iskolabálon is viseltem, csak ezúttal mindkét lábamra felvehettem. Örömmel gondoltam rá, hogy most már nem kell rettegnem attól, hogy elesek benne.
- Bella! - kiáltott felém Alice; egészen meg is feledkeztem róluk. Olyan hirtelen fordultam meg, hogy az egyik művészien göndör tincsem az arcomba csapott. Életemben talán először igazán vágytam egy tükörre. Vajon milyen lehet az összhatás?
Azonban a látvány egy másodperc alatt elterelte minden gondolatomat a saját külsőmről.

A réten voltunk. A mi rétünkön. Csodaszép volt, mint mindig, tele színes virágokkal, és valaki - gyanúm szerint Alice - még tökéletesített rajta, egyszerű, természetes díszítéssel. A fákra mindenütt virágdíszek csavarodtak, mind hófehér volt. Itt-ott a törzsükre vagy az ágaikra masnik voltak kötve, de pont annyi, amennyi még szép, és nem túl sok. A tisztás már magában is gyönyörű látványt nyújtott, tökéletes kerekségének, érintetlen növényzetének, és a díszítésnek köszönhetően. De ami igazán kivételessé tette, az a legnagyobb fa alatt, ám nem árnyékban álló hét vámpír volt, akik szikrázó bőrükkel beragyogtak mindent. Abban pillanatban elemi erővel öntött el a hála, a szeretet, a boldogság, és az ezek által kiváltott elérzékenyültség. Vámpír létemre komoly harcot kellett vívnom magammal, hogy ne kezdjek el sírni. Nem mintha kínosnak, vagy helytelennek tartottam volna, vagy ilyesmi; ennél sokkal egyszerűbb válaszom volt. Egyszerűen nem akartam, hogy a könnyek megfakítsák, elhomályosítsák ezt a látványt. Képtelen voltam mozdulni, de éreztem, hogy senki sem haragszik emiatt rám. Hiába hallottam Alice-tól ma már számtalanszor, és idefele jövet Esmétől vagy Jaspertől, hogy késésben vagyunk, most biztosan tudtam, hogy senkit sem zavar, ha nem rohanok oda hozzájuk. Próbáltam minél többet magamba fogadni a látványból, és alaposan emlékezetembe vésni, a vámpír-memória minden lehetőségét kiaknázva. Mindennap láttam a családomat, nem egyszer napon is, de most valahogy minden más volt. Újra le kellett nyelnem a könnyeimet, ahogy sorra szemügyre vettem az arcukat. Baloldalt állt Esme és Carlisle. Esme vörös hajába bele-bele kapott a finom szellő, még gyönyörűbbé téve őt; és ilyen távolságból is láttam, hogy nem létező könnyeivel küszködik. Carlisle szélesen mosolygott, amolyan büszke apukás mosoly volt ez, és tekintete alapján biztos voltam benne, hogy immár engem is a gyermekei közé sorol. A túloldalon álló Alice arcán érzelmek tengerét fedeztem fel. Láthatóan büszke volt a meglepetésére, és a boldogságra, amit okozott vele, még ha mindezt előre tudta is. Vidáman kacsintott, miközben úgy nézett rám, mint egy nagy titok tudója. Képességei ismeretében, szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy számtalan ilyen nagy titok van... Mellette állt Jasper, természetesen most is sugárzott belőle a nyugalom, de kivételesen Alice felülmúlta erejét: ezzel a helyszínnel mindenkire olyan erővel hatott, hogy Jasper képessége már-már eltörpült mellette. Vagy csak énrám volt az egész ekkora hatással? Mint mindig, Rosalie most is elképesztően gyönyörű volt, és egészen nyugodtnak, jókedvűnek tűnt. Igyekeztem nem tudomást venni róla, hogy Jasper az ő vállát is átkarolja, és feltűnően közel van hozzá. Hinni akartam abban, hogy testvére képessége nélkül is ilyen lenne most, hogy minden ellenszenve mellett is érzi a helyzet varázsát. Emmett sem tagadta meg magát, vidáman vigyorgott rám, és integetni kezdett.
Immár ők is a családom voltak, és ha nem is volt mindnyájukkal felhőtlen a viszonyunk, akkor is tudtam, hogy ők is elfogadtak engem. És ez mérhetetlen örömmel és hálával töltött el. Újra körbehordoztam rajtuk a tekintetem, de el kellett ismernem, hatuk csillogása, bűvereje együtt sem veheti fel a versenyt Vele.
Edward középen állt, szemben velem, és egész végig engem nézett. Egyszerű, fekete öltönyt viselt, melybe csupán egy frézia volt tűzve. A fekete szín mindig is hihetetlenül jól állt neki, az éles kontraszt a sötét ruha és a hófehér bőr között észveszejtő látvány volt, különösképp ha éppen Ő viselte. De így, hogy bőre gyémántként ragyogott a látvány már határozottan a büntetendő kategóriába tartozott. Amint találkozott a tekintetünk, képtelen voltam többé elszakadni. Csak Őt néztem, karamella színű, mosolygó szemeit; angyalarcát, melyen most kizárólag az öröm és a szerelem uralkodott; bronzos haját, amelyet a szél a szokásosnál is jobban összekócolt és ezzel még ellenállhatatlanabbá tett... Végig benne gyönyörködtem, amíg lassan elindultam feléjük. Félúton kezdett tudatosulni bennem, amivel eddig nem foglalkoztam. A válasszal a kérdésre, hogy mit keresünk itt?

Azt hiszem meg is torpantam egy pillanatra, de mindenképpen meghökkentem, amikor rájöttem miért is kellett ez az egész: egy őszinte, titkolózás mentes, valóságos vámpíresküvőhöz. Alice azt akarta, hogy a nagy napon minden tökéletes, gyönyörű és felejthetetlen legyen számomra, és ne kelljen végig egy álarc mögé bújnunk. Ne kelljen feszengünk, félni a napsütéstől, jó képet vágni az ételekhez, mert mások is vannak körülöttünk. Bevallom, valahol titkon én is erre vágytam, de semmiképpen sem hagytam volna ki az egészből vér szerinti szüleimet, és a legközelebbi barátaimat. A két kívánságom viszont összeegyeztethetetlennek tűnt, de Alice megtalálta a megoldást: két esküvőt tartunk. Egy szabad, igazi vámpír-esküvőt, és egyet a külvilágnak. Cseppet sem zavart, hogy egy nap alatt kétszer kell majd örök hűséget fogadnom Edwardnak. Akár minden nap örömmel megtenném!
Időközben elértem hozzá, és annyira lefoglaltak a gondolataim, hogy észre sem vettem, amint Carlisle is odalép elénk. Mindössze egy lépés választott már csak el Edwardtól, aki kinyújtatta felém a karját, én pedig boldogan belecsúsztattam kezemet.
Egymásra mosolyogtunk, aztán mindketten az esketőnk felé fordultunk.

Ez a szertartás azt hiszem egyetlen pontját kivéve mindenben szakított a hagyományokkal, de pont ettől volt tökéletes. Már az elején, Carlisle egy igen megható, és személyes hangvételű szónoklattal kezdte.
- Drága gyermekeim! Először is, szeretném megköszönni, hogy megosztjátok velünk boldogságotokat! Valamint, hogy ha nem is tudtatok róla, de megtiszteltek engem ezzel a szereppel, miszerint én adhatlak össze benneteket. Nem hivatalosan ugyan, de a ti minden nehézségen, fájdalmon, és a halálon keresztül is töretlenül kitartó szerelmetek papírok nélkül is pont ugyanolyan erős. Olyannyira, hogy a legnagyobb csodával is megajándékozott mindnyájunkat, egy kisbabával! - A szemem sarkából érzékeltem, hogy erre a mondatra Rosalie megrezzen, de Jasper, és Emmett is közelebb húzódott hozzá, így nem történt semmi más.
- Mindketten kivételes egyéniségek vagytok, és együtt egy tökéletes párt alkottok. Bella! Te képes voltál arra, ami nyolcvan évig nem sikerült senkinek: megértetted, boldoggá tetted Edwardot, pusztán az önzetlen szereteteddel! Előtted csupán egy árny volt, egy magányos szellem, aki nem lelte örömét a létezésben, mert hiába volt vele a családja, egyedül érezte magát. És Edward, olyan hihetetlen erejű szerelemről tettél tanúbizonyságot, azzal, hogy ellenálltál a kísértésnek, a legnagyobb kísértésnek is, ami szavakba önteni sem tudok. Mindketten megdolgoztatok, megszenvedtetek a boldogságért, sok problémát elviseltetek egymásért, és ez mutatja, hogy egymásnak lettetek teremtve! Ebben a pillanatban igazán hálát adok az égnek, amiért a mi fajtánk létrejött! Hiszen így ez az elsöprő erejű szerelem is örökre fennmaradhat, újabb ékes példájaként, annak, hogy a szerelem mindent legyőz - biccentett a család többi tagja felé.
Már nem tudtam küzdeni, Carlisle és Edward arca is elhomályosodott a szememet ellepő könnyektől. Pedig azért valamennyire már vámpír vagyok, nem kéne ennyit sírnom! Éreztem, ahogy az első forró cseppek végiggördülnek az arcomon.
- Mindezek után olyan feleslegesnek és sablonosnak érzem a következő kérdést, de mégis egy esküvőből kihagyhatatlan! Bella, akarod-e Edwardot férjedül? Vele tölteni az örökkévalóság hátralevő részét, kitartani mellette jóban, rosszban? - tette fel a szertartásos kérdést Carlisle. Kötetlen volt az esküvő, kötetlen volt a válaszom is.
- Igen! Amióta csak ismerem, erre vágyom! - feleltem. Életemben nem voltam még ennyire biztos semmiben. Amióta belépett az én unalmas, egyhangú kis életemben, Ő volt minden nekem. A fény, a színek, a levegő, a meleg, a nap, az élet értelme. Nélküle minden szürke volt és sivár: pontosan tudtam, mennyire...
- És te, Edward, akarod-e Bellát feleségül? Vele tölteni az örökkévalóság hátralevő részét, kitartani mellette jóban, rosszban?
- Igen! - Mindazt, amit én csak szavakkal tudtam az imént kifejezni, tehát, hogy mennyire akarom, Ő képes volt a rám emelt izzó pillantásába sűríteni. Szemei olyan aranyszínűek voltak, perzselők, de mégis lágyak. Nem vágytam másra, mint elveszni bennük, örökké csak ebben a ragyogó tengerben lubickolni.
- Akkor hát, férj és feleség vagytok! - jelentette be Carlisle, és hallottam, hogy Esme a hátunk mögött szipog. Fogadott apám jelentőségteljesen elmosolyodott. - Megcsókolhatod a menyasszonyt! - jegyezte meg.
Edward egész testével felém fordult, aztán felemelte a kezeit és arcomra tette. Hüvelykujjával lesimította a könnycseppeket, miközben angyalian elmosolyodott. Most, hogy már semmi nem homályosította semmi a látásomat, teljesen elmerülhettem aranyló, égető pillantásában, mely ugyanazt a földöntúli szerelmet, boldogságot tükrözte, amit én is éreztem. Abban az egyetlen, ám végtelennek tűnő pillanatban, amikor az első hitvesi csók előtt tekintetünk összeolvadt, akkor fogtam csak fel mindent. Egész addig, egy hónapon keresztül, hiába a leánykérés, a sok előkészület, szervezés és álmodozás, nem éreztem ennyire át: örökre az enyém ez az isteni teremtmény. Sosem éreztem még ilyen erős szerelmet iránta, sosem akartam még ennyire a karjaiba vetni magam, és soha többé nem engedni. Sosem éreztem még ennyire, hogy a szerelmünk, az életünk teljessé vált, és egymás által mi is, hogy egyek vagyunk. Akkor és ott hittem el először, és meginghatatlanul, hogy valóban mennyire szeret, úgy, ahogy én Őt, és hogy egy pár vagyunk. Végérvényesen és visszavonhatatlanul.
Aztán Edward lassan felém hajolt, hogy végre megszűnjön az arcunkat elválasztó pár centis távolság. Ajka először csak gyöngéden súrolta az enyémet, akárcsak az első csókunknál. Aztán egyre szenvedélyesebben csókolt, amit én örömmel viszonoztam. Karjaim most is öntudatlanul a nyaka köré fonódtak, Ő továbbra is kezei közé fogta az arcomat.

Mögöttünk Emmett és Jasper vidáman kurjongatni kezdett. Edwarddal elszakadtunk egymástól, és kezeinket összekulcsolva, összemosolyogva fordultunk feléjük.
- Mr és Mrs Edward Cullen! - Carlisle kijelentése újabb üdvrivalgást csalt ki a fiúkból. Esme és Alice meghatottan szipogtak, úgy tűnt, ha nem volnának bizonyos biológiai akadályok, szaporábban peregnének a könnyeik, mint nekem. De még Rose is szokatlanul nyugodtan tűnt, pedig Jasper most egyáltalán nem figyelt rá.
Először most is Esme lépett hozzánk, hogy alaposan megölelgessen, és el-elakadó hangon gratuláljon nekünk. Carlisle, Jasper és Emmett is kezet ráztak Edwarddal, és bordaropogtató ölelésben részesítettek engem. Rosalie - bár láthatóan némi erőfeszítés árán - mosolyogva lépett hozzánk.
- Legyetek ilyen boldogok mindig! - mondta, és hűvösen ugyan, de megölelt engem is.
Alice maradt utoljára. A többiek gratulációi alatt összeszedte magát, és most széles Alice-mosollyal az arcán táncolt oda hozzánk.
- Láttam, hogy örültök majd, de átélni egészen más volt! - jegyezte meg, miközben körbe puszilt mindkettőnket. - Ugye, már nem óhajtjátok letépni a fejem?
- Ellenkezőleg, örök hálánk, hugi - vigyorgott Edward.
Csak beleegyezően bólogattam, én még mindig túl kába voltam az eseményektől, semhogy összehozzak egy összefüggő, értelmes mondatot.
Alice megszervezte nekünk álmaink esküvőjét, tökéletesebbre, mint képzelni lehetett, és ezzel valóban örökre az adósává tett minket. Gondolatban feljegyeztem, hogy holnap, amikor már használhatóbb lelki állapotban leszek, köszönetet mondjak neki mindezért. Jövőbelátó képességén túl is volt rá egy különleges adottsága, hogy kitalálja az emberek legtitkosabb vágyait, amiket gyakran még maguk előtt sem ismernek el, és megvalósításukkal hihetetlenül boldoggá tegye őket.
- Tizenegy múlt, délre, legkésőbb fél egyre haza kell érnünk, még van ma egy esküvőtök - kacsintott.
Nem értettem, miért mondja ezt, mint ahogy azt sem, miért fut el ezt követően. Körülpillantva észleltem csak, hogy amíg mi barátnőmmel beszélgettünk, a többiek is eltűntek. Csak mi ketten maradtunk a réten...

- Valóban egyedi esküvő ez, a vendégek a szertartást követően lelépnek - jegyezte meg Edward kuncogva. - De őszintén, én nem bánom ezt a kis magányt.
- Én sem - csuklottam.
Szembe fordított magával, és én abban a minutumban megfeledkeztem az eltűnt családról, ahogy ránéztem. Talán nem a legkedvesebb gondolat, de kit izgat, hova rohantak, amíg én Edwarddal lehetek?
Újabb küzdelmet kellett megvívnom a könnyeimmel, ahogy arra gondoltam, ez a fantasztikus ember már a férjem. Ízlelgettem magamban a szót, próbáltam felfogni a jelentését... Örökké... Remekül állt neki az öltöny, és még mindig nem tudtam megszokni csillámló bőrének varázsát. Még úgy sem, hogy immár én is ragyogtam. Ekkor jutott csak eszembe, hogy meg sem néztem magam még napsütésben ma. Lepillantottam a lábamra, és meg kellett állapítanom, hogy az egyszerű kék ruhámat milyen tökéletesen kiegészíti bőröm csillogása. Nem hiába, Alice semmit sem szokott a véletlenre bízni.
- Ebben leszel a hivatalos esküvőn is? - kérdezte Edward, aki a jelek szerint szintén a ruhámat vizslatta. Úgy tűnt, tetszett neki a látvány...
Továbbra is az elképesztően gyönyörű esküvő, a hatalmas meglepetés hatása alatt álltam, na és persze az Ő bűvöletében, így tudtam, nem sikerülni beszélnem. Csak megráztam a fejem.
- Akkor jó, így talán nem kapok ki Alice-től - somolygott.
Mondatának rögtön értelmet adott tettével: lefeküdt a fűre, és engem is maga mellé húzott. Fejemet a mellére hajtottam, míg Ő átkarolta a derekamat. Hosszú ideig feküdtünk ott a fűben, szinte mozdulatlanul, csak néha éreztem, hogy megmoccan, ilyenkor általában apró csókot nyomott a hajamra. Hallgattam egyenletes légzését, és a közeli patak csobogását. Edward pedig arckifejezéséből ítélve (ami egyszer nyaktekerve lestem meg) az én gondolataimat próbálta meghallgatni.

- Gyere, mutatok neked valamit! - törte meg egyszer csak a csendet Ő.
Felültünk, Edward felhúzott engem a földről, majd továbbra is fogva a kezem húzni kezdett a tisztás széle felé. Nem kérdeztem hová visz, Vele a világ végére is boldogan elmennék. Érkezésünk helyével szemközt vetettük magunkat a sűrűbe. Nem futottunk, rendes emberi tempóban haladtunk, ezekben a ruhákban - különösen az enyémben - elég bajos is lett volna rohangászni. És ráadásul így sokkal romantikusabb is volt az egész. Néhány perc múlva már kezdtek is ritkulni a fák, és ekkor tudatosult bennem, hogy egyre erősebben hallom a patak csörgedezését. És valóban, a következő pillanatban kiértünk az erdőből, és mindössze pár lépés választott el a víztől. Egészen kicsi volt, ám hihetetlenül tiszta, jól láttam a benne úszkáló halakat, és a különféle vízi növényeket. Partját kisebb-nagyobb csillogó kövek szegélyezték, a fák pedig egész közel nőttek hozzá, volt, amelyiknek az ága bele is ért. A kevéske füves részen azonban még szebb virágok nőttek, mint a tisztáson, több színben, és sűrűbben, kihasználva minden apró négyzetmillimétert. A víz olyan hívogatóan festett, hogy gondolkodás nélkül elindultam felé. Minthogy Edwarddal továbbra sem eresztettük el egymás kezét, Őt is vonszoltam magam után. Elakadt a lélegzetem, amikor a part széléhez értünk. A víztükörben ugyanis megláttam magunkat, és el kell ismernem szebb látványt nyújtott, mint álmodni mertem. Két fehéren ragyogó csillámlény - az apró színbéli különbséget elhomályosította a víz - szebbnél szebb ruhákban. Tükörképéről láttam, hogy Edward elmosolyodik. Aztán gyöngéden kicsit arrébb húzott engem, ahol a patak mentén egy nagyobb, laposabb szikla volt, leült rá, én pedig az ölébe huppantam. Ahogy ránéztem az arcára, újabb tévedésemet kellett belátnom: a vízben levő kép, közel sem volt olyan tökéletes, és varázslatos, mint az igazi. A valódi Edward, aki arcán még mindig elbűvölő mosollyal simított ki egy kósza tincset az arcomból.
- Tetszik? - érdeklődött.
- Meseszép! Ez a legkülönlegesebb, legcsodálatosabb esküvő, amiről valaha is álmodni lehetett - áradoztam.
- Sajnos nem az én érdemem - vigyorgott. - Ám ettől még nagyon tudom élvezni! Igaz, hogy nekem akármilyen esküvő megfelel, ahol te vagy a menyasszony, és igent mondasz nekem... Viszont az tesz a legboldogabbá, ha te boldog vagy, és úgy látom, ez most így van.
- Még szép, hogy boldog vagyok, elvégre szeretjük egymást és összeházasodtunk!
Válaszul csak egyetlen szót súgott a fülembe, de szebbet nem is mondhatott volna.
- Örökre!
Újra a kis patakra tekintettem, és figyeltem a vígan úszkáló halacskákat. Eszembe jutott, amikor a barátaimmal La Push-ba kirándultunk, és én elmentem megnézni a kis tavakat. Ugyanígy figyeltem akkor egy kis angolnát, miközben azon morfondíroztam, mit is mondana Edward, ha ott lenne. Akkor már megtörtént, ami pár órával később be is bizonyosodott: menthetetlenül beleszerettem Edwardba. Nem érdekelt már semmi más, csak Őrá gondoltam, és az sem számított, hogy micsoda Ő. Lám csak, ma kiderült, jól döntöttem, amikor nem szaladtam el ijedtemben. Hiszen örökre együtt leszünk, és még egy kisbabával is megajándékozott minket a sors...

A Nap egyre magasabbra emelkedett az égen, és úgy tűnik, nem csak én vettem ezt észre.
- Dél van... Akármilyen jó is itt lenni veled, lassan vissza kell mennünk. Nem szeretném felbosszantani Alice-t, legalábbis nem most, amikor ilyen elképesztő meglepetést szervezett nekünk - kuncogott Edward.
Mindketten tisztában voltunk vele, hogy menni kéne, épp csak ez egyikőnknek sem volt kedvére való feladat. Így még ültünk ott pár percig, mire sikerült minden lelki erőnket összeszedve feltápászkodnunk, és kilépni saját, külön kis világunkból.
Először a rétre tértünk vissza, és még ott is eltöltöttünk egy-két percet. Miután Edward a nagy fa alatt újra megcsókolt, akárcsak a szertartás végén, én egy hirtelen ötlettől vezérelve felnyújtózkodtam. Sikerült leszednem az egyik masnit a fáról, hogy eltegyem emlékbe.
- Tudom, hogy a vámpír-memória tökéletes, de kell valami kézzelfogható. Meg különben is, valamit a lányunknak is meg kell majd mutatnom. - Edward most nem vitatkozott velem, de azért rosszallóan nézett rám.
Ezúttal sem futottunk, ezért a szokásosnál kicsit hosszabbra nyúlt a kifelé vezető út, de én persze nem bántam, hiszen Edwarddal tölthettem az időt.

Kiléptünk az erdőből, és Ő éppen azt magyarázta, hogy bár nagyon örült ennek az egésznek, neki még rengeteg dolga van az esküvővel kapcsolatban, ezért valóban sietnünk kell.
- Miféle dolgod?- kíváncsiskodtam.
Válasz helyett egy apró nevetést hallottam magam mögött, értetlenül perdültem meg. Edward nagyon jól szórakozott, habár úgy festett, mint aki elpirulna, ha tudna.
- Mi az? - faggatóztam. Idegesített, ha nem értettem valamit, pláne ha valami mások számára ilyen vicces dologról volt szó...
Persze így jár az, aki egy gondolatolvasóba szeret bele. Őszintén szólva, igazán minimális probléma, boldogan viselem az idők végezetéig!
- Ó, semmi különös... Mindössze annyi, hogy Alice és Jasper szerencsére nem unatkozott, amíg ránk várt - nevetett most már kicsit hangosabban. Megállt az erdős szélén, és engem sem engedett tovább menni. Szépen lassan jöttem csak rá, hogy miről is lehet szó...
- Hát, igen - folytatta Ő, amikor felfedezte rajtam a felismerés szikráit. - És mivel Jasperről van szó, ne ijedj meg, ha esetleg hirtelen le akarsz teperni engem...
- Nem fogok megijedni - biztosítottam. Továbbra is halkan, ám még gyönyörűbben nevetett erre, és én csak úsztam ebben a mennyei hangban. Lehajolt, hogy megcsókoljon. Felemás érzéssel vettem ezt a gesztust: egyfelől persze örültem neki, de másrészt bántam. Hiszen olyan ritkán nevetett az utóbbi hetek nagy feszültségében, most annyira jó volt újra hallani, nem akartam, hogy abbahagyja.
Aztán mély levegőket vett, és némi munka árán sikerült újra uralnia az arcizmait. Finom megbökött, hogy indulhatunk.
- Milyen kedves, szép meglepetés volt ez Alice-től! Mennyi munkájába kerülhetett - mondta feltűnően hangosan, miközben a sötétített ablakú Mercedes-hez igyekeztünk. - És még itt is marad, hogy hazavigyen minket.
A hülye is hallhatta, hogy direkt ordít így nekem, aki fél méterre sem voltam tőle, de a színjátékán meglett az eredménye.
Pillanatokkal később kicsapódott az autó két hátsó ajtaja, és az említettek kászálódtak ki belőle. Alice idegesen mosolyogva rendezgette kócos haját - úgy tűnik, ha figyelmét elvonják, akkor nem látja a jövőt. Máskülönben nem történhetne vele ilyesmi... Jasper feltűnésmentesen, emberi szem számára láthatatlan sebességgel gombolta be ingjét. Csak ott hibázott a dolog, hogy egy fia ember nem volt a környéken, és a többi vámpír látásnál nem lehetett gyorsabb. Nagy zavarban lehetett, mert én hirtelen roppant mód kínosan éreztem magam. És oldalra pillantva láttam, hogy a korábban az egészen jót kacagó Edward is feszengve billeg az egyik lábáról a másikra.
Aztán úgy tűnt, a hangulat vezér megpróbált erőt venni magán, és oldani a hangulaton. Először még nyugtalannak éreztem, aztán lassan mindnyájunkat kezdett beteríteni a nyugalom, és a vidámság.
- Ejnye, egészen késében vagyunk! Már épp fontolgattam, hogy utánatok megyek... Lehet, hogy már megvolt a számotokra fontosabb része, de a családnak, barátoknak is látniuk kell valamit! És rengeteg dolgunk van - morogta Alice, de nagy valószínűséggel csak figyelemelterelés céljából.
- Kötve hiszem, hogy utánunk akart jönni - morogta Edward az orra alatt, hogy csak én érthessem. Aztán hangosabban folytatta - Vezethetek, ugye, hugi?
Alice nyelvet öltött ránk, aztán elkezdett betuszkolni minket a hátsó ülésre. Közben sopánkodott egy sort, amiért egy picikét koszosak lettek a ruháink, amiket annyi gonddal válogatott.
- Jasper egész lassan megy, pedig még egy csomó dolgunk van - jegyezte meg Edward két perc után. - Nem lehetne, hogy mégis én vezessek?
- Maradj ott hátul. Ma te csak dőlj hátra, és élvezd az esküvődet! Nem kell semmi mást csinálnod, mint hivatalosan feleségül venni Bellát - oktatta ki Alice. - Meg átöltöznöd valami kevésbé fű és sárfoltos ruhába - tette hozzá felhúzott orral.
- Még, hogy nem kell semmi mást tennem! Hát, képzeld el... - vágott vissza Ő a legnagyobb élvezettel.
Az út hátralévő része azzal telt, hogy Edward és Alice szélesen vigyorogva próbálták túl licitálni a másikat, abban, hogy kinek kell többet dolgoznia ma még. Hatalmas jókedvük, és egyre nevetségesebb feladataik (mint a lépcső megmászása, a bonyolult "igen" szó kimondása), szerencsére megnyugtattak, hogy nem panaszkodnak komolyan, csak tréfálkoznak.
Jasper időnként rám mosolygott a visszapillantó tükörben, vagy szemeit az égre emelte, mint akinek borzasztóan elege van. Valójában persze ő is pont úgy nevetett testvérei bolondozásán, mint én. Esetében ez pedig gyakorlatilag olaj volt a tűzre: minél jobbkedvű lett Jasper, annál jobban felpörögtek a vitatkozó felek, és sorolták a sületlenségeiket.

A Cullen-ház előtt megállt egy pillanatra, hogy kiszállhassunk, de aztán sürgősen le kellett parkolnia. Reneé előbbre ígérte magát, hogy egyáltalán találkozhassunk még a szertartás előtt, de hogy pontosan mikor jön, azt nála nem lehetett tudni. Alice viszont elborzadt a gondolattól, hogy a gondosan feldíszített ház és kert látványát egy kocsi csúfítsa el. Ha a furgonomról lett volna szó, talán még értem, na de ez a gyönyörű Mercedes? Túl hálás voltam neki, semhogy veszekedni kezdjek.
A nevetés következtében szinte kizuhantunk a kocsiból, de ez szó szerint csak nekem sikerült volna. Szerencsére Alice, aki előttem ült, és előbb szállt ki, időben utánam nyúlt. Lehet, hogy a ruhát jobban féltette, hiszen egy vámpír sérthetetlen, de nekem mindenképp jól jött a segítsége.
A lépcsőn most is fel lettem ráncigálva, így körülnézni sem tudtam.
- Zuhanyzás, és hajmosás! - adta ki a parancsot Alice, amikor a szobájába értünk. – Új smink és frizura lesz, szóval alapos légy.
Be kellett ismernem, hogy eddig csak jól jártam, ha követtem az utasításai, és eltűrtem az esetleg velük járó apró szenvedéseket. Ezért aztán nem is próbáltam javasolni, hogy spóroljuk meg az újabb két-három órát, és maradjak úgy ahogy vagyok. Zokszó nélkül vonultam a fürdőbe, és reménykedtem, hogy barátnőm mára már eléggé kiélte magát, és kicsit rövidebb szépítkezés vár rám. Nem jött össze...

A bő két órás művelet alatt azzal vigasztaltam magam, hogy most legalább látok. Alice érdekes módon kicsit feszültebbnek tűnt, és néha kiszaladt, hogy elintézzen valamit. Pár perccel azelőtt, hogy elvégezte volna az utolsó simításokat, hallottuk, hogy megérkezett anyám. Rögtön izgatottan fészkelődni kezdtem, januárban láttam utoljára...
- Bella, figyelj rám! Tudom, hogy mennyire örülsz anyukádnak, de kérlek, ne maszatold el a sminkedet úgy, ahogy láttam, jó? Kösz!
Esme betessékelte Reneét Alice szobájába, aki aztán kiengedett engem a fürdőszobából. Előtte még tízszer a lelkemre kötötte, hogy tényleg vigyázzak a sminkemre.
- Szia Anyu! - mondtam cérna vékony hangon, amikor kiléptem az ajtón.
Addig az ablakon bámult kifelé, de most megperdült, és rám nézett. Szemei szabályosan kikerekedtek, és hosszú másodpercekig csak nézett rám. Hirtelen elbizonytalanodtam. A tükörben nézve azt hittem, egész jól festek... Alice megint kitett magáért, már-már elfogadhatónak találtam a külsőmet; ezek szerint tévedtem, és botrányosan nézek ki? Suttyomban végignéztem magamon, és jeges borzongás futott végig rajtam, amikor rájöttem a hibára. Anyám januárban látott utoljára... Januárban a szemem még csokoládébarna volt, a magasságom négy centivel kevesebb, és nem mellesleg ember voltam. Ó, és igen, akkor még nem voltam terhes sem, habár áldott állapotom még most sem látszik meg.
Talán ösztönösen megérezte, veszélyes vagyok? Vagy egyszerűen feltűnt neki a sok apró változás, és most rám sem akar ismerni?
- Kislányom... Bella... Egyszerűen meseszép vagy! - oszlatta el kételyeimet Reneé. Anyám sosem hazudott nekem azért, hogy jókedvű legyek, szóval most is egészen biztosan őszinte volt.

Alice adott nekünk negyedórát kettesben, hogy nyugalomban beszélgethessünk - már amennyire én nyugodt voltam remegő gyomorral... Anyám kismilliószor ölelt magához, gondosan vigyázva a sminkemre, és alaposan kifaggatott Edwardról, a házunkról, a babáról és úgy általában mindenről.
- Még hogy csak diákszerelem - morogta viccesen. Aztán arca gyermeki önmagához képest egészen komoly lett. - Szó sincs itt ilyesmiről. Felnőttél Bella, most már valóban! Saját családod lesz, a férjedről és a gyermekedről kell majd gondoskodnod, nem pedig a hóbortos anyádról, és a magányos apádról. Talán lesznek akik megszólnak a házasság előtti gyerek dolog miatt... És olyanok is, akik azzal vádolnak titeket, hogy csak a baba miatt házasodtok össze, de ne foglalkozz velük! Te mindig is anyának születtél, az odaadásod, türelmed, szereteted határtalan, és megérdemlitek egymást Edwarddal. Legalábbis remélem, hogy ez a fiú tényleg méltó rád! Amikor csak rátok pillant az ember, látja a szerelmeteket!
- Ne már, Anyu, el fog folyni a sminkem - motyogtam zavaromban, miközben próbáltam nem elsírni magam. Ezek a gondolatok alapjáraton is igazán szépek voltak, de Reneé szájából hallani őket... Semmihez sem fogható érzés.
Diszkrét kopogást hallottam, olyat, ami csak a beavatott, vagy pontosabban átváltoztatott füleknek szól.
- Gyere csak, Alice! - szóltam ki.
Barátnőm belibbent a szobába, már az esküvői ruháját viselte, azt, amit tőlünk kapott...
- Bocsánat, de Bellának el kell kezdenie öltözködni! - ment a szekrényhez, ahol a ruha rejtőzött.

Újra bementünk a fürdőbe, hogy a ruha felvétele után Alice még elvégezhessen rajtam egy-két apró igazítást.
- Tudod, mit? Az előbb olyan jól bevált, most is becsukom a szemem - javasoltam.
A lábaim lassan felmondták a szolgálatot, remegni kezdtek, mint a kocsonya. Szorosan behunytam a szemem, és eszembe jutott, hogy talán csak az igen után kéne kinyitnom az oltárnál. Viszont akkor magamat ismerve egész biztosan felbuknék menet közben, úgyhogy ez talán mégsem olyan jó ötlet...
- Csuk csak be - helyeselt Alice, már az ő hangja is ideges volt. Csak paranoiások vagyok, vagy tényleg mintha félne valamitől?
A cipzár zizzenése megnyugtatott, ez most határozottan az én ruhámnak tűnt... Kezdtem belejönni ebbe a vakosdiba, csupa ismerős érzés. A combomhoz most nem simult az anyag, a karomon éreztem még a hímzéseket is, a levegő megérintett a nyakamon, és a dekoltázsomban...
A szemeim hirtelen kipattantak, de a tükörben ugyanazt láttam, amit behunyt szemmel érzékeltem. Ez sem az én ruhám volt! Vagyis pontosan olyan volt, de az egyszerű nyakkivágás helyett egy szív alakú vágás volt rajta.
- Alice? Ez most megint egy meglepetés ruha, ugye? És a szekrényedben ott van az eredeti, úgy, ahogy én kértem! Mondd, hogy igen, kérlek!
Barátnőm bűntudatosan pislogott rám. Ez semmi jót nem jelenthetett! De miért? Miért akarja elrontani nekem ezt a napot?
- Ne haragudj, Bella! Hidd el, így még sokkal szebb vagy, Edwardnak is jobban tetszik majd ez a változat! Láttam, hogy ez sokkal jobb... - magyarázkodott.
- Nem akarok mély kivágást! - dühöngtem.
Az ordítozásomra Reneé is berohant a szobába. Egy darabig kereste a problémám forrását, talán egy gyilkost, vagy nem is tudom, aztán tanácstalanul felém fordult.
- Kicsim, mi a baj? Egyébként gyönyörű vagy a ruhádban, de miért sírsz?
Nem igaz, hogy ő is ezzel jön. Hát nem emlékszik? Miért nem értette meg senki, hogy nyomós okom van arra, hogy milyen ruhát kértem? Hogy tehette ezt velem Alice és Esme? Próbáltam visszatartani a könnyeimet, hogy legalább a sminkem szép maradjon, ha már egyszer farmerban és pólóban fogok megesküdni. Én ilyet nem vehetek fel! A délelőtti esküvőn kisebb aggodalmam is nagyobb volt a ruhám kivágásánál, de most...
Közben Alice felvilágosította anyámat a helyzetről, és most értetlenül méregettek, ugyan mi bajom lehet.
- Ti ezt nem érthetitek! Nem vehetek fel egy ilyen ruhát! - zokogtam fel újra.
Mindketten egyszerre, ösztönösen léptek hozzám, és öleltek magukhoz. A sminkemnek már úgyis annyi volt, hála a rekordot döntő vámpírkönnyeknek...

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.