2. fejezet – All’ultimo momento (utolsó pillanatban)
A repülőút nagyon lassan telt, szörnyen unatkoztam. Végig Jess fecsegését hallgattam, mögöttem pedig Lauren sipákolt. Biztos ki fog halni az emberiség, ha most nem visít, mint egy idióta.
Jess szavaira csak bólintással és hümmögésekkel válaszoltam, de neki ez bőven elég volt ahhoz, hogy folytassa tovább a Mike-kal való kapcsolatának a hibáit. Hol szidta Mike Newtont, hol az egekig magasztalta, pedig szerintem nem illenek egymáshoz, ha folyton szakítanak, és veszekednek.
Neki könnyű… Hiába szakítottak, Mike itt van tőle pár méterre… De nekem… Edwardot és engem lassan egy óceán választ el egymástól, mégsem panaszkodhatom.
Talán ha a sarkamra állok és kijelentem, hogy én márpedig nem megyek? Charlie nem örült volna, hiszen boldog volt ettől, hogy végre új kontinenst ismerhetek meg, ha már neki erre nem volt lehetősége.
De én nem vagyok ugyanaz, mint ő. Engem nem vonz a messzeség, nem vonz Európa, sem Olaszország. Engem csak egy ember vonz igazán, és ő nincs most itt velem. A fél szívemet Amerikában hagytam nála…
A gép lassan leszállt, és Mr. Banner mindenkit utasított, hogy szedje össze a cuccait, mert leszállunk, és nem akar az utolsó pillanatban kapkodni…
A reptéren párokba rendeződtünk, mint a kisiskolások, én Angela mellé kerültem. Vele legalább normálisan tudtam beszélgetni.
- Mi van veletek Bennel? – kérdeztem.
- Jól megvagyunk, de ő pont most lett beteg és nem tudott eljönni – mondta szomorúan.
- Oh… - leheltem együttérzően, én pontosan tudtam, hogy Angela most mit érez.
- Hiszen te is ugyanígy vagy, nem?
- De – feleltem szomorú hangon.
- Hiányzik?
- Nagyon.
- Megértem, nehéz távol lenni attól, akit szeretsz – mondta és a hangjából csupa megértés és kedvesség áradt. Már el is felejtettem, hogy mennyire kedvelem Angelát. Minden időmet a szerelmemmel töltöttem, így egy kicsit elhanyagoltam az emberi barátaimat. Lehet, hogy nem kellett volna?
De hisz Edward nemsokára átváltoztat – vagy legalábbis remélem – és akkor már nem barátkozhatok velük többé, és ha jóban vagyunk, akkor fájdalmasabb lesz…
De képes leszek rábeszélni Edwardot, hogy vámpírrá tegyen? Vagy még hosszú, kimerítő küzdelem vár rám?
Ahogy így elméláztam, észre se vettem, hogy a cipőfűzőm kikötődött, és szépen elegánsan hasra estem. De a probléma az volt, hogy akaratlanul magammal rántottam az előttem álló Jesst, aki Mike-ba kapaszkodott, és így terültünk el mindhárman.
A reptéren mindenki elnémult, a kisgyerekek kikerekedett szemmel néztek ránk, hogy mit művelünk, az öregebbek rosszallóan csóváltak a fejüket a felháborodástól.
- Ne haragudjatok – hebegtem vörösen Jessnek és Mike-nak, de az utóbbit, cseppet sem zavarta a kínos incidens. Felállt, és minket is felsegített.
A teremben újra eluralkodott a hangzavar, de többnyire minket beszéltek ki. Ez is az én hibám…
- Bocsánat – hebegtem újra, mivel Jess szemei villámokat szórtak.
- Ugyan Bella… Nincs semmi baj, ez bárkivel előfordul.
- Bárkivel? – sziszegte Jess. – És ez miért mindig veled fordul elő? A balszerencséd hozod csak ránk… Csoda, hogy a gépünk nem zuhant le, csak azért, mert rajta ültél…
Elsápadtam.
- Jess! – háborodott fel Mike.
- Most nézd meg a ruhám! – sopánkodott. – Merő kosz lett miattad!
- Jess!
- Rendben, védd csak! – köpte a szavakat dühösen, majd előre ment, csakhogy messzebb legyen tőlem.
Igaza volt. Ha valaki elbotlik tizennyolc évesen a cipőfűzőjében – óvodás módra – az csak én lehetek. Ha valami történik én, mindig ott vagyok.
- Bella? Ne vedd komolyan Jessica szavait, nem gondolta komolyan… - próbálkozott kedvesen Mike.
- Tudom, de inkább menj és vigasztald meg…
- Mi? De hisz nem őt érte a sérelem…
- Dehogynem – zártam le a vitát. – Menj.
Meglepetésemre Mike engedelmeskedett, és elindult a duzzogó Jess felé. Én pedig Angela aggodalmaskodását hallgattam, hogy nem ütöttem e meg magam.
A szállás egy cseppet igénytelen volt, de nem volt ellene kifogásom. Egy leendő vámpírnak minden megfelel, nemde?
Egyébként… egy Velence melletti üdülőhelyen szálltunk meg Jesolo-ban. Nagyon szimpatikus volt, és rendkívül barátságos.
Az első napon a program a strandolás volt, majd este séta a városban. Régebben imádtam strandolni, de most nem élveztem túlságosan, mert ebben a környezetben képtelen voltam elképzelni az én szeretett vámpíromat.
A strandon megint alakítottunk rendesen. A fiúk gyerekes módra siettek a vízbe és kezdték egymást fröcskölni, míg mi lányok lepakoltunk egy napozóágyra és napozni kezdtünk volna, ha a fiúk ezt a tervet nem bojkottálják azzal, hogy lefröcskölnek, vagy homokkal dobálnak meg.
Hát nekem elég is volt a napozásból, így úszni mentem. Szerettem a vizet, és úszni is tudtam, de ritkán jártam olyan helyekre, ahol ezt megtehetem.
Kellemesen ellazultam, mikor egy erős kar meghúzta a lábamat és a tengerfenék felé kezdett húzni. Lehet, hogy heccnek indult, de én ezt nem találtam élvezetesnek.
Nem kaptam levegőt, és totálisan pánikba estem. A kezemmel őrült módjára kapálóztam, de nem szabadultam a kezek szorításából. A szemem előtt lassan fekete pontok kezdtek cikázni, a tüdőm sípolni kezdett, és kétségbeesve sikoltott levegőért, az agyamat, és a testemet pedig lassan ellepte a sötétség.
A kapálózásom abbamaradt, és elvesztettem az eszméletem.
Visításra ébredtem, majd egy meleg ajkat éreztem a számban, melyből oxigén sugárzott felém. Edward lenne itt? De hol is vagyok? Miért fekszem, talán aludtam? Edward ül az ágyam mellett őrizve álmomat, és megcsókolja ajkamat?
Kinyitottam a szememet, rengeteg arc kúszott a látóterembe, de hirtelen nem tudtam, hogy most mi van.
- Bella? Bella? Jól vagy? – hallottam minden felől.
- Miss Swan hogy érzi magát? – úszott a látóterembe Mr. Manson arca. – Csoda, hogy él! Még jó, hogy Mr. Newton idejében kimentette, és szájon át lélegeztette.
- Tessék? – hebegtem rekedten, és az említettre néztem, akinek most fülig ért a szája. Nem messze megpillantottam Jesst, akinek könnyek csillogtak a szemében, de tudtam, hogy nem az irántam érzett aggodalomtól.
Nekem az csengett a fejemben, hogy Mike Newton képes volt megcsókolni, kihasználva a helyzetet. Biztos vagyok benne, hogy nem volt semmi szükség erre, de ő kihasználta, hogy nem vagyok magamnál.
Ezért még számolunk Mike Newton!
Angela nagyon megijedt a történtektől és ötpercenként azt kérdezte, hogy tényleg jól vagyok-e. De én folyton csak a „csókra” gondoltam, és féltem, hogy Edward mit fog szólni hozzá. Vagy már lehet, hogy tudja Alice jóvoltából. Remélem azt is tudja, hogy én nem akartam… És hogy nagyon hiányzik nekem!
Az estére szinte nem is emlékszem, de az olasz pizza valóban nagyon finom. De per pillanat nem érdekelt. Angela nagyon aggódott, azt hitte, hogy azért vagyok ilyen holdkóros, mert fáj valamim, vagy rosszul vagyok. Nem győztem nyugtatgatni, hogy jól vagyok, csak gondolkozom.
Az éjszaka is elment hamar, de én nem sokat aludtam. Fűtött a honvágy az otthon hagyott szeretteim után.
Edward… Charlie… Alice… Renée… Esme… Emmett… Jasper… Carlisle… Rosalie… Edward, és megint csak Edward…
A második napra is megvolt már a két tanár programja, de én nem igazán lelkesedtem a helikopter túra ötletétől… De muszáj volt mennem, mit csinálnék egyedül?
Mr. Banner osztotta be, hogy ki kivel kerül egy gépbe, és én pechemre Jessel kerültem össze, aki még mindig borzalmasan haragudott rám, viszont most boldog volt, mert kibékült Mike-kal, és újra szent a béke közöttük. Megint kezdődik elölről… Nemsokára megint összekapnak, aztán megint szakítanak, aztán megint összejönnek…
A helikopter túra maga nagyon izgalmas volt, a táj fergeteges látvány volt, de rossz előérzetem volt. Elővettem a mobilom és Edwardot hívtam.
- Halló? – szólt bele szerelmem.
- Edward! Bella vagyok… - szóltam bele. Jess furán nézett rám, de nem érdekelt.
- Bella! Hogy vagy? Milyen Olaszország?
- Nagyon szép, csak… tudod.
- Igen, te is hiányzol… Ki van ott? – értette meg egyszerre.
- Jess és én éppen egy helikopter túrán vagyunk…
- Helikopter?! – kiáltott fel Edward feldúltan.
- Aha, mi a baj vele?
- Bella! Hogy ülhettél pont te fel egy helikopterre?
- Pont én? – háborodtam fel.
- Őszintén válaszolj! Még nem történt veled semmi baleset? – kérdezte, és magam előtt láttam, ahogy elmosolyodik.
- Hát… ami azt illeti… kettő is… - susogtam a telefonba szégyenlősen.
- Kettő?! Bella… Nem kellett volna egyedül elengedjelek… de jól vagy?
- Igen…
A helikopter motorja hirtelen fura hangot adott ki, de nem foglalkoztam vele. Edward hangja feledtetett velem minden rosszat, és még jobban érezni kezdtem a hiányát.
A gép hirtelen ereszkedni kezdett, de nagyon gyorsan. Jess felsikoltott, a pilóta káromkodott.
- Bella? Mi volt ez?- hallottam Edward aggodalomba fúló hangját.
Kezdtem pánikba esni, bár nem értettem, hogy mi történik. A gép ijesztő sebességgel közeledett a föld felé, a pilóta felkiáltott mérgében. Edward hangja szólongatott a telefonon keresztül…
- Bella? Bella? Mi folyik ott?! Könyörgöm, válaszolj! Bella, kérlek!
Nehezen fogtam fel, hogy mi történik, és nem értettem, hogy miért mindig pont velem.
- Edward… - leheltem halálra váltan a mobilomba. – Zuhanunk! – sikítottam.
- Mi? Bella! Miket beszélsz! Nem, az nem lehet! Bella! Ne, Bella! Szeretlek, ne!
- Szeretlek, Edward! – sikítottam torkom szakadtából, úgy hogy még Jess őrjöngését is sikerült elnyomnom a hangommal.
- Bella! Ne! NE! BELLA, NE! – őrjöngött Edward a telefonba, de már nem figyeltem rá. A gép belecsapódott a földbe, a fejemet bevertem valami keménybe, a gép roncsai lángra lobbantak, és elvesztettem az eszméletem. Talán örökre. De vigasztaljon az, hogy az utolsó hang, amit hallottam a szerelmem hangja volt…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó