29. fejezet – Panzió kilátással


A nap delelőre hágott odafenn az égen, miközben a természet egyre vadabb arcát mutatta felénk a keskenyen kanyargó szerpentin két oldalán. A motor duruzsolása elmélyült, a dzsip növekvő erőfeszítéssel küzdötte át magát a mind meredekebbé váló kilométereken és a mind nagyobb odafigyelést igénylő kanyarokon. De Jacob egy pillanatig sem görcsölt emiatt, rendületlenül folytatta az immár másfél órája tartó kérdezz-feleleket.

- Na és a napi nyolc óra alvás? Még mindig elég ennyi, vagy már több pihenésre van szükséged?

- Nem jellemző…

- Alvajárás?

- Nem tudok róla…

- Ételallergia a csonthéjasokra? Vagy van bármilyen más problémás élelmiszer, amit a dietetikusod nem javasolna?

- Nincs. Semmi.

- Hány óra múltán kezdjek el aggódni, hogy még mindig nem mentél ki vécére?

- Jacob! Az ég szerelmére…

Zavartalanul megrántotta a vállát. – Most miért? Két hétig én felelek érted egyes-egyedül. S mivel nem adtak hozzád egy külön javított kezelési útmutatót, muszáj tőled begyűjtenem az infót. Szóval hogy működik ez az anyagcsere dolog? Ami bemegy, az átdolgozva ki is jön? Vagy bírsz valamiféle szublimációs képességgel, ami mentesít az efféle kellemetlen kényszerűségek alól?

További negyvenöt perccel és egy kis híján veszekedésbe torkolló vitával később megérkeztünk a panzióhoz.

- Mi vagyunk az elsők? – csodálkoztam, miközben, nagyokat szippantva a fantasztikusan tiszta magaslati levegőből, kinyújtóztattam elmacskásodott végtagjaimat.

Jacob végignézett az üres parkolón. – Nagyon úgy tűnik. De így legalább elsőként választhatsz magadnak szobát.

Hm, az elszállásolás kérdése… Furcsa, de ez korábban meg sem fordult a fejemben. Vajon egy- vagy kétágyas szobák vannak a panzióban? És én vajon melyik fajtájában és kivel aludnék szívesebben?

Éreztem, hogy az arcomat tompa pír önti el a gondolattól. Hátat fordítottam hát Jacobnak, s míg ő a csomagokkal bíbelődött, én alaposabban is szemügyre vettem a környéket.

A látkép lélegzetelállítóan szép volt, nem túlzok. Onnan, ahol álltam, lenyűgöző panoráma nyílt a meredek szurdokra, amit elkeskenyedő ék alakban mintha maguk a szemközti sziklafalak szorítottak volna össze szürke kővállaikkal. A kétszintes panzió erre a nem mindennapi látványra nézett rá, s az előtte húzódó, zúzott kövekből kirakott félköríves terasz is úgy lett kialakítva, hogy az ide kiülőnek tökéletes rálátása nyíljon a völgyszorosra. Az épület mögött és mellett mesterségesen kitolt, széles félkörben óriásfenyők sorakoztak; elkeskenyedő csúcsaik mintha magát az eget csiklandozták volna. A belső ívben ugyanakkor emberkéz által telepített növényzet burjánzott; a színpompás virágkelyheket ontó bokorfélék ezen a magasságon nem voltak ugyan őshonosak, de a gondos ápolásnak hála itt is teljes szépségükben pompázhattak.

Néhány tétova lépés után azt is láttam, hogy a teraszon túl, az épület nyugati oldalán vékony gyepszegély húzódik, rajta hinta, egy kecskelábú, masszívnak tűnő asztal, és jó néhány kivágott fatörzsből eszkábált pad került elhelyezésre. És persze nem maradhatott el a tűzrakáshoz szükséges kövekkel kirakott, döngölt földdarab sem…

- Merre kószálsz, Kölyök? – Jacob bőröndökkel felmálházva ügetett felém. – Hát pórázt kell kötnöm a nyakadba, hogy mindig tudjam, merre vagy? Gyere, cuccoljunk le odabent!

- Oké, megyek már… – Vetettem még egy elragadtatott pillantást a völgyszorosra, aztán Jacob nyomában engedelmesen bevonultam a házba.

Semmiféle előzetes elképzelésem nem volt a panzió belső kialakításáról, így abszolút pozitív meglepetésként ért, mennyire otthonos benyomást kelt a sok fával és kővel kirakott falfelület. A mennyezetet barnára mázolt gerendák tagolták, a padlót sötét mézszínre érett diófaparketta borította, amin egymást érték a szuperbolyhos szőnyegek és az extra puha preparált állatbőrök. A keleti és a déli falat óriási ablakok foglalták el, vastag sugárban dőlt be rajtuk a fény az ott terpeszkedő hosszú étkezőasztalra, míg a nappali részre – amit több, egymással szembe forgatott fotel, puff és egy hosszú kanapé alkotott – kellemes félhomály borul. Egy óriási kandalló uralta itt a teret, ami a konyhát a nappalitól elválasztó hosszú falon került kialakításra. Ez a terjedelmes felület padlótól plafonig színes mészkőlapokkal volt kirakva, folytonosságát csak az emeletre vezető lépcső boltíves bejárata törte meg.

Miután kellőképp kicsodálkoztam magam a földszinten, felkaptattunk a lépcsőn, s én tétován nyitottam be az első utamba kerülő szoba ajtaján.

- Szép… – jártattam körül a tekintetemet az egyszerű, de hangulatos helyiségen. Két ágy volt elhelyezve benne: egy-egy szimpla a szoba átellenes pontjain.

- Mindegyik ugyanilyen – informált Jacob, épp mielőtt külön rákérdezhettem volna. – Ezt szeretnéd, vagy járjuk körbe a többit is?

Félszegen ide-oda csoszogtam. – Hát… Szerinted?

- Nekem mindegy. Én odalent fogok aludni a kihúzható kanapén.

- Ó… – Én magam sem tudtam, miért, de a bejelentés mintha tompa ütést mért volna a gyomromra. Talán csalódtam?

- Na persze, ha félsz egyedül, idekuporodhatok a küszöbödre… – Jacob kutató pillantással fürkészte az arcomat. – Így van, Nessie – félni fogsz egyedül a sötétben?

A két egymásnak ellentmondó válasz egy ideig csendesen birkózott bennem, aztán kinyögtem: – Nem. De azért kedves, hogy gondoltál erre is. – A pirosság most már csípős foltokban égette az arcomat, el tudtam volna süllyedni zavaromban. Hogy valamivel eltereljem pipacsló orcámról a figyelmet, merőben praktikus szempontok felé kezdtem terelni a beszélgetés. – Hány szoba van összesen? És kik lesznek még itt rajtunk kívül? Biztos, hogy mindenkinek jut hely?

- Valahogy csak megoldjuk – mosolyodott el Jacob. – Ha kell, egy kicsit össze tudjuk húzni magunkat, de erre szerintem nem lesz szükség – ha csak nem érkezik egy-két váratlan vendég. De ez sem valószínű. A korábbi kérdésedre felelve: ezzel együtt összesen öt hálószobánk van. Minden párra jut egy.

- Minden párra? – kérdeztem vissza szórakozottan.

- Igen – bólintott Jacob, és sorolni kezdte: – Kim és Jared, Paul és Rachel, Quil és Claire, és hát ott van még Collin és Brady is, akik többé-kevésbé ugyanúgy egy párnak számítanak. Minden szexuális felhang nélkül, persze.

- Persze – erősítettem meg mélán, miközben egy bizarr kép kezdett egyre nyugtalanítóbb formát ölteni lelki szemeim előtt. – Quil és Claire? – néztem kérdőn Jacobra. – Ők is egy szobában fognak aludni?

Jacob értetlenkedve tárta szét a karját. – Miért ne aludnának együtt? Valami kivetnivalót találsz ebben?

- Én… nem… ugyan… – habogtam zavarodottan. Nem találtam a megfelelő szavakat, amik híven tolmácsolták volna, miért érzek abban valami furcsát, hogy egy huszonöt éves férfi együtt akarjon aludni egy kilencéves kislánnyal, aki nem a rokona. – Csak első hallásra picit furának tűnt, ennyi az egész. – Megvontam a vállam. – Elvégre mi sem fogunk együtt aludni.

Jacob rövid nevetést hallatott. – Még meggondolhatod magad. Csak egy szavadba kerül, s én már… Ó-ó, mégse működne a dolog – csapott hirtelen a homlokára. – Egy igen jelentékeny tényezőt kihagytam az egyenletből. Leah…

- Mi!? – nyikkantam nagyot. – Leah is jön? És te mellettem akarod elhelyezni? Velem egy szobában!? – Nem akartam sipítani, az utolsó kérdés mégis hisztérikus hangfekvésben tört ki összeszorult torkomból.

Jacob bocsánatkérő fintort vágott. – Sajnálom, Nessie. Vagy befogadod, vagy kénytelen lesz lent aludni velem a nappaliban…

- Befogadom! – A kétségbeesett kiáltás már az előtt kint volt, hogy elejét vehettem volna. Egy pillanat leforgása alatt céklaszínre vörösödtem, és hevesen kívántam, bár tőből haraptam volna le a nyelvemet.

- Nos, ez igazán kedves tőled. – Jacob arcán pimasz vigyor terült szét, s egyre csak terpeszkedett, miközben tovább beszélt. – És biztos Leah is nagyon hálás lesz, amiért nem kell velem, vagy éppen Seth-tel vagy Embryvel osztoznia a kanapén.

Megráztam a fejem, de így sem lett tisztább a kép. – Seth és Embry? – pislogtam értetlenül. – Őket a szobaelosztásnál valamiért nem említetted…

Jacob önelégült vigyora még csak meg se rezdült. – Nem, mert hármunk közül kettő minden este járőrözni fog. Következésképp ágyra sem lesz szüksége.

- Ááá… – nyivákoltam elnyújtott orrhangon, miközben komplett idiótának éreztem magam. Mert az is voltam. Attól a szilárd hittől elborzadva, hogy ha én nem fogadom be magam mellé Leah-t, akkor ők ketten zavartalan és intim magányban lesznek két egész hétig, ösztönösen kifakadtam, s ezzel újfent bohócot csináltam magamból. És ez még csak az első nap. Mi lesz velem az elkövetkező két hosszú hétben? Marad akár egy centinyi ép bőr is a képemen, ami nem sül majd le a szégyentől?

- Na jól van – szusszantott nagyot Jacob, s látszott rajta, hogy roppant mód élvezi kínszenvedésemet. – Akkor én nem is zavarok tovább. Csomagolj ki, öltözz át… vagy mit t’om én, csináld azt, amit a lányok szoktak ilyenkor. Én lemegyek, megnézem, jönnek-e már a többiek… Leah-t egyenesen hozzád irányítom. – Azzal kacsintott egyet, majd lassú araszolásban kifarolt a szobámból, miközben az arcáról nem és nem akart lefagyni az a pimasz, önelégült, mindentudó vigyor.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.