Spark of life
(Élet tüze)


Két nap telt el azóta, hogy eldöntöttük Forksba megyünk. Nick nem egyszer beszélt telefonon a számomra ismeretlen Dr. Carlisle Cullennel. Néhány szót mindig elkaptam a beszélgetésekből. Az első hívásnál nyilvánvalóan kijelentették, hogy ez most nem a legjobb időpont a látogatásra. Aztán ma reggel megint beszéltek. Hallottam amint Nick részvétét nyilvánítja és megköszöni, hogy ott időzhetünk náluk pár napig.
- Hogy ment? – kérdezte Larissa, még kíváncsibb volt, mint én.
- Megyünk! Ám szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy Carlisle egyik fia most vesztette el a párját, ha oda értünk senkitől egy szót se a dologról, még részvétet sem nyilvánítunk, tilos, megértve?!
Senki egy szót sem szólt csak beleegyezően bólintott.
Nagyon sajnáltam szegény fiút, ugyanakkor örültem, hogy végre életbe lép a terv.
Larissa és én rögtön elkezdtük csomagolni a ruhákat és a legszükségesebb holmikat. A bőröndöket előre elküldjük, mivel mi futva fogjuk megtenni az oda utat. Ettől féltem igazán. Még nem próbálkoztam az erőm használatával és kissé féltem is, hogy mi történne, ha használnám. De Trystan erre is talált megoldást, majd fut velem a hátán. Amikor felhozta az ötletet, azt hittem zavaromban elájulok, rájöttem nem tudok elájulni. Larissa is jó ötletnek tartotta, a seb a hátamon még nem teljesen gyógyult be, épp csak összeforrt.
És végre itt a nap, az indulás napja. Mindenki rám várt, de egyszerűen nem tudtam magamat rávenni arra, hogy mint egy öt éves kisgyerek felugorjak Trystan hátára. Nevetséges.
- Lizzie! Csak pár órát kell kibírnod.
- Mikor találtad ki ezt a csodás becenevet? – óriási, most már becézget is.
- Így rövidebb, de ha gondolod…
- Nem zavar, csak olyan furcsa! – rövidítések, becenevek, mintha valami összepasszolt volna, de nem tudtam, hogy mi.
Láttam az arcukon, milyen türelmetlenek, nem tehettem mást. Az egyik percben még hezitálva álltam, a másikban már felfoghatatlan sebességgel szeltük keresztül az erdőt. Erősen kapaszkodtam Trystanba, ő pedig még erősebben szorított magához.
Éreztem, hogy egyre közelebb és közelebb kerülünk utazásunk céljához. De ez nem csak egy egyszerű érzés volt, a körülöttem lévő környezet magába szívott, és nem akart engedni. Mintha mondani akart volna valamit, szinte suttogott az erdő. Igen, már a kis város határánál jártunk, minden olyan zöld volt, és az eget felhők takarták el, esni fog. De tetszett, nagyon is tetszett. Beleillettem a képbe, hangzott a fejemben.
Nagy levegőt vettem, és abban a pillanatban már az illatok is szabadon áramoltak bennem. Minden olyan ismerős volt. A virágok és természetesen a vér illatán kívül, éreztem őket. A szerencsétlen kis város kilenc vámpírral büszkélkedhet. Kilenc vérszomjas fenevaddal. Nem tudtam magam elképzelni, amint egy ártatlan embert szívok szárazra, sosem lennék rá képes, inkább halnék meg, mint hogy végezzek valakivel.
Még a lehetségesnél is szorosabban fontam magam Trystan köré. A hajam elrejtette az arcom, amiért hálás vagyok. Nem akarom látni őket, a vörös szemeket. Szerettem Nicket és a többieket, persze, de minden alkalommal, amikor vadászni mentek, nem tudtam kiverni a fejemből a fájdalmas sikolyokat.
Ezt ők is tudták, tehát minden egyes alkalommal lezuhanyoztak és biztosra mentek, hogy ne lehessen érezni rajtuk a vér szagát.
Hirtelen egy nagy tisztás közepén álltunk meg. Előttünk senki sem volt, elképzelésem sem volt mi történhetett, amiért ilyen hirtelen leálltunk.
- Pár perc és ők is itt lesznek! – súgta halkan Trystan.
Amint Trystan is mondta, nem kellett sokat várnunk. Tőlünk kicsit távolabb állt meg három alak. Az arcukat nem tudtam kivenni, de abban biztos voltam, hogy mind a három férfi.
- Carlisle, barátom! Örülök, hogy látlak, rég találkoztunk már. – kezdte meg a beszélgetést Nick.
- Nick, Larissa, Trystan mi is nagyon örülünk! És kit tisztelhetünk az ifjú hölgy személyében?
Hirtelen mindenki szeme rám szegeződött, a reflektorfény meg minden. Még szerencse, hogy Trystan háta mögött el tudtam rejtőzni a kíváncsi szemek elől.
- Ő családunk legújabb tagja, Elizabeth! De hosszú történet ez és messziről jöttünk!
- Természetesen, Emmett és Jasper majd elkísér titeket az otthonunkba, Esme már nagyon vár! Nekem pedig elég sok munkám van a kórházban, elnézéseteket kérem!
Dr. Cullen ezzel el is tűnt, a másik kettő pedig egyre közelebb sétált hozzánk, kezet rázva Nickcel, üdvözölve Larissát. Amikor Trystan közelébe értek, furcsa érzés fogott el, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Trystan kezet fogott mind kettővel, kicsit zavarba ejtő volt a helyzet, de már készítettem magam a rubint vörös szemek látványára.
Biztos voltam benne, hogy arra vártak én is üdvözlöm őket, de semmi ilyet nem terveztem.
Épp csak annyira dugtam ki a fejem Trystan nyaka mögül, hogy megnézhessem őket. Amit láttam teljesen váratlanul ért. A vörös helyett szikrázó karamell szempár nézett vissza rám. Sokáig néztük egymást, az ismeretlen szőke fiú tágra nyílt szemekkel mért végig, ez még zavarba ejtőbb volt.
- A nevem Elizabeth, de Larissa csak Izzynek hív! És nem szeretem, ha bámulnak! – a megjegyzésemre rögtön vette az üzenetet és végre másfelé nézett.
Egy időre kínos csend borult ránk, lemerném fogadni, hogy azt gondolják, milyen furcsa vagyok. Aztán a szőke fiú megint beszélni kezdett.
- Nos, akkor indulhatnánk!
Behunytam a szemem, amint ismét esze-veszett futásnak eredtünk. Nem kellett sok idő és megint megálltunk.
Az előttünk álló gyönyörű ház ajtaja lassan nyitódott ki, annak ellenére, hogy időközben már besötétedett egy villany sem égett. Az egész házban sötét volt, amikor beléptünk a nappaliba, a közepén láttam egy gyertyát és mellette egy lefordított fotót. A szoba egyik sarkából mocorgást hallottam, aztán egy árnyék haladt el pontosan Trystan és előttem.
Az illat, amit a mozgó, gondolom valaki, maga után hagyott egyszerűen kitörölhetetlenül beleégette magát az emlékezetembe. Édes volt, nem olyan csokoládé édes, inkább, mint amikor egy virágokkal teli mezőn állsz és a vadvirágok illata összekeveredik, talán ahhoz hasonlítható.
A lépcső aljában megjelent egy, szerintem, újabb családtag. Magas volt és a láng vörös tincsek kuszán álltak minden irányba. Ami a legmeglepőbb volt, hogy szívdobogást hallottam a keze irányából. Egy kislányt tartott a kezében, éppen aludt, olyan békésnek tűnt. Ilyenkor igazán irigy tudtam lenni, bármit megadtam volna egy hosszú álmokkal teli éjszakáért.
- Trystan, látni akarom! – suttogtam halkan.
Bólintott, majd a vörös hajú lány felé lépett. A lábaimat még erősebben fontam a dereka köré, a kezeim padig akár meg is fojthatták volna olyan szorosan kapaszkodtam.
És ott volt, majdnem ugyanúgy kapaszkodott a lányba, mint én Trystanba. A fehér kis arcocska ki volt pirulva, az apró ajkak résnyire nyíltak. Angyali kis teremtés volt. Minden anya ilyen gyermeket kíván magának, ez száz százalék.
A gondolataimból visszatérve észrevettem, hogy egyre távolodunk, fel a lépcsőn, gondolom a vendégszobák felé haladtunk.
Az egész házban csend volt, magamban még is úgy éreztem, mintha valami életre kelt volna, óriási intenzitással lángolt fel és nem aludt ki. Ez a hely egyre több mindent hozott ki belőlem, és ez még csak az első nap.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.