34. fejezet – Felöntve a garatra


Valami nem stimmelt „az alkohol úgysem árthat nekem”-elmélettel. Az egyenes vonalú mozgás továbbra is ment, nem tántorogtam, nem buktam orra, vagy estem fenékre. A világ néhány törvénye mégis mintha kibillent volna megszokott egyensúlyából. A hangok például fáziskéséssel követték a látványt. Megszűnt a szinkron, amivel az ajakmozdulatok adták a ritmust az áradó-apadó hangörvényeknek. Félgondolatnyival elcsúszott az érzékelés, mintha a világ egyszeriben magasabb fordulatszámra kapcsolt volna, amihez csak én nem tudtam alkalmazkodni.

Szédítő és muris érzés volt – még annak ellenére is, hogy maga a helyzet, ami belesodort ebbe, időközben cseppet sem lett szívderítőbb. Miután önként levonultam a hadszíntérről, Melody megkettőzött buzgalommal feküdt neki a flörtölésnek, és szinte egy pillanatra sem engedte ki Jacobot a karmai közül. Hogy mennyi idő telt el a muri kezdte óta, arról fogalmam sem volt, az alkohol elhomályosította az időérzékemet. És hát, ha őszinte akarok lenni, a mértékletességemnek sem tett valami jót. Minden egyes magamhoz vett korttyal egyre puhább és gömbölyűbb lett a világ, lekerekedett ott, ahol korábban éles vonalakkal uralkodott; Jacob és a piócaként ragaszkodó Melody kettőse elmaszatolódott: a hozzájuk tartozó arc, mimika és artikuláció kavargó montázsa lett a színek, hangok és mozdulatok aszimmetriájának.

Ám mindez csak annyiban zavart, hogy így nem tudtam kettejük szájáról leolvasni a szavakat, és a hangjukat sem tudtam kikagylózni a körbezsongó hangzavarból. De hogy abbahagyjam az italozást? Á, dehogy! Mert amíg volt valami a poharamban, addig ő is figyelt rám; amíg újra és újra ajkamhoz emeltem az üveg peremét, addig ő sem nyughatott: ivászati erőfeszítéseim garantálták nekem Jacob töretlen figyelmét, és ez volt az, amiről – minden bosszantó mellékkörülmény ellenére – képtelen lettem volna lemondani.

Melody törhette magát akárhogy, eshetett le tíz centis sarkáról, vagy botolhatott meg a legkisebb fűcsomóban, a célba egyik kísérlettel sem talált bele – a szuperfegyver a 17 térfogat-százalékos, édes fehérbor formájában továbbra is az én kezemben volt. Gonosz ujjongással figyeltem, hogyan hervad le arcáról az édes mosoly, mindahányszor Jacob hátat fordít neki, hogy fürkésző, sötét tekintetét rám és változó folyadékszintű poharamra szegezze. De nem lépett közbe. Csak nézett, mintha a pillantásával akarna jobb belátásra téríteni.

És az egész este hasonló forgatókönyv szerint zajlott. A többpalacknyi jó minőségű alkohol megtette a maga hatását: jókedvű szédületbe fogta a társaságot, anélkül, hogy bárkit is túlzásokra ragadtatott volna. A négy kollegina, azt hiszem, ez a legjobb szó rá, diszkréten nyomult. Mintha előre kiszámolták volna, úgy osztották el maguk között a négy szingli fiút, s habár a párok felállása időről időre megvariálódott, elvileg mindenkinek jutott egy a másik nemből.

A mieink pedig… Hát, Rachel az ügyfelek körül lebzselt, építgette a kapcsolati tőkét. Paul kevesebb hivatástudattal, de folyamatosan asszisztált hozzá. Kim és Jared teljes gőzzel turbékoltak, és, alacsonyabb korhatáros megjelöléssel ugyan, de Claire és Quil is elválaszthatatlannak tűntek. A kilátástalan civódás persze tovább folyt köztük; az ágyba kerülés vitatott időpontja Quil minden ellenirányú törekvése dacára rugalmasan tágult, és Claire még mindig ébren volt. Habár az ivászattól kategorikusan el lett tiltva. E téren Quil jóval erősebb nyomást gyakorolt a kérlelőre, és annak minden könyörgésére („Na, légyszi, csak egy kortyot!”) fittyet hányva még csak azt sem engedte meg, hogy Claire beleszagoljon az alkoholos poharakba.

A jókedv ettől függetlenül egyre fokozódott. Ahogy körbekeringtem a tömegben, mosolyhegyeket láttam tornyosulni minden irányban; a társalgás magas decibel mellett folyt; mindenki, aki mellett elhaladtam, boldog hajlandóságot mutatott a csacsogásra. Csakhogy én sehol sem ragadtam le hosszú időre. Valamilyen, magam előtt is ismeretlen okból fontosnak éreztem, hogy keringjek, hogy folyamatos mozgásban maradásommal egy pillanatnyi pihenőt se hagyjak Jacob figyelmének.

A fejem egyre kábítóbban zsongott, én mégsem rekesztettem be az ivászatot. Apró, de szapora kortyokban továbbra is szorgalmasan nyeltem az italt. Jacobot majd’ megütötte a guta. Többször észrevettem rajta, hogy már alig bírja cérnával, és legszívesebben átcsörtetne a társaságon, grabancon ragadna, bevonszolna a házba, és addig tartaná fejemet a hideg vizes csap alá, amíg az utolsó homályfolt is le nem ázik az agyamról.

A szégyenérzet – amiért ilyen gyalázatos eszközzel próbálok valamiféle elégtételt venni rajta (vagy egyszerűen csak felbosszantani őt) – csupán egy-két alkalommal érintette meg a tudatomat. Ha lett volna más mód, ha tapasztaltabb nő lévén képes lettem volna másképp magamra vonni a figyelmét, megtettem volna. Hisz nekem is jobban tetszett Kim és Jared harmonikus példája, ahogy egymásba gabalyodva ülnek ugyanabban az aprócska székben, és Jared szemmel láthatóan alig győzik betelni Kim meztelen lábainak simogatásával.

Az ördögbe is – tüzeltem fel magam –, hisz egyforma nadrág van rajtunk! S míg az aprócska sort Jaredből a folyamatos tapizás kényszerét váltja ki, addig Jacobot mire ösztönözte? Hát hogy az aggódó szülő modorában jól legorombítson, amiért nem voltam képes illedelmesebben felöltözni!

Éreztem, hogy az alkohol és az indulat veszélyes erjedésnek indul odabenn. A szívem egyszeriben mintha forróbb, kissé összesűrűsödött vért kezdett volna keringetni. A testem elnehezült, a súlypont ingaként lengedezett ide-oda bennem; a csontjaim mélyén soha korábban nem tapasztalt zsibongás vette kezdetét.

Hitetlenkedve döbbentem rá, hogy a becsiccsentett jelző már nem lenne elégséges az állapotom pontos leírása. S habár részeg még nem voltam – hogy is lehettem volna, hisz annyit azért nem ittam! –, az „erős szalonspicc” olvasmányokból ismert jelei nyugtalanító tempóban ütköztek ki rajtam. Diétán tartott szervezetem egyszeriben felfokozott tempóban igyekezett reagálni a bevitt anyagokra: a cirka hárompohárnyi, lassan elkortyolt alkohol beszivárgott a véráramomba, s az agyamig pumpálódva a kábulat színpompás felhőit pöfögte a maradék józanság tiszta kékjére.

Az idő meglódult, az arcok elmosódtak, talán még a világ is megfolyt a peremeknél. Bizarr módon mintha egyszerre ültem volna fel a libikóka mindkét végre: a valóságot alkotó hangok, képek és mozdulatok úgy billegtek ide-oda, rendre túlfutva a félpillanatig tartó egyensúlyon.

- Na most elégeltem meg a dolgot…! Utat, engedjetek oda…! Nessie, hé… nyisd ki a szemed! – Egy kéz, egy nagyon forró kéz nyúlt az állam alá, s én megdöbbenve konstatáltam, hogy le van hunyva a szemem. Erőlködve szétfeszítettem a szemhéjamat, és kábán arrafelé néztem, ahol a hang gazdáját sejtettem.

Jacob arca fényes kontúrral szegett folt volt a sötétségben. Ha nem csap meg vérének észbontóan erős illata, talán még a hangjáról sem ismertem volna fel. Érzékszerveim – egy kivétellel – tökéletesen eltompultak.

- Mmm… jó’ vagyok… – mintha egy vattával kibélelt trombita tülkölt volna fel a torkomban; rekedt hangom szánalmasan fojtottan szólt.

- Jól, mi!? – csattant az ingerült válasz. A kéz, amely eddig az államat tartotta, hirtelen eltűnt alólam, s a fejem tehetetlenül előrebicsaklott. Ülök egyáltalán? Ebben sem voltam biztos, s később sem derült ki, mert a következő pillanatban a világ kifordult a tengelyéből, és szédítő iramban kezdett száguldani a fekete semmibe. De hisz engem kilőttek az űrbe…!

Egy halk, de racionális gondolat valahol az agyam hátsó fertályában tapintatosan rámutatott, hogy ez így, ebben a formában nyilván nem igaz. Nem lehet igaz. Sokkal valószínűbb, hogy Jacob kapott a karjaiba és iramodott meg velem a ház felé.

És ez utóbbi verzió bizonyult helyénvalónak. Határozatlan idő múlva megszűnt körülöttem a kavargás, s én azon vettem észre magam, hogy egy erős karnak támaszkodva ülök, e kar gazdájának masszív, de végtelenül komfortos ölén, ami forrón és a maga érzékborzoló csábillatával vesz körül, akár valami második réteg bőr, amihez nagyon könnyen hozzá tudnék szokni.

Jacob hangja zavart fel a pilledő nyugalomból: – Most boldog vagy?

Nem tudtam, mire vélni a kérdést. Így hát, továbbra is kábultan, kibocsátottam magamból egy kérdőjelet.

- Csak érdeklődtem, hogy most jó-e így? – pontosított Jacob, és a gunyoros intonáció a hangjában nem hagyott kétséget afelől, hogyan érti. – Sikerült elégtételt venned rajtam? Miss Máshogy Kezdtem Látni A Világot elérte a célját? – Rövid szünet. Aztán ellágyult hangon: – Egyébként jól vagy?

- Jó-ól… – feleltem lassan artikulálva. A szám végtelen messzeségben volt az agyamtól, nagy lökettel kellett megküldeni minden hangot, ahhoz, hogy biztosan célba jussanak. De azért nem adtam fel. – A diéta – morfondíroztam félhangosan. – Amiatt történhetett. Túl gyorsan… mintha szökőár csapott volna nyakon… furcsa. Csak három pici pohár volt… Régen ilyesmi nem eshetett volna meg velem.

Jacob ocsmány horkantás-félét hallatott az orrán keresztül. – De erről a diéta őrültségről továbbra sem mondanál le, igaz?

Egész eddig csukva volt a szemem, de erre csak akkor döbbentem rá, amikor hirtelen kipattant.

- Már miért mondanék le? – értetlenkedtem. Feljebb tornáztam magam Jacob ölében, és hunyorogva próbáltam ráfókuszálni az arcára. – Én ezt komolyan gondolom, nem csak valami futó hóbort nálam, aminek adok egy próbát, lesz, ami lesz.

- Szóval így akarsz élni? – hallottam Jacobot kérdezni. Az arcát mintha egy fodrozódó-villogó tótükör rejtette volna; a vonások túl gyorsan hullámzottak ahhoz, hogy kiolvashassam őket. De a hangjából helytelenítést, sőt, talán ijedtséget véltem kihallani. – Most már örökre ez lesz? Addig folytatod az önpusztító diétázást, amíg valami komoly dolog nem történik veled, hogy jobb belátásra térítsen?

- Mi? – Hirtelen rántottam hátra a nyakam; idegesített, hogy nem látom tisztán az arcát. – Te ezt tényleg meggyőződéssel hiszed? Azt gondolod, hogy direkt ártok magamnak? Hogy… Ó, a mindenit – fakadtam ki nyűgösen –, ne mozgasd már a fejedet, így nem látlak rendesen! – Már nyúltam volna fel, hogy tenyeremmel rögzítsem a billegő képet, amikor félúton megtorpant a lendületem. – Nem, azt már nem. Nem fogom megérintem az arcodat… nem vagy jogosult a gondolataimra…

Jóllehet mindezt csak az orrom alatt, mintegy önmagam figyelmeztetésére morogtam el, Jacob meghallotta, és kellőképpen felkeltette az érdeklődését, hogy kapásból visszakérdezzen.

- Nem-e? – szinte kihívóan csengett a hangja. – No, és miért nem, ha szabad tudnom? Tettem valamit, amivel kihúztam magam a jóváhagyott nevek listájáról? – Kivárt, majd némi nosztalgiával tette hozzá: – Pedig régebben sokszor kommunikáltál velem így…

Agyam egyik elhomályosult részlete jelzőfényt küldött fel: ez veszélyes terep, a nyílt válaszadás kerülendő! De a nyelvemet egy másik agyrészlet felügyelte, egy kevésbé óvatos szekció, ami nem csinált problémát az őszinteségből.

- Ma eljátszottad a jogodat – feleltem; a hangom még kásás volt, de az artikuláció már egyre olajozottabban ment. – Leégettél a többiek előtt. Igen, így volt, ne vágj közbe! Ostoba kölyökként kezeltél, úgy beszéltél és viselkedtél velem egész este, mint valami tehetetlen kétévessel, akire időről időre még fel kell adni a pelenkát, nehogy baleset érje. Azonkívül szörnyen nevetséges is voltál, ahogy… ahogy feszítettél a nőcsokor közepén, és hagytad magad körbeflörtölni.

- És ez zavart téged? – A kérdés olyan ártatlan érdeklődéssel hangzott el, hogy eszembe se jutott, miért ne válaszolhatnék rá.

- Igen! – hallottam magam felcsattanni. A hangom érzelmektől fűtötten, féltékenységről árulkodóan zengett. Elszégyelltem magam, s ahogy az lenni szokott, rögtön megpróbáltam hárítani. – Miért, téged ellenkező esetben nem zavarna a dolog? Hisz még Nahuel nevét sem lehet kiejteni előtted anélkül, hogy ne kapnád fel miatta a vizet.

- Csodálod!? – csuklott fel Jacob; most mintha belőle buggyant volna ki valami kéretlen őszinteség. – Ő minden baj forrása. Hiába véded, tudom, hogy ő beszélte tele a fejed ezzel a sok sületlenséggel. Szóval, igen, a kis mitugrász nagyon is a bögyömben van!

- Hé! – kiáltottam fel, és szúrós pillantást lövelltem arrafelé, ahol a szemét sejtettem. – Több tiszteletet, légy szíves! Nahuel elmúlt 150 éves, és ő soha, egyetlen alkalommal sem beszélt rólad ilyen hangon. Pedig tudta, hogy nem leszel oda a tervemért.

Jacob sértetten mordult fel. – Miért, én is szóba kerültem? A nagy sziklán való ücsörgés közepette, miközben a nap festőien hanyatlott le a háttérben, egyszeriben felmerült a nevem, és ti nagy egyetértésben kitárgyaltátok, milyen bunkó és éretlen módon fogok reagálni a tervetekre? Ki is nézem belőle… A manipulatív kis vakarék!

Mintha egy hegy indult volna meg alattam, Jacob minden izma vibrálni és vonaglani kezdett, körém fonódó karja pedig, aminek a hátamat vetettem, úgy feszült meg, hogy a kidudorodó bicepsz homorításra késztette a gerincemet. Ha a másik karja nem kulcsolódik a combom köré, talán le is pattantam volna róla.

- Dehogy, semmi ilyesmi nem volt – siettem leszögezni, és a jobb karommal, biztos, ami biztos, erősen átkulcsoltam a nyakát. – Nem beszéltünk ki a hátad mögött, és nem köszörültük rajtad a nyelvünket. Különben is, Nahueltől távol áll az ilyesmi, nincs benne rosszindulat… Én csak kíváncsi voltam rá, mit gondol, te hogyan fogsz majd reagálni erre az egészre. Amire ő azt felelte, hogy eleinte biztos ferde szemmel fogod nézni dolgot, bizalmatlan leszel a változásokkal szemben, ahogy a legtöbb ember is az lenne, de aztán majd belátod, hogy semmi rossz nincs benne… Nahuel szörnyen bölcs és tapasztalt – tettem hozzá, hogy súlyt adjak a mondandómnak.

- Szörnyen örülök neki – morogta erre Jacob. A mellkasa mélyén megfeszült egy izom, mintha nagy lendülettel hozzá akarna még fűzni valamit, de végül ennyiben hagyta. Hosszan hallgatott, öblös légvételei hullámként ringatták hozzásimuló testemet (eközben én megkésett csodálkozással eszméltem rá, hogy a szobámban vagyunk, sőt egyedül vagyunk a szobámban, Leah-nak se híre, se hamva, s hogy az a zavaró fényesség, ami sugárzó glóriaként homályosítja el Jacob arcvonásait, valójában a felkattintott éjjeli lámpa, ami az éjjeliszekrényemen áll, pont az ablak előtt; s hogy Jacob az ágyam fejtámlájának dőlve ül, én pedig rajta keresztben heverek), aztán rövid mocorgás támadt alattam, és ő sokkal szelídebb hangon így szólt:

- Továbbra sem értelek téged, Nessie. Nem értem, miért van erre szükség… A diétára – pontosított, mikor látta, hogy nem értem. – Egy csomó kockázatot vállalsz a semmiért, miközben egy olyan rendszert szakítasz meg, ami tökéletesen működött. Tudod, ezt nevezik őrültségnek, és én nem fogom véka alá rejteni a véleményemet. Ha arról lenne szó, hogy embervérről készülnél átszokni az állatvérre… hát, azt még üdvözölném is, a családod mellett is mindig ez volt a legnagyobb jó pont – de te szükségtelenül próbálsz mártírt játszani.

- Huh… – tört ki belőlem egy amolyan félig sóhajtós, félig nyögésszerű hang, amit az ember általában kínjában produkál. – Te aztán tényleg máshogy látod a helyzetet. – Ficánkolva ismét feljebb tornáztam magam a karjaiban, és megpróbáltam a mondandóm komolyságához méltó arckifejezést ölteni. – Te az hiszed, hogy ez csak lemondásból áll, de ez nem igaz. A kényelmetlenségekért egy csomó mindent kaptam cserébe. És hidd el, bőven megérte a bolt.

Jacob kétkedve csóválta a fejét. – A macskakarmolást kevesen tartanák jó választásnak cserében a sérthetetlenségért. Megmondom őszintén, a frászt hoztad rám akkor. Régebben atomot lehetett volna robbantani melletted, az sem tett volna benned kárt. Most meg apró kismacska… á, felfoghatatlan, hogy nem gondolod meg magad!

- Jaj, ne már…! – hőbörögtem, jóllehet valamilyen szinten hízelgett az aggodalma. – A bőröm most is ugyanolyan ellenálló, mint régen. Csak éppen van választása. És ez a lényeg! Amióta belevágtam ebbe, mintha egy új szinten tapasztalnám meg a világot. Egy magasabb, teljesebb szinten. Olyan mintha… mintha… – akadozni kezdtek a szavak. Ezeket a gondolatokat még magamban sem fogalmaztam meg. Minden annyira új és sokkolóan más volt, hogy alig győztem megemészteni őket; hogy szavakba bújtassak valamit, ami ennyire különbözik korábbi tapasztalataimtól, mérhetetlenül nehéznek tűnt. De tudtam, hogy most kell megértetnem Jacobbal, miért olyan fontos ez nekem, most, még mielőtt ennél is több tévképzete támadna. Folytattam hát: – A diéta óta egyre többféle érzésre fogékony a testem. Olyan, mintha nem létező színek bukkantak volna fel a teljesnek hitt palettán. Fáradtság, zsibbadás, sajgás, fájdalom – ezek korábban ismeretlenek voltak számomra. Az álmosság csak a fejemben létezett, de most már tudom, milyen az, amikor kiterjed az egész testemre.

Megértést várva néztem bele Jacob arcába, de csupán borzadályt és hitetlenkedést láttam rajta.

- Te félrebeszélsz! – fakadt ki szenvedélyesen. – Fáradtság és fájdalom? Fájdalom, Nessie!? Mégis ki vágyna ilyesmire? Milyen bomlott elméjű mazochista választaná ezt, amikor pedig nem muszáj!? Olyan vagy, mint a fakír, aki elunta a szögágyon való heverészést, s most felhevített kötőtűkkel szurkálja át a létfontosságú szerveit, csak hogy kiderítse, vajon azt is ugyanolyan jól bírja-e! Nem, nem, nem – rázta hevesen a fejét; copfba fogott haja súrolta nyakába csimpaszkodó kezemet. – Olyasmivel hazardírozol, ami felett nem egyedül rendelkezel. És én, mint a jövődre jogosan igényt tartó személy, ezennel megtiltom neked, hogy tovább folytasd ezt az őrültséget! Gyere – feszítette meg a hasizmait, ahogy felálláshoz készült –, most rögtön bevetjük magunkat az erdőbe, kinézünk magunknak egy jópofa barnamedvét, és csapra verjük az ereit. Mert ne hidd, hogy kiengedlek a karjaimból, amíg nem leszek meggyőződve róla, hogy ismét sérthetetlen vagy!

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.