9. fejezet: Látomás


Valamivel több időre volt szükségem, mint fél óra, de viszonylag hamar indulóképes állapotba kerültem. Vagyis én azt hittem, egészen addig, amíg meg nem próbáltam egyedül felülni. A szoba – mint ha valami rossz körhintán ültem volna – megindult körülöttem, és nem volt hajlandó megállni.
- Jaj – zuhantam vissza a párnák közé. – Szédülök.
- Ez várható volt – mosolygott rám Alice és felém nyújtotta a kezét. – Gyere, segítek.
Felhúzott az ágyról, de a pörgés nem akart lassulni - legszívesebben azonnal visszafeküdtem volna. Alice azonban erősen tartott, így végül kénytelen voltam hozzászoktatni magam ahhoz a gondolathoz, hogy ki kell másznom az egyre kényelmesebbé váló fekhelyről. Ami persze nem sikerült egyedül.
Mikor úgy éreztem, hogy viszonylag stabilan állok a saját lábamon, Alice elengedett. Támasz híján viszont hamar elvesztettem az egyensúlyomat és saját szerencsétlenségemre ráébredve, megpróbáltam meggyőzni Alice-t, hogy talán még várnom kéne, amíg elmúlik a gyógyszer hatása..
- Szó sem lehet róla! – mosolygott rám.
- De Alice! Komolyan végig akarod nézni, ahogyan eldőlök, és a padlón kötök ki?
- Pontosan! – kacagott fel. – De ne aggódj állandóan! Itt vagyok, nem hagyom, hogy eless!
Kelletlenül kapaszkodtam bele ismét, ő pedig talpra állított. Kezdett erősödni a hányingerem is, de úgy döntöttem nem nyafogok tovább. Egyébként sem tűnt túl hatásos módszernek. Alice az ajtó felé tessékelt.
- Hova megyünk egyáltalán? – kérdeztem. – Így nem tudok vezetni!
- Valóban nem.
- Akkor hova ez a nagy sietség?
- Természetesen hazaviszlek. Charlie halálra fogja aggódni magát, ha nem talál otthon, amikor hazaér!
Ezzel kénytelen voltam egyetérteni, de sehogy sem tetszett a gondolat, hogy Alice-nek kell engem furikáznia. Bizonyára lenne más dolga is, én meg feltartom. Már megint.
- Sajnálom.
- Mit? – Megállt egy pillanatra, kérdő tekintetét rám függesztette. Biztos voltam benne, hogy tudja, mire gondoltam.
- Hogy ennyi problémát okozok.
- Bella, ez nagyon gyorsan verd ki a fejedből! Nem okozol problémát, a barátom vagy és én szívesen segítek.
- De… rendben. – Nem láttam értelmét a vitatkozásnak.
Mire odaértünk az ajtóhoz – ami még emberi mértékkel nézve is nagyon lassan valósult meg – már kezdtem hozzászokni, hogy minden forog körülöttem. Alice gyorsan kiszabadította az egyik kezét és lenyomta a kilincset, aztán lassan lefejtette a másik kezét is a derekamról. Állni már tudtam anélkül, hogy elvesztettem volna az egyensúlyomat. De csak addig, amíg nem próbáltam meg mozogni.
- Rosalie! – kiáltott fel mellettem hirtelen valaki. – Hova tegyem a porcelántányérokat? – Amelie száguldott el az ajtó előtt, én pedig ijedtem hátrahőköltem, valamivel nagyobb lépésekkel, mint az biztonságos lett volna. Hiába kaptam valami kapaszkodó után, a kezem az ajtófélfa sima felületébe ütközött, és egy elegáns mozdulattal elterültem a szőnyegen.
- Uff! – megpróbáltam felállni, de a kísérlet súlyos kudarcba fulladt. Elképzeltem magamat kívülről és nevethetnékem támadt.
- Minden rendben? – nézett rám Alice, mikor nekiálltam vigyorogni.
- Persze. Nem segítenél?

A lépcsőkorlátnak támaszkodva figyeltem a lenti nyüzsgést. A Cullen-család úgy festett, mint egy felbolydult méhkas. Úgy rohangáltak össze-vissza, hogy az én látásommal nehéz volt követni - valószínűleg újabb vendégeket várnak. Legalábbis az előkészületek erre mutattak, bár azt nem igazán értettem, hogy miért kell hófehér virágfüzéreket akasztani a függönykarnisra, vagy kristálypoharakat zsúfolni az asztalra.
Elbűvölve figyeltem minden mozdulatukat. Kecsesség és sebesség. Kis irigységet éreztem, és elgondolkodtam egy pillanatra, mi lenne, ha Edward valóban megharapott volna. Vajon akkor mit éreznék? Gondolataimból Amelie hangja szakított ki.
- Esme – kiáltott fel. – Hova tegyem a porcelántányérokat?
- Egyelőre pakolj mindent az asztalra. A poharak is ott vannak.
Amelie egyetlen csíkká folyt össze előttem, míg elérte az asztalt és megszabadult a kezében tartott kartondoboztól.
- Még mindig nem értem miért nem a kertben tartjuk a lakodalmat – bosszankodott Rosalie. – Ott annyival több vendég elférne, mint itt.
Amelie csengő kacaja egy pillanatra az egész házat betöltötte.
- Rosalie – dorgálta meg játékosan – megmondtam, hogy csak kis esküvőt szeretnék. Közeli barátok, a te családod és az enyém. Még Bellát is meghívhatjuk! – tette hozzá gonoszkodva, és tekintetét rám szegezte. Elkaptam a fejem.
- Úgy örülök, hogy nemsokára családtag leszek – ujjongott, nekem pedig ökölbe szorult a kezem. Ez megint az az Amelie volt, akit én megismertem. Barátságos és nyílt. Hogy mennyire képmutató! Nem lehet igaz, hogy Alice-on kívül senki nem veszi észre, hogy mindez csak színjáték!
Tekintetemmel Edwardot kerestem. A bejárati ajtó mellett támaszkodott, nem vette ki a részét a készülődésből. Engem figyelt. A szemébe néztem és próbáltam rájönni, mi minden játszódhat le benne. Az arca zárkózott volt, de a tekintete, és ahogy rám nézett… Tudta, ki vagyok. Talán nem érez már irántam semmit, vagy talán már meg is gyűlölt, de nem felejtett el. Emlékszik rám.
- Gyerünk – fogta meg a kezem Alice és maga felé húzott – ha így folytatod, soha nem érsz haza! – azzal kitessékelt az ajtón.
Még hallottam, hogy Amelie rákiált Edwardra, hogy hozza be a szalvétákat a kocsiból, aztán bezáródott mögöttem az ajtó és én hunyorogva meredtem előre. Fekete foltok táncoltak a szemem előtt, és jóval tovább tartott megszoknom a kinti fényviszonyokat, mint általában.
Alice a furgonomhoz vezetett, én pedig fellélegeztem - nem Alice-ba kapaszkodva, az erdőn átsuhanva kell hazajutnom.

Egy ideig csendben ültünk egymás mellett, úgy látszott Alice elmerül a gondolataiban, én pedig nem akartam zavarni, inkább kibámultam az ablakon. Aztán, minden előzmény nélkül, a furgon hirtelen átcsúszott a szembejövő sávba és életveszélyesen manőverezni kezdett. Alice felé kaptam a fejem és láttam, hogy egyenesen maga elé mered. Nem pislogott, tekintete a távolba révedt. Látomás – ébredtem rá.
- Alice! – kiáltottam rá, remélve, hogy ezzel visszarántom a kábulatából, de meg se hallotta a hangomat. Görcsösen szorította a kormányt, egyre jobban ránehezedett a gázpedálra. Lassan elértük a nyolcvanat, a motor nyöszörgött. Megpróbáltam megkaparintani a volánt, de Alice keze vasbilincsként kulcsolódott a kormánykerékre.
- Alice, lassíts!
Nem reagált. Teljes erőmből rátapostam a fékpedálra. A kerekek felvisítottak. És még mindig rossz sávban voltunk. Láttam, hogy egy rendőrautó jön velünk szembe. Ez biztos Charlie. Kezdtem komolyan kétségbe esni.
- Alice, kérlek!
Egyre rémültebben próbáltam Alice kezeit lefejteni a kormányról. Felszirénázott a rendőrautó. És ez volt a szerencsém. Alice magához tért a hirtelen, éles hangtól. Automatikusan visszakapta a kezét, a lábát pedig leemelte a gázpedálról. Én viszont nem voltam ilyen gyors. A tövig nyomott gázpedál pedig megtette a hatását. Az autó megcsúszott és pörögni kezdett. Egyre görcsösebben szorítottam a kormányt és éreztem, ahogy Alice a derekamra kulcsolja karjait. Valószínűleg ez mentett meg attól, hogy kirepüljek a szélvédőn. A biztonsági öv már nem tartott, kénytelen voltam lehámozni magamról, amikor a kocsi elszabadult. Különben nem értem volna el a féket.
Tehetetlenül tűrtük, hogy a pörgés lassuljon én pedig magamban azért imádkoztam, hogy fel ne boruljunk. Éreztem, hogy a kocsi többször is megbillent, de végül mind a négy kerék a talajon maradt.
Egész testemben reszkettem. Ez már nekem is sok volt egy napra.
- Css, nincs semmi baj. – Alice hangja megnyugtatott. – Jönnek a rendőrök. Maradj itt, mindent elintézek.
Csak némán bólintottam, megpróbáltam leküzdeni a remegésemet. Két férfi szállt ki a szirénázó autóból és futva indultak felénk. Alice egy kecses mozdulattal kiugrott a kocsiból – ezzel is mutatva, hogy minden rendben – és mosolyogva üdvözölte a rendőröket.
- Jó napot, biztos urak – hangjából valami furcsa édesség áradt, és én tudtam, megpróbálja elbűvölni a két férfit. Magamban elmosolyodtam. Alice valóban mindent el tud intézni.
- Kisasszony – hebegte az egyik zavartan. – Jól van?
- Persze. – Meg mertem volna rá esküdni, hogy Alice felhúzza a szemöldökét. – Mi bajom kéne hogy legyen?
- Az autó… majdnem felborult… hogy… és maga…
- Ennyire hiteles volt? – örvendezett Alice. – Ezt most komolyan mondják? – hangjából sugárzott az elégedettség.
- Hogyan? – a másik, minden bizonnyal idősebb rendőr is megszólalt, és én megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy egyikük sem Charlie.
- Tényleg elhitték, hogy irányíthatatlanná vált az autó? Ez csodálatos! – Alice összecsapta a tenyerét. – Tudják – kezdett lelkesen magyarázni – néhány hete voltam Hollywoodban és az egyik barátnőm bevezetett a filmezés világába. Bemutatott egy rendezőnek, aki felajánlott nekem egy kisebb szerepet az éppen készülő filmjében. Száguldás, azt hiszem, ez lesz a címe. Autóüldözős mozi. Maguk, férfiak, szeretik az ilyesmit, nem?
- De… - felelte a fiatalabbik feszengve.
- Én is! – vágta rá Alice elragadtatva. – Éppen ezért elvállaltam a szerepet, de azt mondták, nem kapok kaszkadőrt. Úgyhogy kénytelen voltam gyakorolni, hogyan lehet megcsúszni úgy az autóval, hogy az ne boruljon fel. Eleinte persze, a saját területünkön gyakoroltam, és főleg az első napokban nagyon sokszor borultam, de az apám, Carlisle – bizonyára maguk is ismerik – mindig ellátta a sebeimet. Mára az összes begyógyult. Meg persze összetörtem néhány autót, de a Cullenek imádják az autókat így mindig maradt kárpótlás. Persze, apám ellenezte, sőt, ellenzi az egész tervet, de tudják, ha megmakacsolom magam... – sejtelmesen elhallgatott aztán pár pillanatnyi szünet következett. Alice valószínűleg rájuk villantotta legelbűvölőbb mosolyát. – Tudják, nagyon sok munkám fekszik ebben az egészben, ezért jelent nekem annyit, hogy azt mondják, hogy hiteles volt. Gondolják, hogy az a hollywoodi rendező is meg lenne elégedve ezzel az alakítással?
Pár percig csend volt, aztán Alice ismét megszólalt.
- Igen, tudom, szabályt szegtem, de nem ártottam senkinek! – itt kezdett könyörgőre változni a hangja és én nagyon el tudtam képzelni, milyen arcot vág mindehhez. – És ígérem, több ilyen eset nem lesz! Ha maguk szerint hiteles, akkor holnap már utazom is Hollywoodba. Hisz, ha két ilyen tapasztalt rendőrt sikerült megtévesztenem, akkor neki is biztos jó lesz. – Huh, ez azért durva volt. Ezek után biztos elengedik. És nem lesz belőle semmiféle eljárás. Hisz, hogy nézne ki az, hogy egy diáklány megtévesztette őket egy egyszerű bűvészmutatvánnyal? Magamban megtapsoltam Alice-t.
- Szerintem, nyugodtan mehet Hollywoodba – hallottam az idősebb ember hangját. – S ez alkalommal nem kerül nyilvántartásba és nem kap írásbeli figyelmeztetést sem, de nem felejtjük el. Tudja, ez egy kis város.
- Nagyon szépen köszönöm. Maguk a legmegértőbb rendőrök a világon. Beszélni fogok Swan rendőrfőnökkel és elmondom neki, hogy maguk mennyire megbízható munkaerők.
- Erre igazán semmi szükség… - kezdett szabadkozni a fiatalabbik.
- De, szerintem nagyon is van – bizonygatta Alice és kinyitotta az ajtót. – Amint visszajöttem Hollywoodból, az lesz az első dolgom. És még egyszer köszönöm! – azzal egy elegáns mozdulattal beült mellém, becsukta maga mögött az ajtót, utoljára rámosolygott a két rendőrre, aztán beindította a motort.
- Minden rendben? – kérdezte, miután kikerültünk a két rendőr látótávolságából.
- Aha – feleltem kissé bizonytalanul. A remegésem is alábbhagyott. – Az ijedtségen kívül semmi bajom.
- Minden miattam van – szabadkozott. Nem lett volna szabad ennyire a látomásom hatása alá kerülnöm. Hatalmas kalamajka lehetett volna belőle.
- De megoldottad. Hihetetlen voltál.
- Csak szerencsém volt – ráncolta a homlokát. – Ezek ketten semmire sem figyeltek. Ha belegondolsz, eszükbe sem jutott, hogy benézzenek az utastérbe, ahol te ültél. Ha észreveszik, hogy nem vagyok egyedül egyáltalán nem lett volna hihető a történetem. Pláne akkor nem, ha meglátják, mennyire reszketsz. Nem kérték el tőlem a jogosítványomat, rá se kérdezték, hány éves vagyok. Ráadásul az se szúrt szemet nekik, hogy nem éppen egy modern járgánnyal furikázom végig a városon. Az pedig, hogy a furgon a rendőrfőnök lányáé… Nem is értem, hogy lehet az ilyenből rendőr…
- Ne hibáztasd őket. Szerintem csak összezavarodtak. Én sokszor értelmes mondatokat se vagyok képes alkotni, ha Edward is mellettem van… - fájdalmasan elhallgattam.
- Tudom – sóhajtott. – Csak rossz belegondolni, mennyire hajszálon múlott, hogy baj legyen.
Nem igazán tudtam mire gondol. A balesetre vagy a magyarázkodásra? Végül is mindegy. Alice-nek hála mindkettőt megúsztuk.
- Mit láttál? – kérdeztem kicsit később. Nem voltam biztos benne, hogy elárulja, de egy próbát megért.
- A holnapi esküvőt – válaszolta rögtön. Megmerevedtem ültömben.
- Mit láttál pontosan?
- Mindent. Az esküvőt, a fogadást, a vendégeket… Carlisle-t kérik fel papnak – magyarázta Alice csöndesen. Tudtam, hogy bántja, hogy senki nem hisz neki.
- Hogyhogy láttad mindezt? Úgy értem, eddig azt mondtad, hogy Amelie befolyásolja a képességeidet – reméltem sikerül másfelé terelnem a gondolatait.
- Úgy tűnik, kívül estem Amelie hatókörén. A legtöbb képesség egy távolság után csődöt mond. Edwardé, például pár kilométer után már nem működik, Jasperé pedig még ennél is kisebb sugár után megszűnik. Valószínűleg Amelie-é is így működik.
- És miért volt rád ennyire hatással? Amikor Jasperrel vigyáztatok rám, egyszerre tudtál az ő kérdéseire válaszolni, meg rajzolni és mindvégig magadnál voltál. Viszonylagosan – tettem hozzá. – De az előbb… Egyáltalán nem reagáltál arra, ha szóltam hozzád. Mintha nem is hallottál volna.
- Tényleg nem hallottalak. Utoljára akkor viseltek meg a látomásaim ennyire, amikor megkaptam ezt a képességet. Mikor még nem tudtam irányítani. Gondolom, most ugyanez a helyzet. Amelie talán túl sok ideig blokkolta ahhoz, hogy így tudjam használni, mint amikor mindennap a rendelkezésemre állt.
Egy ideig megint hallgattunk. Nem mertem megtörni a csendet, pedig sok mindenre kíváncsi lettem volna. Főleg Amelie-vel kapcsolatban.
Aztán megérkeztünk a házunk elé és Alice gondterhelt arccal nézett rám. Megrémített a komolysága.
- Bella, tennünk kell valamit. Tudom, hogy Amelie tönkre fogja tenni Edwardot. Nem láttam, de tudom. Segítened kell!
- De hogyan? – Attól tartottam Alice túl sokat vár tőlem. Egyszerű halandó vagyok. Nem tudok olyan dolgokat véghez vinni, mint ő.
- Meg kell akadályoznunk az esküvőt.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.