Tekintve, hogy egyes vendégek és Edward között volt némi ellentét, hogy összesen húszan sem voltunk, azt hiszem, hatalmas teljesítmény, hogy az első távozó - Jacob, természetesen - hajnali egykor indult útnak. Igaz, a hangulatot nagyban emelte, a jelenlevő fáradhatatlan tíz vámpír... De Charlie legalább annyiszor táncoltatta meg Anyát, Esmét, Alice-t, Angelát és Rosalie-t, mint Carlisle. Ami azt illeti, Jess-t többször is, mint akármelyik vámpír.
A család maradt a legtovább, de ha Cullen família tagjainak számára gondolunk, ez a vendégek számának felét kitette. Majdnem leestem a székemről, amikor meghallottam a következő párbeszédet. Tényleg volt még pár meglepetés...
- Jaj, Phil, nem kellett volna innod! Tudod, hogy utálok sötétben vezetni, vissza a szállodáig, kész életveszély lennék - panaszkodott Anya. Igazából nappal is az, főleg, ha zenét hallgat és énekel vezetés közben.
Phil csak szabadkozott, és magyarázkodott, hogy Bellita (utáltam, ha így hív, és ő is tudta, szóval tényleg ivott...) boldogságára mégiscsak koccintania kellett. Nem értem miért erőlködött, csak rá kellett nézni Reneére, és látszott, hogy nem haragszik.
- Bella szobája üres... - jegyezte meg Charlie. Ő az első pohárköszöntő óta nem ivott, annak pedig már legalább hat órája...
- Dehogy is, Charlie, nem akarunk a terhedre lenni! - ellenkezett anyám.
- Reneé, nem engedhetem, hogy ittasan vezessetek! - Láttam, hogy szívesen hozzá tenné, hogy Anyát amúgy sem engedné vezetni. - Eljöttök hozzám, Bells nélkül úgyis üres a ház, megoldjuk az elszállásolásotokat, és holnap visszahozlak titeket a kocsihoz.
Anyám és Phil összenéztek, aztán megszületett a hangtalan döntés.
- Nagyon kedves tőled, Charlie! Ha tényleg nem nagy gond... Majd készítek nektek reggelit! - És már élte is bele magát az új kísérletezgetésbe... Phil felnyögött.
- Semmi szükség rá - próbált hárítani Charlie is.
Munkai ártalom ide, vagy udvariasság oda, akkor sem értettem, hogy tehette ezt az ajánlatot...

Hajnali három óra is elmúlt, mire az utolsó vendégek - a furcsa szülői hármas - is elindultak. Lustán rogytam le egy székre, és csak gyönyörködtem új családomban. Alice és Jasper sutyorogva táncoltak, Rose Emmett ölébe ülve lóbálta a lábát a ritmusra. Carlisle és Esme pedig Jasperék mellett ringatózott, már hosszú ideje egyetlen szó nélkül.
- Egy utolsó tánc? - kérdezte Edward. Persze olyan ellenállhatatlanul, hogy hirtelen úgy éreztem, bele is halnék, ha nem táncolhatnék még egyszer.
Ma éjjel nyilvánvalóvá vált számomra, hogy még mennyire nem vagyok vámpír. Edward az összes jelenlevő nőt megtáncoltatta, a családját és Anyát többször is, de cseppet sem fáradt el. Én sem sokat árultam a petrezselymet, de néha muszáj volt pihennem, alig bírtam szusszal. Érdekes volt nézni olyankor a többieket. Jessicának úgy tűnt sikerült legyőznie az ösztönös félelmét a vámpíroktól, legalábbis erre utal, hogy minimum ötször táncolt Timmel. Mike nem nagyon tétlenkedett, legalább ennyiszer kért fel engem, csak kétszer kosaraztam ki.
Bele csimpaszkodtam hát a felém nyújtott erős karokba, és máris a parketten találtam magam. Mióta ilyen jó volt az egyensúly érzékem, határozottan szerettem táncolni. Remek ürügy volt arra, hogy azt tegyem, amit a legjobban szeretek: Edward karjaiban legyek, és szorosan hozzábújhassak. Így lett az utolsó táncból utolsó három...
- Készen állsz még egy-két apró meglepetésre? - suttogta az utolsó akkordokat követő csendben.
Bizonytalanul bólintottam.
- Ígérem egyik sem lesz ijesztő, kicsit sem - mosolygott. - Hacsak nem félsz tőlem.
Edward, mint meglepetés? Ez nagyon tetszett... Végül is ebben egyeztünk meg, még egy hónapja. Születésnapra időzített esküvő, egyenlő egy ajándék férjjel.

Elbúcsúztunk a családtól, majdnem mindenki újra megölelgetett minket... Ezerszer is köszönetet mondtam Alice-nak, mire ő csak annyit felelt:
- Bella, már megháláltad! Fantasztikus menyasszony voltál, és megkoronáztad az esküvőt. Én köszönöm, és szeretlek - zárta le a beszélgetést egy öleléssel. - Menj, mert Edward már alig várja, hogy Ő is megajándékozhasson! Ezeknek fogsz legjobban örülni, azt hiszem...
- Ti vagytok a legnagyobb ajándék, az én hatalmas, gyönyörű családom - feleltem.
Edward elindult, de két méter után megállt.
- A cipődet nem hiszem, hogy futásra tervezték. No, nem bánom, viszlek én - kuncogott, és még mielőtt bármit is mondhattam volna, már az ölébe kapott, és száguldott velem a házunk felé. A mai nap izgalmaiban egészen megfeledkeztem róla, hogy most fogom először látni. Igazán. Úgy, hogy már be van rendezve, hogy valódi otthon...
Meg sem billentem a kezében, ahogy kinyitotta az ajtót, csak a küszöbön túl tett le. Bár így is jól láttam, azért nem bántam, hogy felkapcsolta a villanyt. Elakadt a lélegzetem.

Beljebb húzott maga után a nappaliba. Mivel a nagy dolgokat magunk választottuk ki, és Ő remek terveket készített, minden szobáról volt bennem már valamilyen kép, de mindezt bőven felülmúlta a valóság. A hatalmas falfelületek világos színűek voltak, egyelőre semmi pacát nem láttam, azt ellenben igen, hogy hol mutatna jól a festmény. Tökéletes, tiszta, de szemet nem bántó kontraszt volt a világos falak és ülőgarnitúra és a sötét bútorok között. A színvilágot egy bolyhos, aranyszínű szőnyeg tette teljessé. Ezek voltak azok a dolgok, amiket még ismertem, azonban Edward, Esme és Alice kemény munkájának köszönhetően mindenütt apróságok, kis kiegészítések voltak. A kanapé egyszínűségét két párnával dobták fel, az asztalon egy hímzett terítő volt, rajta egy stílusos vázával. A szekrény polcos részén sakktábla mintában álltak a könyvek és a csecsebecsék: fényképek, szobrocskák, virágok. Örömmel fedeztem fel itt-ott a saját holmimat, amik azonban nem ütöttek el az álomszerű egésztől. Ámulva jártam körbe a szobát, mintha egy lakberendezési újságba csöppentem volna bele.
- Itt lesz majd a zongora, ahogy tervezted - intett egy üres tér felé Ő. - Be fog férni, már behoztuk egyszer, csak rájöttünk, hogy még kell az esküvőhöz. Emmett le is akarta tépni a fejemet, amiért feleslegesen be kellett cipelnünk...
- Azt hittem, Emmett szereti fitogtatni az erejét. Nem gondoltam volna, hogy nehezére esik behozni... - csodálkoztam.
Edward kuncogni kezdett.
- Nem a súllyal volt problémája. Sokkal inkább azzal, hogy logikus gondolkodással kellett behozni, alig fért át a teraszajtón...
Szórakozottan bólintottam, mert éppen észrevettem a csinos függönyöket.
Pár percig még gyönyörködtem a nappaliban, aztán Edward továbbhúzott a konyhához.

A konyhát magam is festettem, és természetesen én választottam a bútort, ezért azt hittem, ott nem érhet meglepetés. Meg kellett volna szoknom, hogy ma a legkisebb dolgok is a fejükre álltak, hogy semmi sem szokványos, hanem annál sokkal fantasztikusabb. Ahhoz képest, hogy legfeljebb egy emberi ételt fogyasztó személy fog élni ebben a házban, a konyha teljesen átlagosan volt berendezve. A szekrények tányérokat, evőeszközöket, edényeket, sőt ételeket rejtettek, akárcsak Charlie-nál. Újdonságként szolgált számomra a legmodernebb sütő, a kenyérsütő gép, és még jó néhány modern konyhai eszköz.
- Használni sem tudom őket! Meg aztán, nem is nagyon eszünk...
- Majd belejössz! - ölelte át a derekamat Ő. - És ne feledd, adni kell a látszatra.
Szerencse, hogy fogott, különben egész biztos elestem volna a meglepettségtől. Az egyik sarokban ugyanis nem más állt, mint egy etetőszék. Közelebb mentem, és láttam, hogy van rajta egy kis cetli. Edwardra pillantottam, de Ő sem láthatta eddig, mert váll vonva a papírért nyúlt.
- Tudom, ráérne mindig, de nem tudtam ellenállni neki! Ordított utánam, hogy: Bella és Edward kisbabájáé akarok lenni! Hagytam volna ott? Használjátok egészséggel, puszi: Alice - olvasta hangosan.
Ez igazán, már sokkal több, mint amit érdemlek Alice-től.
- Szeret téged, neki ez csak egy apró figyelmesség. Jobb, ha hozzászoksz - magyarázta. Remélem, csak jól ismer, és nem megint a gondolataimban kutakodik.
Mikor az utolsó fiók titkaira is fény derült, nekivágtunk a lépcsőnek. Edward először a fürdőszobába terelt, mondván, az a legkevésbé érdekes. Ahhoz képest itt is akadt bőven látnivaló. El sem tudom képzelni, mennyi munkájukba kerülhetett ezt az egész házat berendezni, mindenről ordított, hogy mekkora odafigyeléssel, gonddal választották ki, és helyezték el.

A babaszobába lépve nem vártam semmi nagy újdonságot, leszámítva, hogy nem lesznek fóliák a bútoron. Direkt megegyeztünk, hogy amíg ki nem derül a baba neme, addig nem veszünk semmi kiegészítőt. Ennek a pontos betartása mellett sikerült mégis újabb meglepetést okoznia nekem. Az első pillanatban semmi különösebb változást nem láttam, aztán ahogy körülpillantottam, megláttam. Az üres sarokban, ahová esetleg egy járókát szántunk, ott állt egy hintaszék. Közelebb mentem, és rá kellett jönnöm, hogy nem egy új hintaszékről volt szó, hanem az én régi, újszülött koromból rám maradt székemről, ami eddig Charlie házában, a szobámban állt.
Mintha csak megint kitalálta volna a gondolataimat, leült a székbe és az ölébe húzott. Hosszan ringatóztunk ott, ahogy régen a szobámban is.
- Ugye, nem baj, hogy áthoztam? Annyira a szívemhez nőtt, és szerintem, jól mutat itt - törte meg a csendet.
Válasz gyanánt megfordultam, és megcsókoltam. Szorosabban húzott magához, és hosszan, szenvedélyesen csókolt.
- Hmm... Úgy látom, itt az ideje, hogy megnézzük a hálószobát - kacsintott.
Lelkesen fészkelődni kezdtem, fel akartam állni, de nem engedett, újra az ölébe kapott.
- Alice mindenben segített, kivéve a hálószobát, azt teljesen magam rendeztem be... Remélem, tetszeni fog... Akkor, most csukd be a szemed! - hallottam, hogy ugyanannyira izgatott, mint én, ha nem jobban.
Nyílt az ajtó, Edward beljebb lépett, úgy nagyjából a szoba közepére sétálhatott, mielőtt letett volna.
- Jó, kinyithatod - súgta remegő hangon.

Az első dolog, amit megláttam, az a hatalmas üvegablak volt, ami megkétszerezte a szobát. Aztán észrevettem a második dolgot, és semmi más nem érdekelt.
- Boldog születésnapot, szerelmem! - mondta, és a nyakamba csókolt.
Tátott szájjal bámultam a hatalmas, fehér franciaágyra. Semmi kétség, ez az az ágy volt, ami a bútorhoz tartozott. Amit vágyakozva bámultam, és úgy gondoltam, sosem lesz rá szükségem. Utólag bolondságnak is tűnt: talán nem fogok aludni, de kanapén tölteni a nászéjszakát?
- Ó, Edward! Ez... ez... Köszönöm! - ugrottam a nyakába, megfelelő szavak híján.
- Milyen? - mosolygott.
Ravasz vigyort villantottam rá.
- A puding próbája az evés... - Már vonszoltam is az ágy felé.
Csalódottnak tűnt, ezért megtorpantam. Te jó ég, mit ronthattam el?
- Nem is nézed meg a többi részét a szobának?
Micsoda faragatlan, figyelmetlen feleség vagyok én! Szegény Edward ki tudja hány órát, vagy napot töltött itt bezárkózva, hogy tökéletesre rendezze be ezt a szobát, én meg körül sem nézek. Próbáltam magyarázkodni, persze tudtam, hogy ez már nem változtat lelkiismeretlen viselkedésemen.
- Jaj, ne haragudj, természetesen, körül nézek. Csak... Gondoltál már arra, hogy az első éjszakát kivéve egyszer sem voltunk úgy együtt, hogy ágy is volt, és nem kellett attól rettegnünk, hogy ránk nyitnak?
- Még szép, hogy gondoltam rá! Azért is vettem meg ezt... Sőt, ekkora ágyunk akkor sem volt - mosolygott újra, talán megbocsátott. - Csak azt gondoltam, végtelen sok időnk van... És mától egyszer sem fog felmerülni egyik probléma sem!
Igazából, ahogy rávettem magam, hogy tekintetem elszakítsam az ágytól - a legszebb születésnapi ajándékról, Edward után - nem bántam meg, hogy hallgattam rá. A szoba varázslatosan szép volt. Néhány dolgot, mint a számtalan CD-t, a lejátszót, a kedvenc, fekete kanapémat felismertem az Ő régi szobájából, és volt ott néhány dolog ami az enyém volt.
- Mi lesz most a szobáddal?
- Már megy érte a harc... Emmett és Jasper egy edzőterem-féleségért lobbiznak, Carlisle szeretne ott egy kibővített könyvtárat, Rose a saját gardróbjának szánja, Alice és Esme pedig gyerekszobává akarják alakítani, hogy a kicsinek ott is jó helye legyen, ha esetleg ők vigyáznak rá. Egyelőre kiegyeztek abban, hogy a szülésig Carlisle ott rendezi be a rögtönzött rendelőjét, az új műszerekkel, aztán majd kiderül, mi lesz...
Kinyitottam a hatalmas gardróbot, és megrökönyödve pislogtam a rengeteg női ruhára, amiket azonban határozottan nem én vettem. Alice újabb meglepetése! Kénytelen leszek szólni neki, hogy egy picikét fogja vissza magát, teljesen elkényeztet!

- Nekem azért szabad? - kérdezte Edward.
Értetlenül pislogtam, mire gondolhatott.
- Kényeztetni téged? - Rögvest demonstrálta is magyarázatát, magához húzott, és olyan erővel csókolt meg, hogy a zakójába kellett kapaszkodnom, ha nem akartam összerogyni.
Képtelen voltam megszólalni, de szerencsére kiolvasta a választ a szemeiből, mert újra megcsókolt, miközben éreztem, hogy egyik keze lassan kúszik végig a hátamon, fel a nyakamon, egészen a művészi, ezer hajtűvel készült kontyomig. Érintése nyomán kellemes borzongás futott végig rajtam. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy a hajam szabadon omlik a vállamra. Abban a pillanatban szemernyit sem érdekelt, hogyan is csinálta...
Egy pillanatra sem eresztve egymást indultunk meg lassan a szoba túloldalán lévő ágyig. Leült rá, és magára rántott engem.
Hirtelen felnevetett. Próbáltam emlékezni, hogyan kéne elhúzódni tőle, hogy lássam az arcát, és miképp lehet megszólalni, hogy megkérdezzem, min nevet, de egyik sem jutott eszembe.
- Alice gondolatban ordibál nekem - magyarázta. - Fenyegetőzik, hogy mi mindent fog tenni velem, ha nem vigyázok a ruhádra.
- Akkor jobb lesz, ha gyorsan biztonságba helyezzük - találtam meg a hangomat.
Egyetértően bólintott, és felhúzott az ágyról. Újra megcsókolt, tompán érzékeltem, hogy közben lehúzza a ruhám cipzárját. Segített kibújnom belőle, aztán tökéletes célzással a kanapéra dobta, meg sem gyűrődött.
- Nem is értem, minek kellett ruha - sóhajtotta, miközben a fülemet harapdálta.
Sokadik alkalommal a mai napon az ölébe kapott, és visszafektetett az ágyra. Csak mikor már az ingét kezdtem lassan kigombolni, tudatosult bennem, hogy nincs már rajta a zakója. Nem nagyon erőltettem az agyam, hogy miképp került le róla, sok más dolog volt, ami lefoglalt. Edward a nyakamat csókolgatta, különös figyelmet szentelve, az apró kis gödröcskéknek, míg én kezeimmel barangoltam be meztelen, tökéletes mellkasát. Fogaival kezdte lehámozni rólam a melltartót, hogy aztán az újabb fedetlenné vált területet is felfedezze hűvös, márványos ajkaival. Hangosan sóhajtottam fel a vágytól, a hajába túrtam, hogy fejét visszahúzhassam az ajkaimhoz. Vadul, szenvedélyesen csókoltuk egymást, végre teljesen szabadok lehettünk, nem volt mitől tartanunk. Lélegzetvételnyi szünetre sem engedtük el egymás ajkait.
Odakint időközben hajnalodni kezdett, a felkelő nap sugarai besütöttek az üvegfalon. Simogatott a nap, és simogatottak Edward vágytól remegő, egyre kevésbé jegesnek tűnő ujjai is. Lassan teljesen meztelen testünk egymáshoz simult, de nekem nem volt elég, mind többet és többet akartam érinteni, érezni belőle. Egyik lábammal átkulcsoltam a derekát, hogy még szorosabban hozzápréselhessem csípőmet.
Kezei már belső combomat simogatták, és féltem, beleőrülök a vágyba és szoborszerű testének gyönyörűségébe.
- Szeretlek, Edward - mondtam fátyolos hangon.
- Én is, örökké - zihálta.
Az első reggeli napsugarak fényében olvadt össze testünk.

Nem mintha valaha is problémám lett volna azzal, ha túl közel kell lennem Edwardhoz, azért mégis jobb volt reggel - pontosabban inkább délben - a kényelmes franciaágyon, és nem egy kanapén, vagy az én keskeny ágyamon ébrednem. Eltöprengetem, mikor volt utoljára alkalmam egy gyönyörű éjszaka után Edward hűvös karjai közt ébredni, és nyugodtan lustálkodni, hiszen egyikünknek sem kell sehová sietnie. Rémisztő volt az eredmény...
- Ez a rész elképesztően fog hiányozni - szólalt meg bársonyos hangján.
- Melyik rész? - érdeklődtem nagyokat pislogva.
Újra kinéztem az ablakon, és rá kellett jönnöm, hogy talán már dél is elmúlt... De végül is, nagyon hosszú napom volt, és terhes is vagyok. Igaz, ez ellent mond az eddigi teóriámnak, miszerint a nagy fáradtság rövid alvást eredményez...
- Amikor nézhetem, ahogy alszol... Megunhatatlan! Még akkor is, ha olyan szótlan vagy, mint ma éjjel - mosolyodott el.
- Én viszont örülni fogok, ha már nem kell majd alvásra pazarolnom az időt - fújtattam mérgesen.
Nagyot nevetett, és játékosan összeborzolta a hajamat. Egy darabig még feküdtünk ott csendben, és újra és újra rájöttem, hogy tökéletesen boldog vagyok.
- Nem vagy éhes?
- Őszintén? Nem. De tudom, hogy muszáj ennem... - húztam el a számat.
- Oké. Akkor csinálok neked valamit, mit szeretnél? Hallottam, hogy Alice reggel átsurrant az ajándékokkal és a bőrönddel, szóval akár pirítóst is kérhetsz! - Közben már ki is pattant az ágyból, lazán a gardróbhoz sétált, kivett egy nadrágot és belebújt. Ennek következtében beletelt némi időmbe, míg újra sikerült helyes irányba terelnem gondolataimat, és felfognom a mondandóját.
- Pirítós... Igen, az jó lesz, köszi! Sonkát is tegyél rá, kérlek! - nyögtem ki kábán. Aztán hirtelen megdöbbentem. - Mire kell bőrönd? Ugye, nem ma utazunk? Akkor még egy csomó dolgom van, pakolni kell...
Egy szempillantás alatt visszajött az ágyhoz, és megnyugtatóan simogatni kezdte a karomat.
- Nyugodj meg, Édes! Minden el van már rendezve, az a bőrönd pedig tele van. Neked csak annyi dolgod van, hogy megreggelizz, felöltözz és beülj az autómba. Este hatkor indul a gépünk - magyarázta.
Nem hittem volna, hogy a tegnapi nap után még maradtak meglepetések, de a nászutunk ilyennek tűnt. Szóval csak beülök az autóba és...
- Mégis hová megyünk? Csak úgy, mellesleg...
Újra nevetésben tört ki, amit félig bosszúsan, de mégis boldogan hallgattam. Olyan régen nevetett már ennyit, egy ideje azt hiszem, még a vámpírléthez képest is túlhajszolta magát.
- Ez még a születésnapi ajándék-esküvő része, ergo meglepetés - titkolózott.
Nyelvet öltöttem rá, és próbáltam durcásan nézni rá, de ilyen ellenállhatatlan pillantás mellett nehezen sikerülhetett. Csak nevetett, aztán nyomott egy csókot a számra, és újra elindult a konyhába.
- Addig letusolok gyorsan - szóltam utána.
- Rendben! Minden cuccod ott van a fürdőszobában - hallottam a hangját lentről.

Edwardnak megint igaza volt. A déli reggeli után még bőven maradt időnk, így átmentünk a nagy Cullen-házba (Alice nevezte el a mienket kis Cullen-háznak), hogy elköszönjünk. Anyámékról sajnos már lekéstünk. Viszont még reggeli közben kitaláltuk, hogy mi legyen a sorsa a svédországi ajándékutazásnak, felajánlottuk Alice-nek hálából. Először el sem akarta fogadni, de addig győzködtük, míg belement. Ahogy átvette a papírokat, látomása is volt, miszerint nagyon jól fogja érezni magát. Rábíztuk, hogy kivel menjen, és ő ahogy várható volt Jaspert választotta. Ezt csak azért bántam egy kicsit, mert Esme is rengeteget segített kezdve a menyasszonyi ruhával, a házban és az esküvőben is, de még sehogy sem sikerült meghálálnom. Megnyugtatott, neki nem kell semmi, csak az, hogy boldogok legyünk.
- Olyan hosszú ideig aggódtam Edward miatt, amiért magányos volt. Te életre keltetted őt, és ezt sohasem tudom majd eléggé megköszönni, ez az egész még csak részlete... Egyelőre még én vagyok a te adósod - mondta.
El kellett mennünk vadászni is, mert az utazás alatt sokszor leszünk embertömegben, ami nekem még okozhat kisebb-nagyobb problémákat. Három jávorszarvas elfogyasztása után azonban kevés esély van rá...
Később visszamentünk a saját házunkba, összeszedtem a maradék cuccomat, és felhívtam Charlie-t, hogy elköszönjek. Valóban nem volt ezután más dolgom, mint beülni a csillogó Volvóba, és kíváncsian várni a fejleményeket.
Az út a reptérre, és ott a gépünkre való várakozás nagyon kellemesen telt, hiszen végig Edwarddal voltam. Sokat beszélgettünk, nevetgéltünk, főleg az esküvővel kapcsolatban, de sokszor csak hallgattunk... Egymás kezét csak nagy ritkán engedtük el.

- Az első osztályon, Edward? - hápogtam, amikor alaposabban megnéztem a jegyeinket. Már amit láttam rajta, mert a célt gondosan letakarta. Trükkösen mindent úgy intézett, hogy esélyem se legyen megtudni hova tartunk, bár annyira nem is erőlködtem. Miért rontsam el a meglepetés által okozott örömét, meg aztán mindegy hova megyünk, csak együtt legyünk.
- Tán kedveled a tömeget? - kérdezett Ő vissza magabiztosan. - Tudod jól, hogy a pénz számít legkevésbé! Csak azt szerettem volna, hogy kényelmesen utazzunk.
Felszállás után, ahogy ki lehetett kapcsolni az öveket, én valóban kényelmesen utaztam: befészkelődtem Edward karjai közé, és mivel álmos nem voltam, csak hallgattam az egyenletes légzését.
Talán egy kicsit mégis elbóbiskoltam, mert az út egész tűrhetően rövidnek tűnt...
- Nézz ki az ablakon, Édes! - Alattunk egy kisebb város éjjeli fényei ragyogtak, melyeket visszatükrözött a...
- Tenger? Az ilyen helyeken nincs egy kicsit túl jó idő nekünk? - döbbentem meg.
Legnagyobb örömömre Edward megint csak nevetni kezdett, határozottan jó hatással volt rá az esküvő. Vagy épp az, hogy túl voltunk rajta, nem kellett többet szervezkednie, és építkeznie...
- Nem véletlenül ezzel a géppel jöttünk. Mire megvirrad, minket már senki emberfia nem láthat! - biztosított suttogva.
Nem találtam semmi kivetnivalót abban, hogy kettesben sütkérezzek vele a napon...

Mielőtt leszálltam volna a gépről rám adott egy napszemüveget. Legalábbis azt hittem, egészen addig, míg észre nem vettem, hogy nem látok vele. Mikor ezt finoman megemlítettem, és le akartam venni, visszatuszkolta rám.
- Ez a lényeg! Ha idáig sikerült titkolnom hová megyünk, akkor nem hagyhatom, hogy most az üdvözlő táblákból rájöjj. Majd én vezetlek, csak fogd a kezem.
Már amúgy is elhatároztam, hogy nem eresztem többé, szóval ez teljesen kapóra jött, de azért volt némi ellenvetnivalóm.
- Ez egy Cullen dolog, amit nekem is meg kell tanulnom? Valami családi szokás, hogy folyton megvakítjátok az embert? - háborogtam.
- Bella, csak fél órát bírj ki benne!
Nem volt hát mit tennem, a két nap alatt harmadszor nem láttam, hová lépek. Edward nagyon figyelt rám, szóval semmi bajom nem történt, meg ott voltak a kiélesedett vámpír érzékszervek, amiknek köszönhetően külső szemlélő számára talán fel sem tűnt, hogy én jelenleg nem látok.
Miután a bőröndünket sikeresen megszereztük, Edward továbbkormányzott engem, és egy pultnál álltunk meg. A beszélgetésből sikerült rájönnöm, hogy autót kölcsönzünk. A család hiába igyekezett, nem sikerült beleszeretnem az autók világába, nem nagyon értettem hozzájuk, de a márkanevekkel való dobálózásból leszűrtem azért, hogy Edward egy nagyon gyors, és strapabíró kocsit szeretne bérelni.
Az autóban ülve, amikor már nem fenyegetett az a veszély, hogy látom a reptér nevét, levehettem a vakító-szemüveget.
- Még mindig nem tudhatom, hol vagyunk és hová megyünk? - próbálkoztam.
- Imádom, hogy ilyen kíváncsi vagy - simított végig a hajamon. - Nos, végül is elárulhatok valamit, Oregonban vagyunk...
Ettől sokkal nem lettem okosabb, de már örültem a kicsi megszerzett tudásnak.
- Azt megkérdezhetem, hol fogunk megszállni, ha nem találkozunk emberekkel? - Két lehetőség merült eddig fel bennem, és egyik sem nyerte el túlságosan a tetszésemet... Az egyik az volt, hogy valami rejtett vámpír-települést keresünk fel. Nem gondoltam ugyan, hogy van ilyen, hiszen eddig sosem meséltek róla, csak a Denaliban lévőről. De ha van is, nem szívesen mentem volna oda, igazából kettesben szerettem volna lenni vele, a régi vámpír ismerősök mellett pedig ez nehezen menne. A másik ötlet sem volt sokkal szívderítőbb. Ha senki nem lát majd minket, akkor talán valami lakatlansziget szerűségre, vagy egy elhagyatott erdőbe megyünk, ahol aztán se ház, se vezetékes víz. Nem vagyok kényes, nem arról van szó, de azért mégis...
Szerencsére a válasz ennél egyszerűbb, és tetszetősebb volt.
- Remek helyünk lesz emberek nélkül is, ne félj! A hely egész esős, bár most szerencsére jó időt fogtunk ki... Szóval annakidején az eső miatt ideális lakhelynek tűnt, Emmett csatlakozása után itt éltünk fél évig - kezdett mesélni. - Erdővel körülvéve, olyan szakadékok és sziklák között, amit ember képtelen megmászni van egy picurka partszakasz, és ott elrejtve egy ház. Egyszer felfedezték e környéket, de a tenger felől is nagyon nehéz megközelíteni a zátonyok miatt, és találtak ott valami mérgező növényfajt... Eleve szinte képtelenség embernek oda eljutnia, de ezek után életveszélyessé is tették. Minket persze nem érint ez a növény, benned sem tehet semmi kárt, megkérdeztem Carlisle-t. Megfelelő helynek tűnt, hiszen Emmett akkor még újszülött volt, gyakorlatlan és veszélyes. Azt reméltük, nem bánhat majd itt senkit, de mégis sikerült átúsznia a lakott területekre, és... Tudod. Egyik alkalommal nem volt elég óvatos, akkor épp az erdőn keresztül jött, és meglátták. Mindenképp tovább kellett állnunk, de Esmének nagyon szívéhez nőtt hely, így hamis nyomokat hagytunk az erdőben, hogy ne fedezhessék fel a házunkat. Egyszer-kétszer már visszatértünk ide, a hely azóta is érintetlen maradt. Múlt héten eljöttünk Carlisle-al, és kitakarítottuk, rendbe szedtük, kicsit fel is újítottuk. Száz szálakig modern, és ember-mentes... Ha valaki mégis éppen most jutna oda, azt pedig meg fogom hallani, és időben elmehetünk.
Megint ezer kérdés merült fel bennem, miközben emésztettem a Cullen család életének egy újabb részletét.

Edward szűk egy óra alatt elért az autós célunkig. A tiszta, csillagos eget visszatükrözte az úttal párhuzamosan futó tengerpart.
- Íme, Gold Beach! - mutatott körbe Edward. *
Még öt percig mentünk a sötét, elhagyatott erdőben, aztán Edward megállt. Kiszálltunk, kivettük a csomagokat, és Ő nekiállt elrejteni az autót a növényzetben. Ha nem álltam volna ott végig, akkor talán nem is tudtam volna megmondani, hol van.
- Visszafelé menet le kell majd mosatni, mert gyanúsak leszünk... Szerencsére GPS nincs benne, furcsállnák is, ha egy hétig ugyanott lenne az autó, egy erdő közepén. Mit gondolsz, nem találja meg senki?
- Nem hiszem, hogy errefelé sokan kirándulnak, inkább a parton ülnek. De még ha igen, akkor sem fogja senki megtalálni. Attól félek, mi sem... Remek munkát végeztél - dicsértem.
Magabiztosan elmosolyodott.
- Illat alapján könnyebben megtalálom, mint hinnéd! Ha egy kicsit figyelsz, te is érzed. Na, gyere! - kapta fel a bőröndöt. - Sajnos most csak a hátamon tudlak vinni...
Nem láttam értelmét tiltakozásnak, megadóan felmásztam hát a hátára, és onnan élveztem végig az utat, ami megint egészen rövid volt.

Egy kicsi, egy szintes faházhoz értünk, ami fákkal sűrűn körbe volt nőve, és néhány növény be is futotta az oldalát.
- Csak a hangulat kedvéért hagytuk meg, bent tényleg minden rendbe van téve! - nyugtatott Ő, félre értve kikerekedő szemeimet. Lenyűgözött a ház.
Bementünk, lepakoltunk, és Ő körbevezetett. Három hálószoba volt, egy hatalmas fürdőszobával, és egy szintén óriási nappalival.
- Nem mertünk nagyobbat építeni, féltünk, hogy túl feltűnő lenne. A nappaliból most levágtunk egy kis részt konyha gyanánt, és vettünk egy rendes ágyat a szobámba - mintha mentegetőzött volna. - Persze, így sem olyan...
- Szerintem tökéletes! Pont ettől olyan meghitt, és otthonos. A szobád pedig nagyon tetszik.
Nem túlzott, amikor azt mondta, teljesen modern a ház: a legújabb házimozi-rendszert fedeztem fel a nappaliban, az ideiglenes konyha is csupa márkás eszközből volt kialakítva. Egy darabig még nézelődtem, és újra el kellett ismernem, hogy Culleneknek remek ízlésük van. Remélem egy nap majd én is belejövök ebbe az egészbe...
Aztán Edward se szó, se beszéd kihúzott a házból. Félpercnyi séta után az erdőben kijutottunk a tengerhez. A partot is belenget a hely békés, otthonos szelleme, talán azért, mert nem volt hosszabb, mint tizenöt méter.
- Nézd a fákat! - mutatott fel, elfordítva a parttól.
Akkor kelhetett fel a nap, amit az erdőtől nem lehetett látni, de a lombok tetejét gyönyörűen megfestette, mintha a legfelső ágak aranyból lettek volna. Elbűvölten néztem, nem tudtam elszakítani a tekintetemet.
- Később úszhatunk is egyet, most talán még kicsit hűvös a víz... - Edward átkarolta a derekamat, majd gyöngéden elkezdett visszaterelni a házba. - Addig is, van ez az új ágy a szobámban... Tegnap, amikor megláttad a születésnapi ajándékodat, valami próbálást emlegettél.
Már be is léptünk a házba, és egy szempillantás alatt az említett ágyon feküdtem. Nem volt ugyan olyan hatalmas, mint az otthoni, de a szoba méretével arányos, és nagyon vonzónak találtam már az első pillanatban.
- Szeretnéd ezt is letesztelni? - kacagtam, miközben Ő már a nyakamat csókolgatta. - Rajtam ne múljon!

Megint koradélután ébredtem fel, és ezúttal Edward már kész reggelivel várt.
Aznap különösen jó idő volt, ezért az egész - hátralévő - napot a parton töltöttük. Rengeteget úsztunk, amit én különösen élveztem, mert azelőtt ebben sem jeleskedtem túlságosan, most viszont még csak levegőért sem kellett a felszínre mennem. Ám kétségkívül a naplemente volt a legszebb, amelyet már a parton ülve néztünk. Ahogy a narancssárga gömb lebukott a víz alá, hirtelen azt kívántam, bárcsak tudnék festeni. Talán sablonosnak tűnhet, tengerparton ülve naplementét nézni, de én semmi ilyesmit nem éreztem, egyszerűen csak gyönyörű volt. Lassan kezdett sötétedni, így visszamentünk a házba. Érdekes volt közösen főzőcskézni abban a mini konyha-utánzatban, de nagyon jól szórakoztam. Be kell vallanom, némi elégedettséggel töltött el a tudat, hogy ebben az egy dologban jobb vagyok, mint Edward. Bár Ő nagyon gyorsan tanul, talán elhamarkodott volna ilyet állítanom... Miután kemény munka árán sikerült megennem a vacsorámat - ki nem állhatom a zöldségeket, semmi ízük sincs -, addig nyaggattam Edwardot, míg beleegyezett, hogy meséljen. Hiába ismertem már jó ideje, több évtizednyi történettel le voltam maradva. Akkor este a család egyes tagjainak átváltoztatását, és rövid történetét hallhattam. Elmesélte, ki hányszor hibázott az első években, milyen volt, amikor egyre többen lettek... Sohasem tudtam megunni ezeket a történeteket, mindig rengeteg újdonságot hallottam, amik mind nagyon érdekeltek. Meglepő volt, hogy a család története hányszor összefonódott a világ történelmével. Edward előadásában azonban az első világháború következményei sokkal érdekesebbnek hatottak, mint amikor a történelem tanár beszélt róluk...

Egyetlen napot kivéve mindig nagyon szép időnk volt, így a nap nagy részében a parton voltunk Edwarddal, és élveztük a napsütést. Aludni eleinte továbbra is hajnaltól délutánig aludtam, egészen szerdáig, amikor Edward megelégelte, és szépen visszaszoktatott a helyes időbeosztásra. A második kedvenc időtöltésem a búvárkodás lett. Igaz ugyan, hogy vízi állatokat csak elvétve láttam, messziről, hiszen azok mind megijedtek tőlünk, de a növényvilág is káprázatosan szép volt, olyan színes és varázslatos! Az egyik nap egészen messzire kiúsztunk, és észrevettünk a távolban egy nagy hajót. Azt gondoltuk, hogy elég messze vagyunk tőlük, Edward a gondolataikat is csak elvétve, zavarosan hallotta. A biztonság kedvéért odafigyelt rájuk, és ez volt a szerencsénk. Tényleg túl nagy volt ahhoz a távolság, hogy lássanak minket, de a bőrünkről visszaverődő napfény feltűnt nekik. Edward meghallotta, hogy azt fontolgatják, közelebbről is megnézik a furcsa szikrázást, ezért villámgyorsan mélyebbre úsztunk, és visszatempóztunk a partra, amit már semmiképp sem láthattak.
Szombaton aztán újra elmentünk vadászni, hogy a másnapi repülőútra ismét mindent bebiztosítsunk. Persze, ahogy visszaértünk nekem emberi ételt is ennem kellett, a kisbabám érdekében. A hét során Edward egészen beletanult a főzés rejtelmeibe, akkor is éppen Ő készítette a vacsorát.
- Alice holnapra borús időt jósolt, szóval arra gondoltam, ha van kedved, indulhatunk előbb, és körülnézhetünk a környéken - javasolta miközben fél kézzel zöldségeket aprított, másik kezével pedig egy fazekat kevergetett.
- Jó ötlet! Pont azon töprengtem, hogy vinni kéne valami szuvenírt az otthoniaknak... - Én a kanapén ültem, és roppant feleslegesnek éreztem magam. Eddig legalább főzhettem én, de most már ebben is felülmúl.
Tovább munkálkodott, de úgy tűnt nagyon jól szórakozik valamin. Mikor már nem bírtam tovább a titokzatosságát, rákérdeztem.
- Csak megint sikerült meglepned! Abban a hitben voltam, hogy a nők általában nagyon örülnek, ha a férjük a sörnyitáson kívül más konyhai tevékenységben is jeleskedik... Hiba volt, hogy rólad is ezt feltételeztem, te mindig olyan különlegesen reagálsz... És kérlek, ne haragudj, amiért elveszem tőled ezt a munkát, de szeretnék beletanulni, hogy segíthessek neked! Ha majd a terhesség előrehaladtával nem lesz hozzá erőd, vagy ha a kicsi emberi ételt fog enni, akkor ne neked kelljen mind nap a sütőnél ácsorognod.
- Ez kedves tőled! Az már kevésbé, hogy a gondolataimban kutakodsz - zsörtölődtem, ezzel próbáltam leplezni meghatottságomat.

Még délelőtt elbúcsúztunk a szeretnivaló tengerparti házikótól, és nekivágtunk az erdőnek. Illat után valóban nagyon könnyen megtaláltuk az autót, és az első utunk az autómosóba vezetett, mert tényleg elég koszos lett a rejtőzködéstől... A gépünk csak délután ötkor indult, úgyhogy bőven volt időnk. Hamar találtunk egy nagyobbacska áruházat, amiben a cégtáblák szerint egy ajándéktárgyakat kínáló boltot is volt. Sosem szerettem, ha túlságosan nagy figyelemnek vagyok kitéve, de azért jólestek a lenyűgözött pillantások, amiket a többi vásárló vetett ránk, ahogy kézen fogva sétálunk. A legjobb érzés az volt, amikor láttam, hogy egy-egy nőnemű lény - igazából majdnem az összes - milyen elképedt, vágyakozó pillantásokkal méregeti Edwardot, aki viszont az egészből semmit nem vett észre. Vagy a kirakatokat nézte, vagy - és hál' Istennek ez volt többségben - rám figyelt. Hízelgő, az egyszer biztos. A keresett boltban aztán talán túlságosan is könnyen találtunk mindenkinek valami megfelelő ajándékot. Így rengeteg időnk maradt, végignézhettük akár az összes kirakatot is. Örültem, hogy így alakult, mert találtam egy elragadó bababoltot, ahová muszáj volt benéznem, Ő pedig szívesen velem tartott. Egész nap el tudtam volna nézegetni az aranyosabbnál aranyosabb babaholmikat, és minimum a fél boltot hazavittem volna szívem szerint. Bár belépéskor elhatároztam, hogy figyelni fogok a gondolataimra, az első kis cipő látványa elfeledtette velem ezt. Aminek egyenes következménye lett, hogy ha Edward megneszelte, hogy valami nagyon tetszik, akkor egyszerűen berakta a kosárba. Sikerült rávennem, hogy ne vegyük meg mindet, mert sok olyan dolog is volt köztük, amit majd akkor szeretnék beszerezni, ha már tudjuk a baba nemét. De a macis csörgőnek, és a hét minden napjára jutó előke készletnek nem tudtam ellenállni. Felmerült bennem, hogy utóbbira szükség lesz-e egyáltalán, de Edward meggyőzött.
- Akármit is fog fogyasztani - mondta jelentőségteljesen -, mindenképpen kisbaba lesz, nem fog tudni vigyázni a ruhájára.
Tehát az előke maradt. Ekkor érkeztünk el a legkényesebb részhez, a ruhákhoz. Igazából egészen jól viseltük mindketten, hiába nem értettünk egyet. Én megrögzötten nézegettem a lányosabb ruhákat, míg Ő mindig valami kék vagy autós, szóval eléggé fiús ruhát mutatott nekem. Aztán találtunk egy rugdalózót, ami mindkettőnknek tetszett, és ami két színben volt: rózsaszínben és kékben.
- Kérlek, vegyük meg a rózsaszínt, biztosan érzem, hogy lányom lesz - próbáltam bevetni minden bűverőmet, hogy higgyen nekem. Akár a falnak is beszélhettem volna.
- Szerintem teljesen logikus, hogy a kéket kell. Tudom, száz százalékig biztosan, hogy fiunk lesz. De ha mégsem, akkor is a kék a jobb. Egy lány felvehet kéket, neked is remekül áll, de egy fiúra nem adhatsz rózsaszínt - érvelt.
- Hallottál már a női megérzésekről, és az anyai ösztönről? Na, nekem ezek súgják, hogy lányunk lesz. És egy kisbabánál nem látszik, hogy lány-e vagy fiú, ezért célszerű olyan ruhába öltöztetni, ami megmutatja a nemét - vágtam vissza.
Elszántan álltunk szemben egymással, ki-ki kezében az általa favorizált színű ruha. Itt nem volt harmadik, semleges lehetőség, mint a tapétánál...
- Oké, megvesszük mindkettőt. - Megráztam a fejem, én tudom, hogy lány lesz, felesleges lenne kéket is venni. - Rendben, akkor legyen külső döntés. Felhívjuk Alice-t és majd ő megmondja melyik kell.
Ez jó ötletnek tűnt, leszámítva, hogy Alice nem fogja elárulni, mit lát, ebben Edward sem hihetett komolyan. De azért elővette a telefonját, és már tárcsázta is barátnőm számát. Közel tartotta, hogy én is halljam, mit mond.
- Sziasztok! Tudom, mit akartok, és ne is várjatok választ, akkor tudjátok majd meg a baba nemét, ha az ultrahangon látszani fog. Vicces, hogy pont most hívtok, mert éppen reggel volt egy látomásom. Eddig csak homályosan, nagyon bizonytalanul láttam, de azért tudtam. Ma reggel viszont teljesen éles volt a kép, és képzeljétek, megváltozott! Szóval mára döntötte el az a kis csöppség, hogy mi akar lenni. Vagy legalábbis nekem ma mutatta meg, jaj, olyan édes lesz! Imádom! Tehát egész eddig azt hittem, egyikteknek van igaza, erre most kiderült, hogy a másiktoknak. Na, jó vásárlást! - áradt a szó Alice-ből.
- Ne, várj! Kérlek, segíts... - kezdtem bele, de már csak a búgás válaszolt. Jól sejtettem, tapodtat sem jutottunk előrébb.

- Kösz, hugi - morogta Edward, aztán dühösen elrakta a mobilját. - Na, jó van még egy ötletem. Lerakjuk a két ruhát, összekeverjük, te csukott szemmel választasz egyet, és azt vesszük meg - ajánlott újabb kompromisszumot.
Ez végül is jól hangzott, ezért beleegyeztem. Eszembe jutott ugyan, hogy csaljak, de ezt szégyenkezve rögtön el is vetettem, elvégre Edward feltétel nélkül megbízott bennem, nem volna szép visszaélni vele. Az égiek támogatását kérve nyúltam a rugdalózóért. Reménykedve nyitottam ki a szemeimet, amikor már a kezemben volt...
- Úgy tűnik a megérzéseid cserben hagytak, Édes - vigyorgott Ő elégedett. Kikapta a kezemből, és beletette a kosárba.
Dühösen fújtattam, és már megbántam a nagy becsületességet. Szegény kislányomnak most nem lesz olyan szép ruhája... Bár abban igaza volt, hogy ráadhatok egy lányra kéket, de akkor is! Rosszkedvűen indultam tovább, Edward egy darabig még örvendezett a szerencséjén, de aztán feltűnt neki a hangulatom.
- Ne búsulj, Bella! Szeretnéd, ha mégis megvennénk mindkettőt? - szólt megenyhülve.
Megráztam a fejem.
- Ez volt az egyezség.
- És ha azt a virágos plédet is meg vennénk, akkor jobb kedved lenne? - ajánlgatta tovább.
- Nem vagyok durcás kisgyerek, akit meg kell vesztegetni - próbáltam összehozni egy mosolyt. Talán megint túlreagáltam a dolgot, és szegény Edward nagyon igyekezett felvidítani. - Viszont egy steaket most szívesen ennék...
Azonnal kapott az alkalmon, ahogy mindig, most is mindent megtett volna a kedvemért. Épp csak arra az egyre nem képes, hogy elhiggye nekem, lányunk lesz.
A pénztárhoz siettünk, kifizettük a dolgokat, majd elindultunk, hogy keressünk egy éttermet a közelben, ahol steaket is árulnak. Igaz, hogy a hús volt az egyetlen étel, amit jóízűen meg tudtam enni, azért kicsit furcsállottam, hogy kívánom is, mert annyira azért nem ízlett.

Kényelmesen megebédeltem, később még sétálgattunk egy kicsit a parton, bejártuk Gold Beach legszebb helyeit, mielőtt elindultunk volna a reptérre. Ezúttal is minden simán zajlott, és most egészen biztosan elaludtam Edward erős karjai közt. Ám előtte még hosszasan rágódtam a baba-témán. Miért vagyok olyan biztos abban, hogy lányom lesz, és miért venne mérget rá Edward, hogy fiú lesz? Sőt, ha már itt tartunk, Alice miért nem árulja el, amit tud? Ez utóbbira találtam először választ, vagy legalábbis megnyugtató példát. Alice azt mondta, csak most lett biztos benne, hogy mi lesz a baba neme, és eddig nem ezt látta. Tehát, ha korábban már elmondta volna, mit lát, akkor most teljesen tévhitben éltünk és vásároltunk volna... De vajon melyikünknek lehet igaza? Ki nem állhattam a titkokat, bosszantott, hogy nincs semmi igazi érvem amellett, hogy lányom lesz. Az első kérdésre így kénytelen voltam bevallani magamnak a választ, hogy talán egyikünk sem abban biztos, hogy fiú vagy lány lesz, csak azt tudja, hogy mit gondol ő. Szó sincs arról, hogy mit szeretne, hiába kardoskodom a lány mellett, ha fiam lesz én szemernyit sem fogom bánni, és ugyanúgy fogom szeretni, és biztos vagyok benne, hogy Edward is hasonlóan érez. Ugyanakkor szerettem volna végre tudni... Csoda, hogy ekkora rejtély mellett sikerült elaludnom, ennyire még sosem foglalkoztatott ez a kérdés.
Utóbb kiderült, mekkora szerencse, hogy aludtam, hazatérve szükségem volt a kipihentségre...


* Nem hiszem, hogy Gold Beach-en valóban lenne egy ilyen elzárt, megközelíthetetlen partszakasz, csak a történet kedvéért tettem bele. Tetszett a hely, és mindenképpen napsütéses helyet szántam nekik a nászútra. Valójában sosem jártam ott, még csak különösebben sokat sem tudok róla, szóval a helynéven és a tengerparton kívül, amit menetközben látnak, minden a képzeletem szüleménye.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.