(Silvia szemszöge)
- Akkor indulunk haza? – kérdezte Alice.
Haza… ezt a szót ismételgettem magamban, de egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy van egy új családom és ott van Renesmee. De egy a baj, hogy Renesmee-ről mindig eszembe jut valaki. Ő, akinek a nevét nem szívesen hallom, sem mondom ki, még gondolatban sem. Viszont előbb vagy utóbb úgyis fény derül az igazságra. Nem titkolhatom a végtelenségig, ami jelen esetben szó szerint a végtelenséget jelenti.
Dehogynem, igenis meg kell próbálnom eltitkolni – gondoltam magamban.
Nem hagyhatom, hogy Renesmee vagy bárki más megtudja, hiszen ő nem veheti fel egyikünkkel sem a kapcsolatot, amíg nem tudják az igazat. Bár, talán mégis idejönne, annak dacára, hogy így kiderülne ez az egész titok, amit ő annyira őrzött. Én is csak nemrég tudtam meg. Pedig azért nekem legalább elmondhatta volna. Nem értem, mért csinálta ezt. Becsapott engem, a testvéremet, itthagyta Renesmee-t – bár, még jó, hogy itthagyta, mert nála nem lett volna jó helyen – és nem is foglalkozott vele.
- Megjöttünk! Silvia! Silvia? Jól vagy? – kérdezte Alice.
Észre sem vettem, hogy már ott álltunk a Cullen ház bejárata előtt.
- Persze, jól vagyok, csak egy kicsit elgondolkoztam.
- Miről? – kíváncsiskodott és fürkésző tekintetét enyémbe fúrta.
- Áh, semmi különösről, csak erről a vámpírságról – hazudtam, de szemmel láthatólag elhitte, mivel csak bólintott egyet, majd a ház belsejébe táncolt, mire én követtem őt.
A nappaliban mindenki ott volt, kivéve Edwardot és Renesmee-t.
- Hol van Edward és az unokahúgom? – kérdeztem.
- Oh, ők… elmentek… mert… nem is tudom, hogy mondjam… - mondta Bella akadozva és segítségkérően Alice-re nézett, aki úgy tett, mintha ott sem lenne, így Bella kénytelen volt folytatni, de előtte még egy mérges pillantást lövellt Alice irányába. – Tehát… az a helyzet, hogy, mivel te újszülött vámpír vagy és még nem tapasztaltuk meg, hogy mennyire bírsz ellenállni az emberi vérnek, ezért Edward ragaszkodott hozzá, hogy mikor te megjössz, valaki vigye el innen Renesmee-t és mivel én itt akartam lenni, amikor megérkezel, így ő vitte el személyesen. – mondta, majd sajnálkozó és bocsánatkérő tekintettel nézett rám, mire én megráztam a fejem, hogy nem számít. Majd megmutatom, hogy kiváló az önuralmam, addig pedig nem látom Renesmee-t. De végül is nem olyan hosszú idő lesz ez, hisz’ mikor úgy volt, hogy végleg itt hagyom ennél a családnál, akkor egy egész életen keresztül nem láthattam volna. Ahhoz képest ez az idő szinte semmi. Hamar eltelik, és együtt lehetek az unokahúgommal.
- És pontosan menyi ideig is fog ez tartani? - kérdeztem.
- Hát… azt pontosan mi sem tudjuk… Attól függ, hogy milyen az önuralmad – mondta jelentőségteljesen Carlisle.
- De ezt hogy derítjük ki?
- Hát, talán emberek közelébe kéne menned, de természetesen mindannyian mennénk veled, hogy, ha nem tudod magad kontrollálni, akkor meg tudjunk fékezni, mielőtt még valakinek baja esne.
Bólintottam. Azt én sem akartam, hogy valakinek ártsak.
- És mikor megyünk? – kérdeztem kíváncsian, de közben remegtem az idegességtől.
- Mivel holnap vadászni fogunk, ezért még ma sort kéne keríteni rá – válaszolta Carlisle, majd felállt a kanapéról, ahol eddig ült.
- Akkor induljunk is – lelkendezett Alice.
- Biztos, hogy ügyes leszel – súgta a fülembe Bella, mielőtt még kiléptünk volna az ajtón. Én viszont ebben nem voltam olyan biztos, mint ő, de azért próbáltam egy mosolyt villantani rá, ami nem sikerült túl fényesen, de azért kaptam tőle egy válaszmosolyt.
Kisétáltunk az ajtón és megindultunk a város felé, természetesen futva.
- És bemegyünk a városba? – kérdeztem
- Nem, csak közel megyünk az emberekhez. Nem a közvetlen közelükbe, de egyelőre csak felmérjük az önuralmadat. Aztán, ha az jól megy, akkor már láthatod Renesmee-t, de csak messziről és, ha nem lesz semmi baj, akkor odamehetsz hozzá.
- Rendben – helyeseltem.
Ekkor megéreztem egy illatot…
Egy illatot, amely annyira nem volt csábító, mint a szarvasok illata, sőt, szinte undorodtam tőle. El is fintorodtam, mire mindenki felém fordítottam fejét és kérdőn nézett rám.
- Ti nem érzitek ezt a bűzt? – értetlenkedtem.
- Milyen bűzt? Csak emberek szagát lehet érezni – monda Carlisle, akinek ekkor arcán átvillant valami, mire újra beszélni kezdett.
- Silvia szerintem undorodik az emberek vérének szagától – mondta Carlisle, aki most már mosolygott.
A többiek csak furcsán méregettek, de azután Bella felém fordult és megszólalt.
- Tudtam, hogy ügyes leszel. Engem sem vonz annyira az emberi vér, mint a többeket, de te még undorodsz is ettől az illattól. Ez elég furcsa, de az a lényeg, hogy megvan a kellő önuralmad.
- De Renesmee akkor is ember és, ha Silvia undorodik ettől a szagtól, akkor talán egy kis ideig nem kéne a közelébe engedni, amíg Silvia meg nem szokja a szagot – mondta Carlisle.
Megráztam a fejem.
- Először is Renesmee félig vámpír, másodszor pedig én kibírom ezt a szagot. Már kezdek is hozzászokni. Csak elsőre olyan furcsa volt, de most egész elviselhető – ijedt tekintetüket látván folytattam. – Nem azt mondtam, hogy bele is kóstolnék bárkibe, akinek ilyen szaga van, csak azt mondom, hogy egészen elviselhető és már nem irritál annyira, mint néhány perccel ezelőtt.
Erre mindenki felsóhajtott.
- Tehát akkor mi legyen? Maradjunk az eredeti tervnél vagy Silvia egyből odamehet Renesmee-hez? – kérdezte Carlisle a többieket.
- Szerintem részben maradjunk az eredeti tervnél. Azt hiszem, hogy néhány percig, amíg Silvia megszokja az illatot, addig maradjanak egymástól néhány méterre, de utána odamehet hozzá – mondta Bella.
- Akkor ezt megbeszéltük. Hazamegyünk és szólok Edwardnak, hogy hozza haza Renesmee-t – mondta Carlisle.
- Talán jobb lenne, ha én mennék neki szólni - javasolta Bella.
- Ahogy gondolod. Akkor menj, szólj te Edwardnak – egyezett bele Carlisle.
Ezek után hazamentünk és Bella elment Edward után.
(Bella szemszöge)
Elindultam megkeresni a szerelmem és a lányom, de, mivel Edward nem mondta meg, hogy hová megy, így a szaglásomra kellett hagyatkoznom. Egy kis ideig nem mozdultam, csak álltam egyhelyben az erdőben, de aztán megéreztem az illatukat, ezért elindultam. Hamarosan meg is találtam őket…
Remesmee egy farönkön ült, míg Edward előtte térdelt és beszélt hozzá. Nem mentem hozzájuk túl közel, mivel nem akartam őket megzavarni, de Silvia gondolom már látni akarta az unokahúgát, ezért mégis megszólaltam.
- Visszajönnétek a házba? – kérdeztem.
- Mért, Silvia hol van?
- Otthon van, de szeretné látni Renesmee-t, ezért jó lenne, ha elindulnánk haza.
- De ezt mégis hogy gondoltad?! Silvia megsebesítheti a lányunkat – szűrte a szavakat mérgesen.
- De nem fogja bántani, mert…
- Még hogy nem fogja bántani… Azt nem tudhatod…
- De igen! És, ha engednéd, hogy befejezzem, akkor elmondanék valami fontosat.
- Tessék, mondd – egyezett bele sóhajtva.
- Nemrég elvittük Silviát a város közelébe – mondtam, de ekkor Edward megpróbált közbevágni, viszont az ujjamat a szájára helyeztem, jelezve neki, hogy hallgasson végig. – Természetesen felügyelettel. Csak kíváncsiak voltunk rá, hogy hogy bírja az emberek illatát.
- És, mi történt? – kérdezte türelmetlenül.
- Semmi. Egyszerűen nem kívánta a vérüket, még el is fintorodott. – A végére felnevettem.
- De Renesmee is félig ember.
- Igen, de azt mondta, hogy néhány perc után már hozzászokott az illathoz, viszont mégsem akart senkire sem rátámadni.
- És gondolod, hogy odaengedhetjük Renesmee-t a közelébe?
- Én teljes mértékben bízom abban, hogy tudja magát kontrollálni.
Edward megrázta a fejét és féloldalasan elmosolyodott.
- Ez a baj veled, hogy túl nagy a bizalmad azok iránt, akik iránt nem kéne.
Ekkor megértettem, kire célzott.
- Talán megbántad, hogy bíztam benned? – kérdeztem kíváncsian.
- Nem, dehogy. Az volt „életem” legszebb eseménye, amikor veled találkoztam – válaszolta.
- Remélem is – néztem rá fenyegetőn, mire elmosolyodott és odahúzott magához, majd megcsókolt.
Mikor szétváltunk, eszembe jutott valami…
- Renesmee – suttogtam, mire mindketten ránéztünk.
Ő csak oldalra hajtott fejjel figyelt minket, miközben mosolygott.
- Azt hiszem, ideje lenne elindulnunk – javasoltam, mire Edward bólintott és a Cullen ház felé vettük az irányt.
Mikor beléptünk az ajtón, láttam, ahogy Silvia tördeli a kezét idegességében, de mikor meglátta Renesmee-t azonnal mosoly ült ki a szája szegletére.
Renesmeee először egy kicsit bizonytalanul lépdelt, majd odafutott hozzá, mire Silvia felkapta és átölelte.
Edwarddal pedig boldogan néztük ezt a szép jelenetet, hiszen Renesmee is boldog volt, hogy végre megint a nagynénjével lehet, akit bár nem nagyon ismert, de mégis szerette, és amúgy meg lesz még ideje a megismerésére bőven.
Renesmee szinte egész este a nagynénjével volt, ami lefárasztotta, így másnap elég sokáig aludt.
Eljött a holnap, amikor is elmegyünk vadászni mindannyian, de azzal még nem számoltunk, hogy mi lesz Renesmee-vel…
- Valamelyikünknek itt kéne maradnia Renesmee-vel és Silviával – ajánlotta Alice.
- És akkor, hogy maradnánk itt mindannyian megvédeni Silviát, ha szüksége lenne rá, mikor megjön az a bizonyos megbízott? – kérdeztem.
- És mi van, ha itt hagynánk Renesmee-t Silviával?
- Végülis jól ment neki az önkontroll – helyeseltem.
- Akkor? Mit szóltok? – fordult Alice a többiek felé.
- Én beleegyezek – mondta Edward.
A többiek is bólogattak.
- Viszont még meg kéne kérdeznünk Silviát, hogy ő mit gondol erről az egészről – mondta Carlisle.
- Miről kell engem megkérdezni? – kérdezte Silvia, miközben lefelé lépdelt a lépcsőn.
- Csak arról, hogy nem bánnád-e, ha itt maradnál Renesmee-vel, amíg mi vadászni megyünk – válaszolta Carlisle.
- Természetesen nem bánnám. Legalább nem leszek egyedül – mondta mosolyogva.
- Akkor el van döntve, Renesmee itt marad Silviával.
- Nekünk viszont lassan mennünk kéne – jelentette ki Alice és mindenkire egy sürgető pillantást vetett.
- Jól van, jól van, megyünk már Alice – mondta Edward.
- Szia Renesmee – köszöntem el tőle, majd egy puszit nyomtam homlokára, mielőtt még távoztunk volna. Bár, csak vadászni megyünk, mégis hiányozni fog…
Kislányom intett még egy utolsót, majd kimentünk az ajtón és ekkor már csak a vadászatra koncentráltam, hogy minél előbb viszontláthassam Renesmee-t.
(Silvia szemszöge)
Annyira örültem, hogy Renesmee velem lehet. Hogy megbíznak benne annyira, hogy egyedül itt hagyják velem. Természetesen nem bántanám, de azért jólesik a bizalmuk.
Most, hogy kettesben maradtam az unokahúgommal, elhatároztam, hogy, amíg vissza nem jön a család többi tagja, addig játszok vele valamit.
Ezt azonban nem volt olyan könnyű megvalósítani, mint hittem. Ötpercenként mást akart csinálni és úgy szaladt, hogy, ha nem lennék vámpír, aligha értem volna utol.
Viszont jól elszórakoztunk. Olyan aranyos volt, ahogy végigszaladt szinte az egész házon át.
Végül Renesmee egy kicsit kifáradt, így leültünk a nappaliban lévő kanapéra.
Ekkor azonban valami zajt hallottam, az emeletről.
Vajon mi lehet az? – kérdeztem magamban.
- Maradj itt, én megnézem, hogy mi volt ez a zaj – mondtam Renesmee-nek, aki erre bólintott és ottmaradt a kanapén ülve.
- Lassan, emberi tempóban menten fel a lépcsőn, még csak nem is lélegeztem – megjegyzem, nemrég megtudtam, hogy nincs is rá szükségem –, ezután odaértem a szobám ajtajához, amit a zajforrás helyének tulajdonítottam be. Megfogtam az ajtókilincset és szépen lassan elfordítottam, majd óvatosan kitártam az ajtót.
Úgy megdöbbentem a látottaktól, hogy, ha tudtam volna, már biztos, hogy elájultam volna.
Egy ideig nem bírtam megszólalni, majd mikor megtaláltam a hangom csak egyetlen kérdés jött ki a számon.
- Te meg mit keresel itt?
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó