Edward felvette a kabátját, majd mély levegőt vett, kilépett a klubból és elindult a Swan birtok felé, hogy közölje Ms. Swannal édesapja halálhírét, és elmesélje a kialakult helyzetet. A több kilométeres távot néhány pillanat alatt futva tette meg, hiszen az emberek már tudnak róluk és egyébként is csak egy elmosódott csíkot látnak az arcát nem, így nyugodtan futhat, ha úgy tartja kedve már nem kell rejtőzködnie és a futástól legalább egy kicsit ellazul. Amikor megállt a kastély hatalmas ajtaja előtt úgy érezte egy pillanatra, hogy mégiscsak jobb lett volna, hogyha lassabban jön, mert fogalma sem volt róla, hogy hogyan közölje kíméletesen a lánnyal a történteket. Már előre sajnálta Őt, hiszen pontosan tudta mit érez majd a lány. Pontosan azt, amit Ő maga is érzett, amikor hazaért az Amazonas partjaitól és megtudta, hogy mi történt a családjával. Pár percre magával ragadták az emlékek és csak állt az ajtó előtt megdermedve, mint egy kőszobor. Aztán megrázta a fejét, hogy kicsit kitisztuljon az elméje.
-Nem lehet – suttogta maga elé – Nem lágyulhatok el senki előtt, csak keményen, mint a kőszikla. Nem tudhatja meg soha senki, hogy milyen veszteség ért, hiszen soha nem volt túl sok hét tagú vegetáriánus vámpírcsalád a Földön. Pontosabban csak egy.
Újra vett egy mély levegőt és bekopogtatott. Nem igazán értette, hogy miért vesz ilyen mély lélegzeteket egész este. Végül arra jutott, hogy ez biztosan valami visszamaradt emberi reflex az ilyen feszült helyzetekre. Hamarosan léptek zaját hallotta és egy perc múlva már ki is tárult előtte az ajtó. Egy idős úr kukkantott ki az ajtón.
-Jó estét Uram. Greg Stevens vagyok a komornyik. Lord Swan nincs itthon.
-Jó estét a nevem Edward Masen. Tudom, hogy a ház ura nincs itthon Mr. Stevens és én a kisasszonnyal szeretnék beszélni éppen az édesapjáról.
-Csak nem történt valami az Urammal?
-De, sajnos igen.
-És nem érne rá reggel beszélni a kisasszonnyal? Úgy tudom, hogy már lepihent. Vagy Ön átalussza az egész napot?
-Már megbocsásson! Ezt mégis, hogy érti?
-Elnézést, csak volt már nálunk egy vámpír nem olyan régen, amikor az asszonyom meghalt és az alapvető külső jeleket nem nehéz felismerni.
-Ó, értem már. És miből gondolta, hogy az egész napot átalszom?
-Igazából azóta, hogy kiderült, hogy valóban léteznek számos könyv íródott Önökről, de mindegyik mást tartalmazz nem igazán pontosak az információk, de mivel nappal még nem igazán látta senki a vámpírokat ebből arra következtettem, hogy a nappal alvás esetlegesen igaz lehet.
-Nos valóban nem mutatkozunk napfényben, de ennek más oka van.
-Valóban?
-Igen valóban, de tényleg beszélnem kellene a kisasszonnyal. Nem szívesen zavarom meg a pihenését, de ez fontos.
-Rendben. Kérem, fáradjon be.
-Köszönöm.
Azzal a komornyik beengedte Edwardot. Bevezette a nappaliba és megkérte, hogy ott várjon. Aztán elszaladt Marie mamához, aki Ms. Swan dadája volt. Az asszony felébresztette a leányt és alig tíz perc múlva Isabella már be is lépett a nappaliba ahol Edward türelmesen várta. Hallotta, hogy a lány belépett a szobába és érezte az illatát is, ilyen mámorító illatot még soha nem érzett életében, de az orvosi pálya, amit választott nagyon jól megedzette így nem érzett akkora késztetést, hogy rátámadjon az illat tulajdonosára, sőt inkább úgy érezte mintha, elkábítaná ez a fantasztikus illat. Lassan megfordult és a szíve mélyén abban reménykedett, hogy ha már ilyen illata van a lánynak, legalább szép ne legyen, félmosolyra húzta a száját ez a gondolat. Amikor megfordult szó szerint ledermedt. A lány karcsú volt, de ahol kellett ott nőiesen domborodott, a szemei hatalmasak és csokoládébarnák a haja a dereka közepéig ért gyönyörű vörösesbarna és sűrű. Az arca szív alakú. A bőre egyszerűen hibátlan még egy vámpír szemének is. Edward úgy érezte, hogy sosem látott még ilyen tüneményt sem emberek, sem vámpírok között. Észre sem vette, hogy a lány pukedlizett, hogy köszöntse a férfit. Csak akkor tért magához, amikor Ms. Swan megszólította.
-Jó estét Uram, én vagyok Isabella Kathleen Swan. A dadám azt mondta, hogy engem keres egy halasztást nem tűrő ügyben. Jól van? – kérdezte bátortalanul.
Edwardra rátört a felismerés. Nem is értette, hogy hogyan lehetett ennyire udvariatlan, hiszen neki kellett volna bemutatkoznia és fejet hajtania a hölgy előtt. Gyorsan meghajolt a lány előtt, és közben azon gondolkodott, hogy hogyan is magyarázza meg az udvariatlanságát. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy mit szoktak mondani ilyenkor az emberek.
-Jó estét kisasszony. A nevem Edward Masen. Bocsásson meg, kérem. Én csak…elbambultam egy kicsit. – szabadkozott.
-Semmi gond. Jól látom, hogy Ön vámpír?
-Igen hölgyem. Ne féljen, nem fogom bántani.
-Nem félek magától.
-Nem fél? - döbbent meg.
-Nem, mert aranyszínűek a szemei, az a hír járja, hogy akinek ilyen a szeme és nem vörös, az csak állatvéren él.
-Ez az első helyes elmélet vámpírokról, amit ma hallottam. – mosolyodott el.
-Megtudhatnám, hogy mi olyan sürgős e kései órán?
-Természetesen, az édesapjáról szeretnék Önnel beszélni, de azt hiszem jobb lenne, ha leülne.
-Ennyire súlyos a helyzet?
-Meglehetősen.
Edward hallotta, ahogy a lány szívverése felgyorsul.
-Kérem, mondja el, hogy mi történt! – mondta a lány és tisztán hallani lehetett hangján az aggodalmat.
-Nagyon sajnálom hölgyem, de az édesapja ma éjjel…
-Ne! – kiáltott fel Isabella kétségbeesetten. Majd lábai összecsuklottak, de hála Edward gyorsaságának még elkapta mielőtt a földre zuhant volna. Karjaiba kapta a lányt és a nappali kanapéjára fektette, letérdelt mellé és óvatosan simogatni kezdte arcát, miközben nevén szólongatta. Ilyen puha bőrt még életében nem érintett, közben pedig azon gondolkodott, hogy vajon miért nem hallott semmilyen gondolatot a lánytól. Felettébb különösnek tartotta, hogy egy gondolatot sem tudod elcsípni tőle, hiszen ilyen még soha nem fordult elő vele. Néhány pillanattal később Isabella kinyitotta a szemeit és tekintete összefonódott az arany szempáréval.
-Jól érzi magát? – kérdezte Edward aggódva.
-Nem kifejezetten. Mégis hogyan történt? Hogy történhetett? Egyáltalán honnan ismerte? Hogyan találkoztak? Miért jön a házunkba egyre sűrűbben vámpír látogató? – záporoztak a kérdések. – Én már semmit sem értek.
-Nyugodjon meg. Válaszolok minden kérdésére, de most azt hiszem, hogy jót tenne Önnek egy csésze tea és talán egy nyugtató is. Reggel pedig válaszolok Önnek mindenre.
-Ön talán rendelkezik orvosi ismeretekkel, vagy a vámpíroknál is ez a szokás, ha egy nő elájul?
-Mondták már Önnek, hogy rengeteget tud kérdezni? Egyébként a vámpírok nem ájulnak el.
-Mondták már Önnek, hogy nagyon keveset válaszol? - háborodott fel a lány.
-Reggel válaszolok a kérdéseire.
-Miért nem most?
-Mert most nincs olyan állapotban, hogy tovább terheljem.
-Tehát mégiscsak orvos?
-Valóban elvégeztem az orvosit, de most már kérem pihenjen le.
-Maga szerint tudnék most pihenni?
-Bármit mondok újra kérdezni fog valamit? – kezdett ideges lenni Edward.
-Bármit kérdezek harapófogóval kell kiszednem a választ magából? – háborgott a lány is.
-Egyezzünk meg, most szépen lepihen – a szúrós tekintetet látva helyesbített – megpróbál pihenni én pedig ígérem, hogy reggel mindent elmondok Önnek. – mondta ellenvetést nem tűrő hangon.
-Rendben. Ha gondolja, akkor Ön is pihenjen le az egyik vendégszobában. Illetve töltse el ott az idejét. Szoktak Önök egyáltalán pihenni? Mármint a vámpírok.
-Már megint kérdez?
-Már megint nem válaszol?
Edward ma éjjel már sokadszor vett egy mély levegőt, kicsit lenyugtatta magát, aztán válaszolt.
-Köszönöm kisasszony, örömmel elfogadom a vendéglátást.
-Nincs mit. Jó éjszakát Mr. Masen!
-Jó éjszakát Ms. Swan!
Edward utána nézett és arra gondolt, hogy ilyen kíváncsi lánnyal már legalább egy évszázadat nem találkozott, bár mentségére szóljon, hogy nem is nagyon beszélgetett senkivel azon kívül a néhány vegetáriánus vámpíron kívül, akiknek segített ez idő alatt.
Isabella felállt a kanapéról és elindult a szobájába. Útközben még szólt a komornyiknak, hogy vezesse el Mr. Masent az egyik vendégszobához. Nem akarta, hogy lássák elkeseredését, mert immáron édesapját is elvesztette, úgyhogy tartotta álarcát, amíg be nem csukta maga mögött a szobája ajtaját, csak azután hagyta, hogy feltörjön belőle a zokogás.
Eközben a komornyik a legszebb vendégszobához vezette Edwardot, aki megköszönte a kedvességet, majd bement a szobába. Kicsit körbenézett. A szoba tágas volt sok ablakkal, a szoba közepén hatalmas baldachinos ágy, körbe a fal mentén volt néhány polc és egy méretes szekrény, valamint egy íróasztal székkel. A hálóból az ajtó egy szintén gyönyörű fürdőbe nyílt. A kastély valóban csodás volt, nem is értette Edward, hogy Lord Swan, hogy volt képes ezt a helyet elkártyázni, hiszen jóval többet ér, mint amennyi pénz a tét volt, amit Ő áldozott arra a körre az asztalnál. Ledőlt az ágyra és gondolkozott, tudta, hogy hiába mondta már el édesapja halálát a lánynak a holnap még sokkal rosszabb lesz. Hiszen hogyan is kellene finoman a tudtára hozni azt, hogy apja elkártyázta a vagyonát, a birtokát, sőt, ami a legrosszabb a tulajdon lányát is. Ráadásul, ha ez még nem lenne elég Benedictnek pedig feltett szándéka ezt a lányt megkaparintani.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó