39. fejezet – Skizofrén szerelem


- Ha optimális hatást akarunk elérni, várnunk kell, míg lelohadnak a lángok – intettem türelemre a tűz körül izgatottan mocorgó társaságot. – Így túl gyorsan szétfüstölne a hatóanyag.

- Továbbra sem tetszik ez az egész – morgott az orra alatt Jacob. Azóta így zsémbelt, amióta körbeültük a megrakott tüzet. – Lehet, hogy ez az izé toxikus. Ti meg le akarjátok tüdőzni.

- Nem toxikus – forgattam a szemeimet; kezdtem hiányolni az elmúlt három nap bávatag vigyorú Jacobját. – És olyan gyorsan elég, hogy alig néhány szippantásnyi ideig lesz a levegőben. Ez a kis dózis senkinek nem fog megártani. Elvégre nem intravénásan lőjük be… Te pedig – tettem hozzá nyomatékosan, összeérő combunkra mutatva – még mindig túl közel ülsz hozzánk. Ha tiszta fejjel akarsz őrködni – bár továbbra is állítom, ez felesleges, mert húsz másodpercnél tovább az egész nem fog tartani –, akkor húzódj hátra egészen a kecskelábú asztalig. Így téged is ki fog ütni a kábulat.

Jacobból fölényes kis nevetés bukott ki.

- Nem fog – jelentette ki irritáló magabiztossággal. – Néhány szippantásnyi bekokózott füst meg sem kottyanhat nekem. Úgyhogy nem húzódom hátrébb, rajtatok akarom tartani a szemem, amíg vége nem lesz a dolognak.

- Ahogy gondolod – vontam meg a vállam. – De utólag reklamációt nem fogadok el.

Ahogy visszafordultam a tűzhöz, meglepve konstatáltam magamban, hogy az óta a rémséges másnapi ébredés óta ez volt a leghosszabb egybefüggő beszélgetésünk. Három napja szigorú következetességgel tartottam magam konok elhatározásomhoz: a „csaló” Jacob minden közeledésre tett kísérletét hűvös és távolságtartó lekezeléssel fogadtam, és csak nagy néha méltóztattam valamit odamorogni válaszul. Ő mégsem vette a lelkére, sőt, még csak egy rövid szemöldökráncolással sem jelezte, hogy neheztelne rám goromba és szándékosan sértő viselkedésem miatt.

S most is itt ültem mellette, olyan közel, hogy a térde súrolta a combomat, s az én bolond szívem veszettül kalimpált az izgalomtól, nagyvonalúan megfeledkezve minden korábbi sérelméről. Magamon kiigazodni éppoly észveszejtő volt, mint Jacobon. Miért nem esek tíz körömmel az arcának, és karmolom ki belőle az igazságot? Hogyan tudom magamba fojtani ezt a rengeteg emésztő kételyt, ahelyett, hogy kipakolnék? Miért nem fogadtam el anyuék ajánlatát akkor reggel, s mentem velük vissza békés, szerető otthonomba?

- A tűz, nézzétek! – Claire izgatott hangja felrezzentett töprengésemből. – Már elkezdett lohadni… Nessie, most már jó, igaz?

- Igen, most már jó – bólintottam rá, és belemarkoltam az ölemben pihenő zacskóba. A tűz halódó lángjai fölé emeltem a kezem, és még egyszer utoljára végignéztem a többieken. – Nagyon gyorsan fog történni az egész, s az élmény igen intenzív lesz. Amint átszínesedik a tűz, és a szétterjedt füst illatos lesz, a gyantából is felszabadul a hatóanyag. Szóval visszaút csak addig van, amíg az első szippantás el nem bódít, utána már nincs kiszállás.

Brady feszelegni kezdett a túloldalon. – Nem úgy volt, hogy csak max fél percig tarthat a dolog?

- Addig is fog – feleltem. – Az órád szerint. De te jóval többnek érzed majd. Az agyadat annyi benyomás éri egyszerre, hogy le kell lassítania az időt ahhoz, hogy mindet megemészthesse.

- A-ha. – Brady nem ezt a választ várta, ez lerítt róla. Restelkedve kérdezte meg: – És… lehet azt tudni, milyenek lesznek ezek a benyomások? Nem mintha félnék, épp csak felkészülnék rá…

Némi erőfeszítéssel sikerült elnyomnom egy csúfondáros vigyort. – Az attól függ, min jár legtöbbet az eszed mostanában. Nagy valószínűséggel számíthatsz rá például, hogy belecsöppensz valamelyik kedvenc konzoljátékod díszletébe.

- Huh… klafa – préselt ki magából egy nem túl meggyőző vigyort. Öntudatosan kihúzta a vállát, mint aki „áll elébe”, ám én hallottam, hogy stikában odasúg Collinnak: – Remélem, nem a Megatrancsír 3 lesz az. Azok a szekercével felszerelkezett agyaras pofák sosem voltak igazán szimpik.

- Oké… – ráztam meg az öklöm a lángok felett. – Ha nincs több kérdés, akkor dobom… Mehet?

Mormolás, egy-két félénk igen – s én kinyitottam az ujjaimat.

A következő pillanatban több dolog történt egyszerre. Miközben szétnyíló öklömből gyors egymásutánban potyogtak alá a bogyók, az addig lágyan fújdogáló hátszél váratlanul irányt váltott, s a tarkómról lekanyarodva finoman az arcomba nyalt, hátrasimítva róla az előrezúdult tincseket, orromba kergetve a szemközti erdő zöld és fülledt illatát. Az első bogyók becsapódtak, a lángokból gomolygó füst csapott fel, ami gyorsan terjeszkedni kezdett: sűrű, tejszerű ködként oszlott szét, s türemkedett be közénk. Látni már nem lehetett, a gomolygás, ami most már gőzfelhőszerűen tömör volt, gyöngyházszürke homályba burkolta a külvilágot. Egy szempillantás, s a tűz fészkében megjelentek a perzselődő magok első színes kisülései: zöld, kék és villanó krómszín pattant elő, s kezdett terjedni a gőzfelhőben, maga előtt tolva az illat első hullámát. Ám mielőtt az eljuthatott volna az orromig, a bágyadt szél még egy utolsó üzenetet kézbesített a szaglásomnak, egy fenyő- és földillatba borítékolt küldeményt, amit valami ismerős illat itatott át. Aztán a világ megszűnt érzékszervekkel felfoghatónak lenni…

Az elmém legközepén voltam, minden, ami rajtam kívül létezett, csupán homályos tükörképét alkotta reflektáló önmagamnak – a szuperegó őseredeti központja. És mintha csak ez a felismerés kellene hozzá, a szín egyszeriben megváltozott, feloszlott a szaggatott hangok frekvenciájára, aminek minden hullámhosszán ugyanaz az egy név terjedt: Jacob, Jacob, Jacob. A dologban nem érzetem semmi meglepőt vagy furcsát, hisz ő volt gondolataim alfája és omegája. A róla való fantáziálás és a vele kapcsolatos rögeszmélés töltötte ki az ébrenlét perceinek túlnyomó többségét, ahogy álmaimnak számolatlanul telt óráit is.

S mintha egy filmvetítő kezdte volna el pergetni magát figyelmes tudatom előtt, úgy idéződött fel bennem a közelmúlt minden jelenete, ám ezúttal több nézőpont alkotta a képet, olyan perspektívák mutatták meg magukat előttem, amiket azelőtt, talán kishitűségből, talán óvatosságból, de soha nem mertem számításba venni.

Jacobot nem rettentette el vérző csókunk! – ért villanófényként a felismerés. Eszébe se jutott aggódni amiatt, hogy én közben feltrancsírozom az ajkait; hevesen és ösztönösen viszonozta minden mozdulatomat. Ha a nyakának ugrom, s a verőerét kezdem el szürcsölni, az sem lett volna ellenére, nem, mert akkor sem emelne szót önmagáért, ha komoly fájdalmat okoznék neki. Jacob képtelen lenne bármiben is nemet mondani nekem. Mert ő… („a jövődre jogosan igényt tartó ember…”) mert ő…

De a gondolat kihagyott, egy hosszú pillanatra üres csönd támadt, hogy a következőben aztán annál hangosabbat dörrenjen a roppant jelentőségű rádöbbenés: Jacob szeret engem! És nem úgy, ahogy korábban hittem, nem ártatlan testvéri szeretettel, hanem ahogy egy férfi szeret minden porcikájával egy nőt.

És hirtelen egy játszótér jelent meg a semmiből. S én ott ültem a libikókán, szerencsétlenül tapodva az ülésem alatti homokot, abban a szomorú hitben, hogy nincs, ki hintázzon velem. A libikóka mégis mozgott, ritmikusan fel-le emelkedett velem – s már láttam, hogy nem vagyok rajta egyedül. És nem is voltál soha, kiáltott felém Jacob a túlsó feléről. Ez a hinta csak akkor száll fel, ha mindkét ülés foglalt…

…mert a kettőnk szerelme így működik, fejeztem be helyette a mondatot. A játszótér szertefoszlott, s én újra az alaktalanul visszhangzó gondolatrengeteg közepén voltam. Végre megértettem azt, amit az első pillanattól fogva tudnom kellett volna: hogy a végzetem soha nem volt független az ő végzetétől. Ahogy a tükörkép sem mozoghat anélkül, hogy az előtte álló alak ne mozgatná. Ha egy érmét feldobnak, annak mindkét oldala forog, s a mi lelkünk ugyanazon szerelmi értékmérő két átellenes felén kapott örök lenyomatot.

Egyszeriben minden a helyére pattant. Az elmúlt két és fél hét mozaikdarabkái makulátlan egészét rakták ki a megértés képének: az irracionális ragaszkodás, amivel Jacob szorgalmazta saját megharapását; a jelzésértékű randi a legszerelmesebb párral a csapatból; az aggodalom mögé bújtatott zavar, ami meztelen lábam és bikinire vetkőztetett felsőtestem láttán támadt fel benne; a százszor félremagyarázott féltékenység, amit Nahuel nevének említése korbácsolt fel benne; az állandó, ugrásra kész figyelem, ami az óta csillogott a tekintete mélyén, amióta visszajöttem dél-amerikai utamról.

Tapasztalatlan szerelmem hiánytalanul levedlette a naivság bőrét. Nincs itt semmi kivárási idő, amivel Jacob le lenne maradva mögöttem! Épp ellenkezőleg: ő az, aki vár már rám egy ideje, és ő az, aki többször is megpróbálta felnyitni szemem a nyilvánvalóra: hogy a testiség immár mindkettőnkben ugyanazon a hőfokon ég, s csak egy lépésnyi távolság, egy karnyújtásnyi hajlandóság hiányzik a legenda szerinti beteljesüléshez. Ő volt az, aki az én igényeimhez alkalmazkodott, s várt és vár még most is, hogy megtegyem azt az áthidaló lépést.

Szikrázó aranysárgát sikkantott bennem az öröm, a viszonzott szerelem, a kölcsönös testi vonzódás tudata meleg fénnyel töltötte ki tudatom minden rejtett zugát.

Akkor mi nem stimmel? – hasított belém a nyugtalanító gondolat, egy sötét repedés az öröm ragyogó napfénysárgáján. Távolinak érzett testem homályosan regisztrálta, hogy most új lélegzetet vesz magához: a második szippantást a bódító alkaloidokkal terhes füstből. És a kérdéssel együtt – Mi hiányzik még maradéktalan boldogságomhoz? – egy új alak öltött testet lelki szemeim előtt.

- Nahuel? – szólítottam meg kábult tudatom gondolatból szőtt alakját. – Te vagy az? Te hiányzol a boldogságomhoz?

- Dehogy, menina – rázta ő a fejét. – És ez te is tudod.

- Hát akkor?

- Nézd csak…! – és a háta mögé mutatott, oda, ahonnan egy öles, égbenyúló, indákkal ölelt fa nőtt ki hirtelen a semmiből. – A boldogságod itt gyökeredzik, akárcsak e két növény, és addig ér, amíg az egyik.

- Melyik? – kérdeztem mohón.

Nahuel mosolygott. – Az attól függ… Melyik vagy te, menina: a fa vagy a folyondár?

És egyszeriben megértettem: én a folyondár vagyok. A kúszónövény, ami soha nem nőhet magasabbra az őt tartó fánál.

- Mit jelent ez, menino? – fordultam Nahuelhez, s ő nem kérdezte, mire gondolok, a fejemben mi ketten egy és ugyanaz voltunk.

- Hogy te többet akarsz, mint ami megadatott – felelte bölcs mosollyal. – Hogy a vágy túlnő benned még azon a határon is, amit a sors osztott ki neked oly bőkezűen.

Felnéztem a fára, és félve kérdeztem meg: – Mi történik a folyondárral, Nahuel? Mi történik vele, mikor eléri a legfelső ág utolsó centijét, és rádöbben, hogy mégsem tud az égig kapaszkodni?

Nahuel hosszan nézett rám; a szemébe valami súlyos igazság csalt szomorú fényt. – Inkább azt kérdezd, mi történik a fával.

Megkérdeztem.

- A kúszónövény megfojtja őt, menina. Kielégítetlen vágyában, hogy túlnője önmaga lehetőségét, elszívja előle a tápláló nedvességet, kitakarja az éltető napfényt, mind vastagabb indáival megfojtja, porrá zúzza támasztékát, hogy a végén már csak egy üreg marad abból, ami régen a fa volt.

S a szavak megpecsételték a semmiből termett fa sorsát, a következő pillanatban már nem volt több egy folyondárburokkal körbevett fekete lyuknál. Ahogy a mérleghinta esetében, a rádöbbenés most is tiszta fénnyel, megfellebbezhetetlenül érkezett.

- A fa is én vagyok, igaz? Nem csak a folyondár.

De már nem volt kitől választ várnom. Nahuel és az ő esőerdei háttere eltűntek, s én gyorsuló pályán tartottam az újabb nagy jelentőségű felismeréshez: én, függetlenül minden végzetszerű elrendeltetettségtől, szabad szívemmel is beleszerettem Jacobba! A Sors csak megjelölt e szerelem tulajdonául – valahogy úgy, ahogy a billogvasat sütik oda a marha farára (s biztos voltam benne, hogy Leah-nak tetszene ez a hasonlat) –, ám mindezek alatt, a kiszabott végzeten túl, ott élt és sarjadt bennem az önmagából táplálkozó, őszinte, természet adta, hamisítatlan szerelem.

Így már értelmet nyert a bennem dúló érzelmi kettősség, az önellentmondó lelki huzavona. Szerelmem elrendeltetett oldala – az, amiről Leah mindig olyan kíméletlen és igen éleslátó véleményt formált – vak volt, és bármilyen kompromisszumra hajlandó. Ezt az oldalamat nem érdekelte Jacob feltételezett előélete. Sőt, olyan önfeláldozó megértéssel viseltetett iránta, mintha tényleg hinné, mindez kijárt neki az évekig tartó önmegtartóztatásért; hogy Jacobnak természet adta joga volt, ott keresni kielégülést, ahol éppen jónak és elérhetőnek látta. Elvakult oldalam minden további nélkül felül tudott emelkedni ezen; se Leah-t, se semmilyen más nőt nem hibáztatott ezért; kész volt bármit megbocsátani és kegyesen elfeledni.

Na de a szerelmem másik oldala, az, ami önerőből tört utat magának a szívemhez, már korántsem volt ilyen belátó. Ez az oldal tombolt a féltékenységtől. Nem ismert enyhítő körülményt, magasról tett az önmegtartóztató évek kiérdemelt szexjogára, sértve és becsapva érezte magát, és a csontja velejéig marta a rettenetes lehetőség, hogy a férfi, akit szeret, valamikor, nem is olyan régen egy másik nő karjai közt lelt kielégülésre.

Az első oldalam volt az a fa, amire a többre vágyó, öntudatos szerelmem folyondárja kúszott fel, s nőtte túl annak legfelső ágát. Innen fakadt az elégedetlenségem, ezért nem éreztem maradéktalanul boldognak magam. Öntörvényű szívem méltó társat kívánt, s nem csak azt a Leah által oly szemléletesen jellemzett, elvakult szerelmet, ami – a szavaival élve –: „nem ismer se múltat, se jövőt, csak végigdúl rajtad kéretlenül, kitörölve minden korábbi érzést, és úgy fertőz meg, mint valami értelmi elbutulással járó korcs vírus.”

Én ki akartam érdemelni magamnak saját őszinte, újonnan fakadt szerelmem párját!

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.