Semmi kedvem nem volt otthon lenni, ami azt illeti, semmihez nem volt kedvem. Élettelenül tengettem az életemet, és nem tudtam érezni, vagy élvezni bármit is. Minden hetem ugyanúgy telt, ugyanolyan egyhangúan, és monoton zúgással karöltve.
Elegem van, ki akartam törni ebből, és nem akartam tovább így szenvedni. Üres voltam, már emlékezni se tudtam, és ezt fájt a legjobban. Féltem, hogy elfelejtem őt, pedig én nem akarom! Nem akarom elfelejteni, vele akarok lenni…
Azt mondta, hogy az emberi agy olyan, mint a szita, minden elfelejt. Talán igaza van, de én soha nem leszek képes tovább lépni. Pedig én megpróbáltam, de nem megy!
Charlie kétségbe van esve, már dili dokihoz is elküldött, de hasztalan. Hogyan oszthatnám meg bárkivel is, hogy mit érzek? Nincsen senki, aki nem nézne őrültnek. Hogyan mondhatnám el, hogy a kedvesem, aki elhagyott, egy vámpír és én eladtam volna a lelkemet azért, hogy örökké vele legyek, de én nem kellettem neki?
Sehogy… Legalábbis, ha nem akarom az életemet egy gumiszobában tölteni fehér falak és orvosok társaságában. Nem. Erről nem beszélhetek senkinek, és ebbe szépen lassan beleőrülök. Ez gáz.
Elkeserít, hogy vannak olyan napjaim, amiből semmire nem emlékszem. Van, hogy a hétfő után azon kapom magam, hogy péntek van, és én nem emlékszem semmire.
A suliban senki nem törődik velem, mintha láthatatlan lennék. A tanárok nem szólítanak fel, mert tudják, hogy úgysem válaszolok, úgysem hallom a kérdést. Nem egyszer hívták be Charlie-t a suliba, hogy csináljon velem valamit, mert ez nem mehet így tovább. De Charlie tehetetlen volt, és mérhetetlenül kétségbeesett. Fájt látnom az aggodalmas tekintetét, fájt látnom, hogy szépen lassan őt is tönkre teszem.
És nem csak őt… tönkre tettem az anyámat is, na meg Philt, mert miattam van válságban a házasságuk. Rajtam veszekednek, vagyis miattam. Renée túl sokat aggódik, és ez rengeteg veszekedést eredményez közöttük. Phil türelme fogyni látszik.
Tönkreteszem a környezetem, és a megmaradt szeretteim, de mégsem teszek semmit. Nem tudok. A fájdalom belülről felemészt, mintha egy féreg rágná a belsőmet, mintha darabokra őrölnék a szívemet.
Az öngyilkosságot sem vetettem meg, egyszer arra is rávetemedtem. Elég lapos módszer volt, és ezért be is buktam rendesen. Felvágtam az ereimet és belefeküdtem a forró vízzel teli kádba, és teljesen elhagytam magam.
Charlie az utolsó pillanatban talált rám, és azonnal hívta a mentőket, akik megmentettek. Charlie vérét adta az életem megmentéséért, és borzalmasan mérges volt, amiért erre vetemedtem és el akartam dobni az életem.
Én erre csak azt mondtam, hogy a halálommal jót tennék neki, mert nem szenvedne miattam. Na, ennél a pontnál vitt el a pszichológushoz, de nem voltam hajlandó beszélni vele. Nem tehettem. Még nem őrültem meg teljesen…
- Bella! Könyörgöm! – csapta le a tányért egyik reggel Charlie és fájdalmasan nézett rám. – Ne csináld ezt!
- Mit? – kérdeztem vissza minden érzelem és minden érdeklődés nélkül.
- Tedd végre túl magad rajta! Ez így nem mehet tovább! Nézz magadra! Mit csináltál a lányommal? Ez nem te vagy, Bells! Én ezt nem tudom tovább nézni… nem megy! – kiabált és könnycseppek jelentek meg a szeme sarkában.
Megdöbbentem. Sosem láttam még sírni őt, főleg nem miattam.
- Millióan keresztül mennek ezen, ne hagyd el magad ennyire!
- Sajnálom.
- Ne sajnáld! Csinálj valamit, ne légy ennyire élettelen! Kérlek…
Nem válaszoltam semmit, csendes léptekkel elhagytam a konyhát, és elindultam a szobámba, de nem jutottam el. A hónapokig tartó rendszertelen étkezés, és alváshiány megtette a hatását. A lépcső tetején megszédültem, és megtántorodtam, majd hatalmas csattanás közepette gurultam le a lépcsőn. Fájdalom, Charlie kiabálása, majd fekete üresség…
Mikor felébredtem, egyből felismertem, hogy kórházban vagyok, és egy puha kórházi ágyon fekszem csövek társaságában.
- Sajnálom, Mr. Swan, de… Ha felébred is, akkor sem tudjuk meggyógyítani. Azok alapján, amit megtudtunk, az alapján a lánya mérhetetlen depresszióban szenved, és ha nem hajlandó együtt működni egy szakemberrel, akkor teljesen tönkremegy.
- Mit tehetek? – hallottam Charlie meggyötört hangját.
- Próbálja rábeszélni, hogy beszéljen egy szakértővel, ha nem megy… nem tudom. Reménykedjen, hogy magától helyre jön, vagy várjon a csodára. Az elmegyógyintézet lehetősége is felmerülhet, de ez csak az utolsó lehetőség legyen.
- Uramisten… Miért? Miért? – jajdult fel, és a szemem sarkából láttam, hogy a tenyerébe temeti az arcát.
- Nézze! Felébredt! – kiáltott fel az orvos. – Hogy érzi magát, Miss Swan? – lépett mellém és barátságosan elmosolyodott.
- Bells! – kiáltott fel Charlie. – Hogy vagy?
- Mi történt? – kérdeztem és próbáltam kitalálni, hogy mi történhetett velem. Nem is tudom, hogy mi volt az utolsó emlékem.
- Legurultál a lépcsőn, és két napig eszméletlen voltál – felelte Charlie lehajtott fejjel.
- Mint aki legurult a lépcsőn… úgy érzem magam – mondtam végül mogorván, és a fejemre húztam a párnát.
Ez nem ér! Itt nem tudok elvonulni a beszélgetés elől! És biztos vagyok benne, hogy Charlie nem fogja elszalasztani a lehetőséget.
- Bells… beszélnünk kell… - Mondtam.
- Nem, nem kell.
- Aggódom. – Tudom.
- Tudom, felesleges.
- Igazán? Ezt most te komolyan gondolod? – Igen, vagyis… nem.
- Ja – feleltem üres hangon, Charlie elvette a párnámat, így szembe találtam magam az arcával. De nem néztem rá, képtelen voltam arra, hogy a szemébe nézzek.
- Mond el, hogy mi bánt valójában? Öntsd ki a szíved! – Nem lehet.
- Nem.
- Miért? – Mert.
- Mert nem, sajnálom.
- Kicsim… Kicsúszott a kezünkből az irányítás, és segítségre van szükséged…
- Nem.
- De igen! Van is egy ötletem, de elég őrült dolog…
- Mi?
- El kell utaznom egy kicsit, addig te itt maradsz a kórházban, és az orvosok megpróbálnak segíteni. Próbálj meg egy kicsit közreműködőbb lenni… A jövő héten leszel tizenkilenc! – Szuper. Még egy évvel öregebb leszek Nála. – Holnap indulok.
- Tessék? – hökkentem meg. Hónapok óta először megjelent egy kis érzelem az arcomon, és ez Charlie figyelmét sem kerülte el.
- Jól hallottad, holnap indulok. De ha elmondod, hogy mi bánt, talán maradok – vetette fel reménykedve, de nem járt sikerrel.
Egy éve először elmosolyodtam, bár ebben nem volt semmi öröm, Charlie arca mégis felragyogott.
- Ügyes próbálkozás, de nem – lomboztam le, nem tehettem mást. Ha elmondanék mindent, akkor tényleg a diliház zárt osztályán kötnék ki, és soha többé nem szabadulnék.
- Próba szerencse – mosolygott. – Akkor holnap utazom.
- Felőlem – rántottam meg a vállam. – Pihenni szeretnék.
- Szia, kicsim – nyomott puszit a homlokomra és felállt. – Vigyázz magadra, sietek haza!
- Szia – köszöntem el színtelen hangon, és az oldalamra fordultam, majd behunytam a szemem.
Nem érdekelt, hogy mit tervez Charlie, és az sem érdekelt, hogy mi lesz most velem. Kikapcsoltam az agyam, de a rémálmokat nem tudtam elkerülni.
Futottam, de nem láttam a sötétségtől. Hirtelen valami a lábamnak ütközött és én hasra estem. Aztán a hold fénye megvilágított egy alakot nem messze tőlem. Edward volt, a szívem hevesen dobogni kezdett. Csak nézett rám, de minden érzelem nélkül.
Megpróbáltam felállni, de ismét elestem, és ezúttal ez fájdalommal is járt. A bőröm felülete megsérült és vékony csíkban kezdett folydogálni belőle az éltető vér.
Edward szeme éhséget tükrözött, de nem mozdult, csak nézett rám fagyosan, és nem segített felállni. A könnyeim megeredtek.
- Miért jöttél utánam? – zengte hidegen.
- Ne hagyj el, kérlek – rimánkodtam, ezzel sárba tiporva a büszkeségem. – Veled akarok menni!
- Nem akarom, hogy velem gyere, Bella.
- De miért?
- Mert nem vagy nekem elég jó, nem kellesz nekem. Csak a véred illata csábított, és a kihívás, amit az önmegtartóztatásom okozott.
- Nem szeretsz.
- Nem, de kérlek, nem szeretném, ha bajod esne. Charlie miatt.
- Értem.
Edward eltűnt a fa mellől és a holdat felhők takarták el. Sötét volt, de én mégis futni kezdtem.
- Edward! – kiabáltam kétségbeesetten. – Edward!
Zokogtam, majd a földre estem. A kezeimre néztem. Öregek, ráncosak és aszottak voltak, mintha nyolcvanéves lennék.
A kép változott egy fehér szobában álltam, és egy tükörbe néztem. Hosszú, ősz hajam egy öreg, meggyötört arcot keretezett. Hiába próbáltam felidézni Edward arcát, nem sikerült. Elfelejtettem őt.
Felzokogtam, majd eltűnt minden. Sötétség. Üresség. Fájdalom. Üresség…
Pár órával később arra ébredtem, hogy verejtékben fürödve sikoltozok és az egyik nővér benyom nekem egy altatót. Tiszta élvezet az életem… Nemde?
A altató nem is rossz dolog, végre álom nélkül aludhatok, és nem kísért sem Ő, sem az üresség, ami minden álmomban utolér.
Végre ki tudtam magam aludni, nem is emlékszem, hogy mikor volt ilyen utoljára…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó