Kipattantak a szemeim. Kiszúrtam egy sötét bőrű vámpírt. Elsőre nem ismertem fel, de rájöttem, hogy ki az. Laurent. Az utolsó vámpír Jamesék csapatából. Meglepődtem, hogy ő itt van. S ami, még jobban meglepett az az volt, hogy az írisze nem piros, hanem arany színű volt.
- Luarent? Hát te mit keresel itt? – hökkent meg Victoria is.
- Azért jöttem, hogy észhez térítselek, elmondjam neked az igazságot és, hogy megmentsem ezt a lányt.
- Micsoda? Te megőrültél?
- Nem. Gondolj csak vissza az eseményekre. A mezőn találkoztunk velük először. Akkor érezte meg James a lány illatát. Azután elkezdte üldözni, majd becsapta. Elcsalogatta a barátaitól a balett-stúdióba, ahol a lánynak esett. Eltörte a lábát és több sebet ejtett rajta. A lány segítségére sietett a barátja, aki csak védeni akarta a szerelmét. De James még jobban élvezte a dolgot, ezért megharapta Bellát. A fiú feldühödött, ekkor végzet Jamesszel. Védelemből ölte meg.
- Nem. Az nem lehet.
- De igen. Nem sokkal később ellátogattam Dr. Cullenhez, aki elmesélte, hogy mi történt. Akkor döntöttem úgy, hogy soha többé nem ölök embert. Értsd meg Victoria, ez a lány nem tehet semmiről. Csak Jamest okolhatod a történtekért. – mondta Laurent, aki már ott állt és egyik kezét a nő vállán pihentette.
- Nem tudom elhinni.
- Ereszd el a lányt.
- Miért tette? Miért?
- Nem tudom.
Victoria elengedett én pedig óvatosan felültem. Laurent a kezét nyújtotta felém. Elfogadtam a segítséget és talpra segített.
- Köszönöm. – suttogtam halkan.
- S mi legyen velük? – kérdezte egy vámpír Cullenékre bökve.
Victoria teljesen elmerült a gondolataiban, csak legyintett egyet. Elengedték Edwárdékat, akik mellettem termettek. Edward szorosan átölelt és puszit nyomott a homlokomra. Megkönnyebbültem és boldogan bújtam szerelmemhez. Elmondani se lehet, hogy mennyire örültem a közelségének, a hideg bőrének és a finom illatának. Féltem, hogy soha többé nem érinthetem meg őt. Felnéztem a szemébe.
- Jól vagy? – kérdezte kedvesen.
- Igen. – válaszoltam mosolyogva és körbe néztem.
Alice vidámabb volt és mindannyian boldogan mosolyogtak rám. Laurent lépett hozzánk.
- Carlisle, sajnálom, hogy ily körülmények között találkozunk újból. Köszönöm a sok segítséget. – mondta a férfinek, majd felém fordult. – Bella, örülök, hogy nincs semmi bajod. Bevallom, amint megéreztem, hogy itt vagytok a közelben, siettem mielőtt még baj történt volna. Neked köszönhetem, hogy most az vagyok, aki. Rájöttem, hogy az emberek nem táplálékok, hanem érző, kedves, barátságos lények a számomra. Köszönöm.
- Ne nekem köszönd. Carlisle segített abban, amit kitűztél magad elé célnak. Én köszönöm, hogy a segítségemre siettél.
Összemosolyogtunk.
- Ami meg Victoriát illeti - szólt újra a férfi – bocsássatok meg neki. Teljesen félreértette a történteket. Nagyon megviselte James halála. Nagyon szerette.
Furcsa érzés uralkodott el rajtam. Én is meglepődtem. Bánat, sajnálat éreztem. Óvatosan kicsúsztam Edward öleléséből és lassan elindultam Victoria felé. Mindenki meglepődött a reakciómon. Elé álltam és bele néztem a vörös szempárba. Fájdalmat és bánatot láttam benne. Haragnak semmi nyomát nem láttam. A kezemet nyújtottam felé.
- Sajnálom Victoria, ami történt. – nem tudtam mást mondani. Olyan hülyén éreztem magamat, hogy normálisabbat nem tudtam kinyögni.
- Bella, …nem tudom mi történt velem. Engem csak düh és a vérengzés irányított. Én sajnálom, hogy bántottalak. Megértem, ha nem bocsátasz meg nekem.
- Rosszul tudod. Megbocsátok. Elhiszem, hogy min mentél keresztül.
A nő mosolyra húzta a száját és kezet fogott velem.
- Köszönöm. – válaszolta. – Indulok, Laurent velem jössz?
- Persze. – válaszolta a férfi. – Viszlát.
Azzal eltűntek a szemünk elől. Szerelmem átkarolt és visszasétáltunk a faházhoz. Lefürödtem és tiszta ruhába bújtam. Meglepődtem, hogy a szobában nincs senki.
- Bella, gyere le a földszintre. – szólt fel Edward.
Lesétáltam a lépcsőn és láttam, hogy mindannyian ott vannak. Carlisle állt középen, jobb oldalán Edward, Alice és Jasper állt, míg a bal oldalán pedig Esme, Rosalie és Emmett.
- Valami baj van? – kérdeztem, felhúzva a szemöldökömet.
- Nincs. Épp az ellenkezője. Kedves Bella. Mióta beléptél a házba és Edward életébe, sokkal vidámabb lett a hangulat, mindenki kedvesebb és figyelmesebb lett a másikkal. Barátságos, kedves, segítőkész és mindig vidám vagy. Nagyon köszönjük szépen ezt a sok jót, amit ebbe a családba hoztál. Közös megbeszélés után, szeretném átnyújtani az egész család nevében.- felelte Carlisle és kinyitott egy ezüst dobozt, amiben egy ezüst nyaklánc volt, és azon pedig a Cullen címer volt. Körbenéztem. Mindenki mosolyogott. Carlisle kivette az ékszert és felrakta a nyakamba.
- Üdvözlünk a családban. – szólt újból.
Esme lépett oda először és megölelt. Utána Alice ugrott a nyakamba kicsattanó örömmel. Rosalie lépett elém. Semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. Végül elmosolyodott és ő is megölelt. A fiúk csak gratuláltak. Edward maradt utolsónak. Mellém lépett, átölelte a derekamat és megcsókolt. Majd szétváltunk és rá mosolyogtam. Boldog és vidám volt. Vasárnap délelőtt hagytuk el ezt a csodálatos helyet. Először a Cullen házhoz mentünk vissza. Most már második otthonként tekintettem rá. Délután búcsút vettem a többiektől és Edward társaságában hazamentem. Apám már otthon volt.
- Látlak még az este folyamán? – kérdeztem szerelmem felé fordulva.
- Biztosan. – nevetett fel és búcsú csókot lehelt az ajkamra.
Kiszálltam a kocsiból és bementem a házba. Boldogan ugrottam apám nyakába. Nagyon jól esett neki a reakcióm. Elmeséltem neki mindent. Persze a „véres” részeket kihagytam. Mosolyogtam. Életemben nem voltam ilyen boldog és vidám. Láttam Charlie arcán, hogy elfogadja a Cullenéket és örült neki, hogy én boldog vagyok Edward és családja mellett.
Késő este, Edward már ott várt a szobámban, ahogy ígérte. Nevetve vetettem magamat a karjaiba. Boldog voltam, hogy minden jóra fordult és nem esett senkinek baja.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó