Szerencsére Lola vállán kisírhattam magam, majd közösen kitaláltuk, hogy az a legjobb, ha apám után utazom. Lola elintézte a jegyet, én összepakoltam, aztán irány Seattle.
- Sajnálom a nagyszüleid, még egyszer részvétem! – köszönt el tőlem Lola a reptéren, de még megállítottam egy szóra:
- Ha hazajöttem, ígérem, egy hónapig minden délutánt veled töltök. Utálom, hogy ennyire elhanyagoltalak… Nagyon köszönöm a segítségedet. Hiányozni fogsz! – búcsúztam, majd elindultam a checking felé.


Utálok repülni. Miért nem lehet, mondjuk teleportálni? Esetleg New Yorkot a környékre költöztetni? Megint rosszul voltam, amikor leszálltam. Szerencsére apa kijött elém, így nem kellett aggódnom azon, hogyan jussak el Manhattan-be. Apámon is meglátszott a sírás, bár ezt próbálta titkolni.
- Mi mindig itt leszünk egymásnak, ugye apa? Csak mondd hogy igen – vetettem magam a nyakába a reptéren, mire ő viszonozva így válaszolt:
- Persze, édesem, hiszen Tokinok vagyunk, emlékszel? Mindent túlélünk. Mindent – ígérte, de határorozott szavain a hangjában bujkáló szomorúság rontott némiképp.


A hét további részében a temetést intéztük, meghívást csak a közeli barátok, rokonok kaptak, a végrendeletek felolvasásának időpontját egyeztettük az ügyvéddel. Elvileg én örököltem a házat, ami nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy a vizsgáim után ideköltözöm. Vissza New Yorkba, ahol születtem és a nagyszüleim meghaltak. Milyen vidám…
Esetleg… Nem… de talán még… sem… Talán meglátogathatnám a villát az erdőszélen, csak úgy kíváncsiságból… bár micsoda képtelen ötlet… csak megöletném magam. Claude sem engedné… de szerencsére ő már nincs itt, hogy megállítson…
Csak a temetés után mehetek és csakis az apám által bérelt autóval. Azonban, semmiképp sem mehetek oda egyedül, úgyhogy rögtön kitaláltam, hogy magammal viszem Tarát. Tara a keresztanyám lánya, és amikor még többször jöttem látogatóba ide, elvitt ide-oda. Főleg diszkókba, amit nem élveztem túlságosan…
Spongyát rá, ha most eljön velem, elfelejtem. Csak még egy kicsit érezni akarom, hogy nem álmodtam az egészet… Hogy igenis létezett az a néhány hónap, amik talán életem legszebb hónapjai voltak.
Aztán lassan eljött a temetés napja és én úgy gondoltam már egyetlen könnycseppecskét sem tudok magamból kipréselni soha többé. Tévedtem.
Tizenheten voltunk, ketten feküdtek fekete szemfödél alatt, háboríthatatlanul, tizenöten pedig csak nézték ahogy testeik is eltűnnek a föld végtelenül hideg gyomrában. Derekasan küzdöttem minden másodpercben, hogy ne kezdjek őrült zokogásba, míg a kezemben két szál sárga rózsát szorongattam. Clarie kedvenc virága volt, de már soha nem érezheti a finom illatát, valaki miatt, aki hamarosan rossz sorsra jut. Remélem, hogy igazam lesz, bár a rendőrség még nem jutott sehová a nyomozásban, nincs nyom, nincs halál oka, nincs gyilkos fegyver, nincs semmi.
A pap egyenletes, monoton hangja betöltötte a fekete gyász, mardosó és ragacsos gondolata melletti kis űrt a fejemben, majd mikor a második koporsó is a földbe merült, feltört bennem a sírás. Hömpölyögve hullámzott bennem a veszteség gyásza, a halottak helye a szívemben elemi fájdalmat hagyott csupán a Sors. Apám átölelt, a fejemet a vállára húzta, hogy ne is kelljen többé a sírra pillantanom, azonban a háta mögött csak úgy cikázott a tekintetem, a sok kripta és sírkő közt, miközben eltöltött a halál mindent belepő érzése, hogy egyszer mindenki ide jut, apám, a barátaim, a gyerekeim, az unokáim, én, mindenki. Mi értelme így élni?
Talán tovább is gondoltam volna, ha nem akad meg a könnyes szemem egy nem is olyan kicsi alakon, az egyik kripta tetején. Ugyanis az alak talpig feketében volt, fekete haja pedig egyenes fonatban lógott le a hátán, arany szemei pedig engem pásztáztak. Átkoztam magam, hogy ennyire meglepődtem, mert ő észrevette a döbbenetet az arcomon (még a sírást is abbahagytam) és eltűnt.
Claude New Yorkban van, törölt ki minden más gondolatot az agyamból a felismerés, amit aztán újabb gondolatok követtek: lehet, hogy elmenekül, most hogy megláttam őt, holnapra viszont már messze jár. Még ma meg kell látogatnom, különben lehet, hogy soha nem láthatom őt többé. Le kell mondanom a kíséretről, Tara itthon marad, én pedig ahelyett, hogy itt szárazra bőgöm magam, elmegyek hozzá. Valószínű, hogy a villában van, bár ez csak egy gyenge megérzés.
- Apa, nem akartam eddig mondani, de tegnap kaptam egy telefont, valami halaszthatatlan és fontos találkozó. El tudod intézni egyedül a tort? – kérdeztem a szertartás után.
- Megoldom, menj csak – mosolyodott el halványan. Imádom, hogy semmire sem tud nemet mondani – Vidd a kocsit is, majd megyek Julietékkel.
- Imádlak.
- Tudom.

A bérelt autó egyébként egy fekete BMW X5-ös volt, kényelmes és gyors és még a szín is passzolt a hangulatunkhoz. Apának mindig is a BMW volt a kedvence, én jobb szeretem a kényelmes, városi kis autókat.
Próbáltam a vezetés élményére koncentrálni, de nem ment. Semmiképp sem lesz tipikus "Annyira hiányoztál!" találkozás, ez a mai Claude-dal, de egyáltalán nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá, vagy hogyan fog ő hozzám. Idegőrlő egy gondolat. Talán ő már lezártnak tekinti a kapcsolatunkat, és csak én hiszem, hogy van mit megbeszélnünk, ugyanakkor, ha ez a helyzet miért követett engem a temetésre?
Időközben megérkeztem a villát övező erdő széléhez és ráhajtok a homokútra, viszont a ház elé érve nem az a látvány fogad, amire emlékeztem. A falakat újrameszelték, az ablakkeretek is frissen vannak lakkozva, a tiszta ablakok mögött függönyök takarják a szobákat, az évszázados bozót pedig eltűnt az épület elől, a helyén most apró, fehér kavicsos kocsibejáró nyújtózik, melyen egy fekete Honda áll. Claude autója. Mellé kanyarodok, majd leállítom a motort. Valahogy nem akaródzik kiszállnom, olyan kínos az egész. Szánalmas vagyok, komolyan.
Végül mégis összeszedem magam és elindulok a ház felé. Az ajtó tárva-nyitva áll, és a tágas előtér, ami szintén fel lett újítva, szokatlanul világos. Bizonytalanul lépek a márvány padlóra:
- Claude, itt vagy?
- Itt – jön a válasz a lépcső tetejéről. A férfi hangja megborzongatott, szokatlan volt egyetlen nyamvadt hónap után. Lassan lesétált az emeletről, de már nem ugyanaz a ruha volt rajta, amit egy órával ezelőtt viselt. Most egyszerű fehér ing és farmer volt rajta, mintha csak azt akarná, hogy azt higgyem nem is láttam őt nemrég, hogy az valaki más volt, de már hiába próbálja, egy pillantás is elég volt, hogy felismerjem.
- Tehát itt vagy.
- Örülök, hogy újra látlak.
- Én nem tudom örülök-e neki.
- Miért?
- Mert elhagytál, és most úgy teszel, mintha nem – kissé dühített, hogy ilyen nyugodt és kedélyes. Az a határozott érzésem volt, hogy ez csak egy álarc.
- Mert nem hagytalak el – hárított, most már szemtől-szemben. A szemei beragyogták az agyam minden kis gondolatát, dühöt és vágyakozást szítva.
- Akkor? Hogy nevezték évszázadokkal ezelőtt, ha egy férfi se, szó se beszéd lelépett a felesége mellől?
- Mióta vagy a feleségem? – vágott vissza.
- Igaz, nem vagyok a feleséged. De akkor ki vagyok?
- A nő, akit szeretek.
- Akkor miért tűntél el mellőlem?
- Dolgom akadt itthon.
- És ez szerinted mentség arra, hogy egyetlen szót sem szóltál? Ha legalább… ha legalább hagysz egy levelet, egy rohadt kis cetlit, de te semmit nem hagytál magad után, csak a nagy büdös nihilt – kiabáltam, végleg felhagyva a hideg álcámmal.
- Nem akartam, hogy belekeveredj!
- Mégis mibe?
- Tudod, muszáj volt végre visszatérnem az örökségemhez, mert a környékbeli vámpírok nagyja apám "gyermeke", együtt éltünk itt, egy… egy ideig, addig amíg… szóval… meg nem történt egy bizonyos esemény, ami megváltoztatott és elűzött innen.
- Mi történt? – a kíváncsiságom elnyomta a dühöm utolsó kis szikráit is. Claude láthatóan zavarba jött, majd elindult az egyik ajtó felé.
- Gyere és elmondom. Elvégre… egyszer úgyis meg kell tudnod az igazságot…
Követtem őt néhány kisebb-nagyobb szobán át, mígnem egy tágas nappaliba értünk. A plafonon lévő kristálycsillár szétszórta, a teraszról beáramló fényt, a réginek tűnő bútorok és a kandalló pedig csak erősítették bennem a hely idegen arculatát.
- Ülj le, nem akarom, hogy kárt tegyél akármiben vagy magadban, amíg mesélek.
- Rendben – válaszoltam bizonytalanul, de azért leültem.
- Valamikor régen, amikor még egészen fiatal vámpír voltam, megismertem egy halandó lányt. Ineznek hívták, és ahogy mondják szerelem volt első látásra…

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.