Tizedik fejezet: Múlt


- Tessék? – Azt hittem, rosszul hallottam.
- Az esküvőt – nézett rám elszántan –, meg kell akadályoznunk. – Farkasszemet nézett velem, és láttam a tekintetében, mennyire felkavarja, hogy nem tud beleavatkozni körülötte zajló eseményekbe. Egy vámpír bizonyára nincs ehhez hozzászokva. Ráadásul a hozzá legközelebb állók egyikének van veszélyben a jövője. És talán az élete. Nehezemre esett mindezt végiggondolni, hisz engem is ugyanannyira érintett. Nem akartam foglakozni azzal a gondolattal, hogy örökre elveszíthetem. Túl fájdalmas lett volna.
- De, Alice – néztem rá kétségbeesetten – mégis, mit tehetnék én? Egyszerű ember vagyok. Nekem nincsenek olyan képességeim, mint neked, vagy akár Amelie-nek.
- Bella – hangja szigorúan csengett. – Nehogy lebecsüld magad! Az, hogy te nem látsz a jövőbe, vagy nem tudod széttrancsírozni senkinek az agyát, nem tesz kevésbé értékessé. Edward nem véletlenül választott téged és…
- …Nem véletlenül szakított velem – fejeztem be keserűen a mondatot. Ismét az agyamba tolultak azok a szavak és képek, amik a szakítást előzték meg. Minden annyira gyors volt, reagálni sem volt időm.
- Pontosan! – vágta rá Alice indulatosan. – Meg akart védeni! Jaj, Bella… - sóhajtott fel tehetetlenségében. – Azt hiszem, nem is sejted Amelie mennyire veszélyes.
Hihetetlenkedve kaptam fel a fejem. Hogy-hogy nem tudom, milyen veszélyes? Hisz Alice már jó ideje azt magyarázza, hogy minden óvintézkedés ellenére megbabonázta Edwardot, hogy blokkolja az egész család képességeit, és egyfajta delej alá vonta a Cullenöket. Ha ezek nem a veszélyességét bizonyítják, akkor mit?
Alice mindent leolvasott az arcomról.
- Figyelj rám – kezdte lassan. – Amelie nem csak egy egyszerű vámpír. Különleges és nem – mondta, mikor látta, hogy szólásra nyitom a számat –, nem a képessége miatt. Sokkal inkább, mert az egyik legősibb klán tagja. Ez neked bizonyára nem mond sok mindent, de a lényeget így is érteni fogod. Amelie családja nagy tiszteletnek örvend a vámpírok között, szerte a világban. Hatalmas befolyással bírnak, és mindenütt ott vannak. Így aztán, mikor kiderült, hogy Amelie meglátogat minket, ráadásul azzal a nem titkolt szándékkal, hogy beházasodik a családba, megrémültünk. Tudtuk, hogy Edward visszautasítja majd. Nem is feltétlen miattad, sokkal inkább, mert volt már dolga Amelie-vel. Talán mesélte neked, hogy volt egy időszak, amikor elszökött otthonról, mikor otthagyta Carlisle-t. Nos, útjai során belebotlott Amelie-be. Nem tudta, ki ő, nem is sejtette, hogy a legtekintélyesebb vámpírfamília egyik leghírhedtebb leányát bántotta meg visszautasításával. Amelie ugyanis már akkor megpróbálta elcsábítani Edwardot. De a bátyám elküldte. Magányra vágyott, nem akart kötöttségeket. Amelie pedig azóta kutatott utána. Nem tudta Edward nevét, hogy melyik családhoz tartozik vagy, hogy van-e egyáltalán családja. Nem tudott róla semmit és az egyetlen ok, amiért sokáig nem akadt Edward nyomára az az, hogy mozgásban lévő személyt keresett. Ráadásul egyre nagyobb megszállottsággal. Keresők tucatjait mozgósította, akik aztán szörnyű halállal lakoltak, ha nem tudták teljesíteni a feladatukat. Minden vámpírcsalád attól rettegett, hogy Amelie egyszer majd rájuk is lecsap. Vámpírdiktatúra – hallgatott el és láttam, hogy ökölbe szorítja a kezét.
- Ez borzalmas – szörnyedtem el.
- Az – értett velem egyet Alice. – A legfontosabb rész azonban csak most jön. Az egyik kereső rád talált.
- Rám? – összezavarodva meredtem Alice-ra, azt hittem, mindössze egy egyszerű nyelvbotlásról van szó. – De az előbb azt mondtad, Edward… James! – értettem meg hirtelen.
- Pontosan. James is a „besorozott” keresőkhöz tartozott. Nem véletlen járt Forksban tavaly nyáron.
- De hát James-nek én kellettem! – tiltakoztam. – Ha Edward nem akart volna mindenáron megvédeni, nem is foglalkozott volna vele! – Alice nem reagált, csak ült némán velem szemben.
Elgondolkodtam, megpróbáltam összeilleszteni a mozaikdarabkákat. És aztán rájöttem.
- Az én hibám volt! – suttogtam és könnyek gyűltek a szemembe. – Ha nem védett volna meg, soha nem derült volna ki, ki is ő valójában! Magára terelte a figyelmet… és még csak nem is sejtette mekkora veszélyben van… miattam…
- Ne hibáztasd magad – pirított rám Alice, és a nyers hangnemtől magamhoz tértem. Most nem rólam van szó. – Edward akkor is pont ugyanúgy reagált volna, ha tudja, hogy Amelie csatlósaival áll szemben.
- Igen, tudom – feleltem gombóccal a torkomban. – De a történet végét akkor sem értem. Hogy tudta meg Amelie, hogy Edward az a vámpír, akit keres?
- Miután James-et megölték, Victoria első útja Amelie-hez vezetett. Bosszút akart, és elvakult dühében Laurentet hibáztatta. Azért ment, hogy a kivégzését kérje. Szerencsétlenségünkre azonban, Amelie megérezte Victorián Edward szagát. És kivallatta a nőt. Innentől pedig nem volt megállás. Rájött hol lakunk, és bejelentkezett. És akkor indultak be igazán az események. Eleinte el akartunk költözni. De tartottunk a megtorlástól, amit a városra mérhet. Tisztában volt a gyengepontjainkkal, főleg Carlisle-lal. Tudta, hogy nem engedné, hogy emberek pusztuljanak el az ő hibájából. Így hát maradtunk. Edward rengeteget tépődött azokban a napokban. Nem találta a megoldást. Nem akarta, hogy bármi bajod essék, így kénytelen volt meghozni azt a döntést, amitől ő is annyira szenved… talán a mai napig.
- Szakított velem. Szakított velem, csakhogy ne essen semmi bajom – végigsöpört rajtam a bűntudat.
- Igen. Hiába mondtam neki, hogy nem fogsz belenyugodni, nem hallgatott rám. Makacsul hajtogatta, hogy ez a legjobb megoldás. De ezzel csak egy probléma oldódott meg. Nem tudtuk, mit kéne tenni. Veszélyes lett volna Amelie-t rögtön visszautasítani, hisz bármikor ránk küldhette volna a kiképzett gyilkosokból álló csapatát. Ráadásul a vámpírtársadalom is ellenünk fordult volna – azzal, hogy Amelie végre megtalálta, akit keresett az öldöklésnek vége szakadt és viszonylagos nyugalom telepedett a vámpírokra. Senki nem merte volna kockáztatni, hogy a terror újra kezdődjön.
- És aztán mi történt?
- Aztán – sóhajtott fel Alice – Amelie megérkezett. Nem volt tervünk, még ötletünk se nagyon, mit tehetnénk. Edward kész lett volna feláldozni magát a családjáért, de Esme hallani sem akart erről. Pedig úgy tűnt, nincs más választásunk.
- De a dolgok megoldódtak. Azzal, hogy Edward végül beleszeretett Amelie-be.
- Hm – fintorgott Alice. – Nem teljesen. De ezzel tudnám leginkább magyarázni a család érdektelenségét. Úgy gondolják, jobb lesz így mindenkinek. Edward azt hiszi, szerelmes, és hogy mindenféle áldozat nélkül fog házasodni. Esme, akiben dolgoznak az anyai eszközök, szerintem érzi, hogy mindez hazugság, de védi a fia életét és nem avatkozik bele a dolgok folyásába. Jasper gyanakszik, de férfi mivolta miatt könnyen befolyásolható. Carlisle és Emmett szintén. Rosalie pedig – furcsa mód – bízik Amelie-ben.
- És te? Ezt már régóta szerettem volna megkérdezni: rád miért nem hat az ereje? Úgy értem, miért nem befolyásol érzelmileg?
- Nem tudom. Mivel nem valószínű, hogy rám hatástalan a képessége, csak azt tudom elképzelni, hogy szándékosan nem turkál a fejemben. Talán hagy szenvedni. Szerintem neki ez egyfajta játék. Edwardot már megszerezte, nem kihívás többé számára. Újabb szórakozásra van szüksége. És – mivel én állok legközelebb Edwardhoz – én lettem a kiválasztott. És ha mindez igaz, akkor arra is számít, hogy holnap megpróbálok közbelépni. Ezért van szükségem rád. A meglepetés ereje.
- Miből gondolod, hogy engem nem vesz számításba? Hisz tudja milyen kapcsolat fűz Edwardhoz!
Alice keserűen felnevetett.
- Bizonyára tudja, hogy te is ott leszel. De hallottad, mit mondott ma délután. „Csak egy alkalmatlankodó halandó.” Úgy hiszi, nem árthatsz neki. Hogy csak egy gyenge, sebezhető ember vagy.
- Igaza van – motyogtam halkan.
- Nem, nincs! Bella, gondolj bele! Edward még így – emlékek nélkül is – érzi a kettőtök között feléledő szikrákat. Jelentesz neki valamit, és nekünk ez elég. Nem az a cél, hogy Amelie-t eltűntessük, elég ha Edwardot rángatjuk vissza a kábulatból.
- És akkor hogyan tovább? – kérdeztem reménytelenül. – Te magad mondtad, hogy Amelie már azelőtt veszélyt jelentett, hogy ideért volna. Mégis hogy akadályozzuk meg, hogy legyilkoljanak mindenkit ebben a városban?
- Nem tudom – ismerte be Alice. – De nem nézem tovább, ahogy Amelie uralkodik a bátyámon és hogy tönkreteszi az életét!
Ezzel teljes mértékben egyet tudtam érteni, de én nem voltam képes ilyen egyszerűen félresöpörni mindazt, amit megtudtam. Amelie egy közveszélyes őrült, és én úgy gondoltam, eleve reménytelen vállalkozás szembeszállni vele. Szinte teljesen biztos voltam abban, hogy ha holnap odamegyek, soha többet nem jövök vissza. De mindez nem számított. Edwardnak szüksége volt rám és én kész voltam feláldozni érte mindent.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.