Hazatérve Esme várt minket aggodalmas arckifejezéssel.
- Jól vagy, Bella? - rohant elém.
- Mi bajom lenne? Nem én voltam veszélyben! - morogtam bűntudatosan.
Láttam, hogy Alice-szal összenéznek, aztán néma döntés született, és betereltek engem a házba.
- És a kicsi is jól van? - kérdezte már a nappaliban ülve.
Bólintottam, és kicsit megnyugodtam. A kisbabánk! Ő lesz az én mentsváram, rá kell gondolnom, és akkor talán nem viselkedek többé szörnyeteg módjára. Hiszen hogyan is kockáztathatnám a szomjúságom miatt őt? És mégis hogyan lehetnék jó anyja, gyilkosként? Amellett pedig, neki is lesz vére, ezért muszáj hozzászoknom, és erősnek lennem. Összerándultam a gondolatra, hogy rá is veszélyt jelenthetek.
- Nem lesz semmi baj, szívem! - vigasztalt Esme, átkarolva a vállamat. Annyira természetesen viselkedett, annyira anyás volt. Szerettem az igazi anyámat, semmi áron nem változtattam volna meg, de néha azért hiányzott ez a fajta anyai gondoskodás... Általában én voltam a felnőtt, és ő viselkedethetett gyermekien. Persze, ennek is megvoltak a maga előnyei: egy vámpír-ember bébi felnevelése valószínűleg nem lesz egyszerű eset, de nekem legalább már van valamicske tapasztalatom az anyaságban, így talán könnyebb lesz egy kicsit...
- Tudod, amikor Carlisle először engedett emberek közé, kilenc évvel azután, hogy átváltoztatott, velem is számtalanszor előfordult ilyesmi. Te sokkal ügyesebb voltál, pár hónapos tapasztalattal. Alice mondta, hogy hagytad magad visszakísérni a kocsihoz, lemondtál a vérről. Nálam csak azért nem lett soha baj, mert akkor már nem voltam erősebb Carlisle-nál. Az átváltoztatást követően egy darabig még nem tapasztalod ki eléggé magad, és erősebb vagy, mint a többiek... - Amíg Esme mesélt, Alice hozott nekem egy kis teát, pont abban a pillanatban kívántam meg. Hónapok óta nem ittam, rosszul lettem a gondolatára, most meg kívántam; furcsa dolgokat művel az emberrel a terhesség. - Eleinte nem volt szemernyi erőm sem, hogy uralkodjak magamon, de utólag mindig gyötört a bűntudat, hogy mi lett volna. Elviselhetetlen volt, és Carlisle sokáig nem tudott megnyugtatni, ő is érezte ugyanazt a szomjúságot, mint én, de túlságosan undorodott ahhoz, hogy valaha is hasonló helyzetbe kerüljön. Ennek köszönhettem, hogy megtaláltam a gyógyírt. Mikor már az őrület határára jutottam, és ő hiába vigasztalt, nem érthetett meg, akkor elkezdtem neki mesélni. Mindent, alaposan... Sosem kérdeztem meg tőle, hogy jobban átérezte-e, de én sokkal jobban éreztem magam tőle. Olyan ez mint, egy rémálom: amikor átéled, tényleg félsz, de ha fényes nappal megpróbálod valakinek elmagyarázni, az egész súlyát veszti.
Meglepetten néztem rá, nem akartam beszélni róla, visszaemlékezni a szégyenletes viselkedésemre. De Esme csak noszogatott, hogy meséljek, attól jobb lesz.

Igaza lett, a barátságos, világos színű szobában, kezemben egy forró teával, a gyomromban pedig vagy félcsordányi szarvas vérével már nem volt olyan egyszerű elképzelnem, hogy nem tudtam ellenállni az illatnak. Nem tudom, más vámpírok is éreznek-e ilyet, de elképzelni sem tudtam, hogy szomjas legyek, jól laktam. Kezdtem belelendülni a hibám ecsetelésébe, és újra megtapasztaltam a kimondott szavak felszabadító erejét. Olyan volt, mintha minden mondattal csökkenne egy kicsit a bűntudatom. Mire végig értem a történeten, már fele annyira sem vádoltam magam, mint eleinte a kocsiban. Esme és Alice megértően hallgattak, bólogattak, néha hozzáfűzték saját tapasztalataikat. Elnevettem magam a gondolatra, hogy ilyen eszmecseréket normális nők általában egy receptről, vagy valami hasonlóan hagyományos dologról tartanak, míg mi az emberi vér iránt vonzalomtól. Idővel Jasper is csatlakozott hozzánk, bár saját bakijainak mesélése helyett inkább a különleges képességével járult hozzá, hogy jobban érezzem magam.
Alice elmesélte nekem az általa kifejlesztett módszert, aminek köszönhetően megálljt tud parancsolni magának.
- Mindig gondolj valaki másra. Ha ismered az illetőt, akit éppen meg akarsz... Akkor a legegyszerűbb. Ha nem, akkor gondolj arra, hogy annak az embernek is vannak szülei, barátai, talán gyerekei is.
Helyeseltem, noha arra gondoltam, a legjobb - emberi - barátaimat akartam megtámadni, és nem igazán foglalkoztatott abban a percben, hogy kinek mennyire fájnának a következmények. De nem aggódtam, addigra már elhatároztam a saját módszerem, ami kicsit hasonlított is erre. Csak biztosabb volt, ha ismerem a megkísértő vérű személyt, ha nem, ugyanazokra a személyekre fogok gondolni. Edward és a kislányunk. Ha jövőben bárkit is meg akarok támadni, elég lesz rájuk gondolnom, hogy tudjam, nem tehetem. Ha megtenném, az biztos öröklétű bűntudathoz vezetne, aminek egyenes következménye volna Edward bűntudata, amiért átváltoztatott. Jobban végig gondolva, mi valóban teljesen összetartozunk, egy lélek vagyunk két testben: ha egyikünk boldog, az a másikat is azzá teszi, de pont így átérezzük egymás szenvedését is...
Előreláthatóan még jó fél évig maximálisan bebiztosítva éreztem magam a kisbabám által, az ő testi épségét nem kockáztathatom. A legjobb megoldásnak tűnt, hiszen az idő előrehaladtával enyhén gömbölyödő hasam is csak nőni fog, így pedig mind könnyebb lesz arra gondolnom, hogy vigyázzak a kicsire. Aztán, ha megszületik... Valamennyire bizonyára ember lesz, ezért ha bárkire is rá akarnék támadni, arra kell majd gondolnom, hogy ő is csak pont olyan ember, mint az én kislányom.
Megnyugtatott a tudat, hogy sikerült kitalálnom egy elméletben jól működő megoldást, így már némiképp összeszedettebb voltam, amikor Edward megérkezett.

Mikor belépett az ajtón, Alice kivételével mindnyájunkat megdöbbentett, hiszen elvileg még két óráig dolgoznia kellett volna.
Kurtán köszönt, majd rögtön hozzám sietett.
- Minden rendben, jobban érzed magad? - kérdezte aggodalmasan. Már elég jól voltam ahhoz is, hogy vitatkozzak egy kicsit.
- Edward! Remélem, nem miattam jöttél el előbb; nem ér annyit, hogy kirúgjanak.
Megkönnyebbülten mosolyodott el, a válaszomból feltehetően Ő is leszűrte, hogy már egészen tűrhető lelki állapotban vagyok. Vigyorogva kezdett hát magyarázkodni.
- A főnököm hazaküldött, három nyomós érvvel. - Ha valaki nem tudta, hogy Carlisle a főnöke, az bizonyára elcsodálkozott volna a hatalmas áhítattól, amivel kiejtette a szót... - Az egyik az volt, hogy a sürgősségi ellátással hamarabb kezdtem a műszakot, a második az, hogy a biztonság kedvéért el akart küldeni vadászni, ennyi vér után. Azt hiszem, mégis a harmadik indok volt a döntő, az őrületbe kergettem az irántad való aggódásommal - ölelt át.
Jólesett az, amit mondott, még jobban az ölelése; kicsit még jobb kedvem lett tőle.
- Ben állapota már stabil, de Carlisle még benn marad egy kicsit. Elnézésedet kéri, és reméli, hogy nem haragszol, ha egy kicsit később kezdjük a vizsgálatot.
Kellett egy kis idő, míg rájöttem, miféle vizsgálatról is beszél. Aztán abban a pillanatban elfeledkeztem minden másról, ahogy eszembe jutott a megoldás. Talán ma végre kiderül, hogy tényleg kislányom lesz-e!
- Beszéltem apukáddal is... - Hangjában volt egy kis kellemetlen él, ezért hátra hajtottam a fejemet, hogy lássam az arcát. A szeme tényleg nagyon sötét volt. Mióta magam is vámpír voltam, kevésbé foglalkoztam azzal, mennyire éhes Ő, már nem kellett olyankor még óvatosabbnak lennünk... De ha holnap is dolgozni akar menni, vadásznia kell.
- Majd felhívom, és holnap kihallgathat - legyintettem. Még jó, hogy Charlie is úgy tudja, rosszul leszek a vértől, így elég lesz csak az elejéről beszélnem, és megérti, hogy furcsán viselkedtem. - Edward, Carlisle-nak igaza van, el kéne menned vadászni.
- Sokkal szívesebben vagyok veled! - rázta a fejét. - Így is sajnálom, hogy eddig magadra hagytalak.
Nehéz volt ma másodjára lebeszélnem Őt arról, hogy velem maradjon, de megtettem. Hihetetlen önuralma volt, ez tény, de attól szomjúság még ugyanúgy égette a torkát, és ma egész nap vérközelben volt. Túl veszélyes lenne vadászat nélkül munkába mennie holnap. Én viszont nem akartam, hogy éjszaka menjen el, vagy hajnalban kelljen arra ébrednem, hogy egyedül vagyok...
- Nem voltam egyedül, eddig is megvoltunk, fél órát még kibírok nélküled. Majd Alice szórakoztat - biztosítottam.
Láttam a szemében, hogy nem győztem meg. Jobb ötletem nem lévén, megmutattam hát neki a gondolataimat, amik az éjjeli egyedül maradásról szóltak. Most kifejezetten jól jött, hogy az utóbbi időben már nem voltam kivétel a képessége alól. Cinkosan elmosolyodott, ígérte, hogy siet, aztán már ott sem volt.
- Jaj, Edward, ne pazarolj ennyi időt cifra köszönésekre, felesleges! - ironizált Alice. - Jó, hogy az ember ennyi figyelmet kap a bátyjától...

Sosem szegte meg az ígéretét, húsz perc alatt visszatért. A rövid időtartamtól függetlenül sikeres vadászaton volt túl, szeme ragyogó arany színe legalábbis erre utalt. Először most is mellém jött, leült a kanapéra, és az ölébe húzott, mint egy kisgyereket. Csak ezután köszönte meg a családjának, hogy egész idáig mellettem voltak, és felvidítottak.
Könnyed, fesztelen beszélgetés folyt a - magunkfajtáknál - leghétköznapibb témákról, míg Carlisle-ra vártunk. Bár a hatalmas felhők miatt nem volt túl feltűnő, lassan alkonyodni kezdett. Mindez semmit sem változtatott látásunk élességén, de Esme azért idővel lámpát kapcsolt. A látszat kedvéért?
Végig beszélgettünk, mégis, mind jól hallottuk, amikor Carlisle Mercedese begördült a ház elé. Edward és én izgatottan pattantunk fel, Carlisle jötte új információkat jelentett: Benről és utána a babáról. Finoman meglegyintett a vér illata, ahogy belépett a szobába, de nem keltett bennem erősebb érzelmeket.
- Sziasztok! Ben már jól van, bár egy darabig bent tartjuk. Az esküvőre újra ép és egészséges lesz - mosolygott ránk. - Bella, azonnal te jössz, menjetek fel a szobába, én csak gyorsan megmosakszom...
Azonnal felszáguldottam a lépcsőkön, a nyomomban Edwarddal. Mikor felértem, némi tétovázás után benyitottam a régi szobájából rendelővé alakított helyiségbe.
Meglepett a látvány, olyan szokatlan volt... Az évek során hozzászoktam a szoba berendezéséhez, gyakorlatilag a második otthonom lett. Hiába volt már saját házunk, és ott egy régi bútorokkal berendezett, nagyon hasonló szoba, azért furcsa volt látni, hogy a kanapé helyén egy vizsgálóasztal áll, körülette különféle műszerekkel. Az egész szoba terhesgondozáshoz szükséges dolgokkal volt tele, még mérleg is volt.
- Carlisle itt szeretné lebonyolítani a szülést, ha te is beleegyezel... - jegyezte meg Edward.
- Persze! - Eszembe sem jutott volna másra bízni a kisbabámat.

- No, akkor lássunk neki! - lépett be Carlisle pár perccel később; én addigra már mindent körbejártam.
Izgatott lettem, reméltem, hogy végre fény derül a titokra: valóban kislány lesz? Furcsa volt egy ennyire ismerős helyen, a házban elkezdeni a vizsgálatot, de ugyanakkor megnyugtató is. Megint arra gondoltam, milyen szerencsés is vagyok, a terhességben is: vajon hány kismama ismeri ennyire az orvosát? Hány orvos rendelkezik ekkora tapasztalattal? És hányan tanulmányozhatják át alaposan az a helyet, ahol szülni fognak? Jól tudtam, rajtam kívül senkinek sem adatott meg ilyesmi. Mivel érdemeltem ki a sors ennyi ajándékát? Mióta ismertem, Edward volt az egyetlen dolog, amire valóban vágytam, ami nélkül nem akartam létezni. Mégis úgy tűnt, sosem lehet az enyém; vagy pontosabban sosem lehet örökre az enyém. Aztán, tessék: örökre együtt leszünk, gyönyörű esküvőnk volt, van egy mesébe illő házunk, és bár abszolút lehetetlennek tűnt, kisbabánk is lesz! Reméltem, hogy nem kell majd soha túl nagy árat fizetnem még ezért...
A súlyom mérésével kezdtük, és kiderült, fél kilógrammot híztam.
- Érdekes a baba fejlődésének üteme... - dörmögte Carlisle az orra alatt, miközben pontosan lejegyezte a számokat. - Két hónapig észrevehetetlen volt a súlygyarapodás, most pedig kevesebb, mint egy hónap alatt ekkora. Kíváncsi lennék, mi okozza ezt.
Egy ideje elkezdtem előadni - persze csak szép fokozatosan - a túlérzékeny, aggodalmas terhes nő szerepét, például mikor apám kérdezte, hogy ki az orvosom, kijelentettem, hogy csak Carlisle-ban bízok. Megpendítettem, hogy szülni is nála akarok, Charlie meglepettnek látszott, de nem vitatkozott eddig... De most hirtelen úgy éreztem, nincs szükségem színészetre. Aggódni kezdtem, amiért furcsán fejlődik. Miért van ez? A pánik kiülhetett az arcomra, mert Carlisle azonnal megnyugtató hangon magyarázni kezdett.
- Bella, ne ijedj meg! Ez a te esetedben mondható normálisnak is. Végül is mit tudhatunk biztosan róla? Semmit. Még azt sem, hogy melyik fajhoz fog tartozni, ezért aztán nem kell túlreagálni ezt sem. Mindössze annyit jelent, hogy sűrűbben kell majd vizsgálnunk, lehet, hogy a kicsi megtréfál minket a szülés idejét illetően is. Azt hisszük majd, hogy még hetek van addig hátra, aztán hirtelen megint meglódul a fejlődése, és két nap múlva világra jön. De semmi komoly bajról nincs szó! Mindjárt látjuk is őt, azt hiszem, ha ennyit nőtt, ma már jóval többet láthatunk belőle...
És valóban, tíz percbe sem telt, és a vizsgálóasztalon feküdtem. Kibámultam a tetőablakon, amit Edward még nekem csinált, és vártam, hogy Carlisle a hasamra nyomja a zselés anyagot. Edward mellettem állt, és fogta a kezem. Elmerengő arckifejezéséből arra következtettem, hogy Ő is azon agyal, amin én: kiderül ma a baba neme? Kinek lesz igaza, kis Edward vagy kis Bella lesz a pici?
Lehet, hogy drága orvosom pontosan tudta, mennyire izgat minket ez a kérdés, és direkt tette? Mindenesetre hosszan ellenőrizte a szívműködést, a növekedést, és hasonló dolgokat, olyan sebességgel változtatva a képet, hogy egyszer se legyen esélyünk elég alaposan megfigyelni a zavaros képet a válasz megleléséhez. Ez bizonyára a gyakorlatlanságunk hibája volt, mert a Carlisle arcán megjelenő mindentudó mosoly csak azt jelenthette, hogy számára többé nincs meglepetés e téren. Egyre erősebb lett a gyanúm, hogy direkt kínoz minket ezzel, és ő már pontosan tudja. Szemügyre vettem Edwardot, ha apja látta a választ, akkor nem kéne már neki is tudnia róla? De az Ő tekintete is pont olyan bizonytalan, és türelmetlen volt, mint amilyen az enyém lehetett.
- Shakespeart idézi folyamatosan, nem hallom a többi gondolatát - motyogta nekem dühösen, mikor megérezte magán kutató pillantásomat.
Carlisle mintha csak erre várt volna, hogy kíváncsiságunk kitörjön az udvariasság fala mögül, és nyilvánvalóvá váljon, hogy nem bírjuk már sokáig cérnával. Mosolya még szélesebb lett, aztán továbbra is idegborzoló lassúsággal odébb húzta a hasamon az eszközt. Megköszörülte a torkát, aztán visszafojtott kuncogástól akadozó hangon kezdett beszélni:
- Három hónapos terhes sem vagy, Bella, ilyenkor elképesztően ritka, hogy ilyen bizonyossággal meglehessen állapítani, de azt hiszem, nekünk már nem kell fent akadni a különlegességeken. Olyan hamar hallottad a szívhangját, olyan hamar láttuk, hirtelen a súlygyarapodásod... - Egyre biztosabb voltam, hogy direkt húzza az időt. - Szóval, azt hiszem, mindkettőtök látása elég éles, hogy magatok is megleljétek a megoldást a második legnagyobb rejtélyre, hogy mi lesz a baba neme.
Minden idegszálammal a kis monitorra figyeltem, hogy megkapjam végre a választ. Első pillanatban nem sikerült egy pontra figyelnem. Noha túlzás volna azt mondani, hogy a kép jól kivehető volt, én azért sejtettem, hogy hol a kis feje, a végtagjai... Mondhatom teljesen elbűvölt. Aztán Edward keze alig érezhetően megrezzent, és ettől újra koncentrálni kezdtem...

Szótlanul és mozdulatlanul feküdtem, arra az egyre félreértelmezhetetlen képre bámulva. Ott volt a válasz az orrom előtt, kéthónapnyi bizonytalanság vége, de én nem tudtam még elhinni. Hirtelen nem bíztam a kiélesedett érzékeimben, azt hittem, tévedek, hogy rosszul látok. Hogy miért? Nem tudom. Abban a pillanatban úgy éreztem, semmit sem tudok, semmiben sem vagyok biztos. Nem is fogtam fel igazán, csak amikor - félpercnyi vagy egy órányi? - hallgatás után Edward hangosan kimondta.
- Fiú! - Vagy meg sem próbált uralkodni a diadalittasságán, vagy nem sikerült neki, de hangjában elégedettség csendült.
Ránéztem, és boldog, büszkeségtől ragyogó arcát látva csalódottságom hirtelen kibontakozó virága egy tizedmásodpercnyi élet után hervadásnak indult. Fiam lesz! - sikerült magamban először kimondanom. Egy tökéletes kisfiú, egy kicsi Edward... Ebből a perspektívából még inkább örültem neki. Azt hittem, lányom lesz, na és? Ezt a kisfiút is pontosan ugyanúgy fogom szeretni, attól, hogy nem rá számítottam, ő az én kisbabám.
Újra a képernyőre néztem, és hosszan gyönyörködtem a fiamban. Tompán érzékeltem, hogy Carlisle valamit kapcsolgat közben, de nem érdekelt különösebben. Edward lehajolt, megcsókolt, és én földöntúli boldogságot éreztem.
- Köszönöm! - lehelte.
Értetlenül néztem rá. Ugyan mit köszön nekem, vajmi kevés beleszólásom volt abba, hogy fiú legyen.
- Köszönöm, hogy vagy nekem, és hogy megajándékozol ezzel a gyönyörű kicsivel. Fiam lesz! - Meghatódtam a szavaitól, válaszolni sem tudtam, de azt hiszem, Ő így is értette. Persze azért magamban megjegyeztem, hogy ezek szerint Ő sem volt olyan biztos abban, hogy fiú lesz...
Tekintetem a képernyő és Edward között kapkodtam, és fel nem foghattam, hogyan gondolhattam, hogy lányom lesz, hogyan akarhattam, hogy lány legyen, mikor mi sem magától értetődőbb, mint hogy fiúnak kell lennie. Emellett annak is örültem - ugyan valóban nem volt semmi közöm ahhoz, hogy fiú lesz, vagy lány -, hogy megadhattam Edwardnak amire Ő vágyott, mert Ő fiút szeretett volna. Gondolom, ha nekem lenne igazam, akkor Ő is pont úgy érezne, mint én most, de én egyre jobban örültem, hogy így alakult.
Fejemben a kislányom elképzelt képét egy kisfiú vette át. Gyönyörű volt, egészen olyan, mint Edward, épp csak kicsiben. Csak egyetlen dologban különböztek: míg Edward eszményi külsejének megkoronázása titokzatos kisugárzása, vagy mondhatni természetfelettisége volt, addig a kisfiunk báját éppen emberi mivolta adta. Bőre az én régi bőrszínemhez hasonlított, nagyon fehér volt, de mégis élettel teli. Szemei aranyszínűek, akárcsak az apjának, orra szabályos... Gyönyörű volt ez az álombeli baba, és én éreztem - ezúttal valóban, megingathatatlanul -, hogy a valóság még ezt is felül fogja múlni. Amíg azonban saját szememmel nem látom, nem tudom elképzelni sem, olyan meseszép lesz.

Teljesen elvesztettem az időérzékemet, de az biztos, hogy Carlisle nagyon hosszú ideig hagyta, hogy bámuljuk a monitoron a kicsit, és hallgassuk a legszebb ütemet, a szívdobogását. Mégis elkeseredtem, amikor aztán lekapcsolta, és letörölte a hasamról a zselés anyagot.
- Kinyomtattam róla pár képet, gondoltam örülnétek neki - nyújtott át egy köteg fekete-fehér mintás papírt. Az ultrahang képek! Örültem, hogy újra gyönyörködhetek benne. - Több példányban csináltam, ha esetleg akartok adni apukádnak, barátoknak, vagy ilyesmi...
Köszönettel bólogattam. A lépcsőn lefelé menet jutott csak eszembe micsoda hullámvölgyet éltem ma át: egy átlagosnak induló napon megszereztem életem legrosszabb tapasztalatát, és a legszebb tudást.
Mintha a vigasztalásom óta fel sem álltak volna, a többiek még mind a nappaliban ültek. Úgy tűnik Edward tényleg nagyon örült, hogy kisfiú lesz, mert általános udvarias modorát levetve, az utolsó három lépcsőfokot ugorva tette meg, és gyermeki rikkantással közölte családjával:
- Fiú! Kisfiunk lesz!
Alice amolyan én-már-tudtam-mit-ugrálsz kifejezéssel az arcán nézett rá, de aztán odarohant hozzánk, szokása szerint elsőként gratulálni.
- Persze, nekem nem meglepetés, de már nehezen bírtam volna magamban tartani. Lesz egy unokaöcsim... - lelkendezett. - Arra gondoltam, lehetne majd néhány sajáttervezésű ruhácskája, például a monogramjával, vagy ilyenek...
Esme szipogva ölelt át minket, Jasper pedig leszidott engem, amiért állítás szerint fölöslegessé tettem.
- Csak ülök itt elkényelmesedve, mert mindig van valami, amivel te örömet szerzel mindenkinek. Semmi dolgom - mondta szélesen vigyorogva.
Esme rövidesen csatlakozott Alice-hoz, szavaikból azt vettem ki, hogy már az itteni babaszobát tervezgetik. Láttam, hogy mennyire örül az unokájának, hiába nincs köztük semmi vérrokonság, pont úgy érez, mint Renée...
Carlisle három különféle képet nyomtatott ki, négy példányban. Az egyik sorozatot különválasztottam, és Edward gyöngéd pillantásától kísérve léptem második anyámhoz.
- Ezek az ultrahangos képek... Gondoltam, talán örülnél neki - magyaráztam. Válasz helyett újra megölelgetett, percekig nem is eresztett el.

Rövidesen elbúcsúztunk tőlük, hogy a hosszú nap után végre hazatérjünk. Amint beléptünk a nappaliba, Edward előkereste az Alice-tól kapott fényképalbumot, és beleragasztottuk a képeket.
- Ez olyan hihetetlen - motyogtam.
- Vajon mit csináltál volna, ha valaki elmondja ezt neked, mondjuk a reptéren, mielőtt Forksba költöztél. Hogy beleszeretsz egy vámpírba, magad is az leszel, összeházasodtok és még gyönyörű kisfiatok is lesz? - töprengett Edward.
Nevetni kezdtem. Én ebben a világban éltem, közel két éve, és - Edward szerint túlságosan is könnyedén - megszoktam. Igaz, hogy a babára nem számítottam, sőt néha még abban is kételkedtem, hogy egy ilyen mesés teremtmény, mint Ő viszontszeret engem, de belegondoltam, másvalakinek ez milyen elképzelhetetlenül hangozna. Talán diliházba csukatnának... És ha ezt nekem két éve mondja valaki, valószínűleg nekem sem lettek volna kedvesebb feltételezéseim az illetőről.
- Hát, azt se nagyon hittem volna el neki, hogy szeretni fogok Forksban élni, hogy nem fogok az első adandó alkalommal elköltözni - feleltem végül.
Később e-mailben elküldtem az ultrahangos felvételeket anyámnak is. A nappali egy hátsó része volt amolyan irodaszerűségnek kialakítva, egy számítógéppel és nyomtatóval. Edward elárulta, hogy a gyors autókon kívül a technika az, aminek nehezen tudnak ellenállni.
Renée úgy tűnik éppen a számítógép előtt ült, mert percek múltán már csörrent is a telefon. Megállás nélkül áradozott, és én büszkén és mosolyogva hallgattam. Minden egyes részletet alaposan kielemezett, mondatonként átlag öt dicsérő jelzőt használva. Még a kis lábujjakat is elragadónak találta, igaz ugyan, hogy azok még nem is látszódhattak a képen. De örültem, hogy velünk örül.
- Én éreztem, hogy fiú lesz - jelentette ki többször is. Valójában mindig mást mondott, de ezért sem szóltam.

Hosszasan zuhanyoztam, próbáltam képletesen lemosni magamról a hibám hagyta foltokat. Határozott, nagy akaraterejű vámpír akartam lenni, méltó anyja a kisfiamnak. A forró vizet átváltoztatásom óta is szerettem, és most is jó hatással volt rám. Sikerült a bűntudatomat elfednem a terhesség feletti örömmel.
Edward az ágyon heverve várt, kezében a mobilját pörgette.
- Mit gondolsz, felhívjuk Emmettet? - kérdezte.
Ez nehezebb kérdés volt, mint elsőre tűnt. Hiszen Emmett mellett nagy eséllyel ott van Rosalie is. Vajon hogyan hatna az ő lelki nyugalmára, ha a babával kapcsolatos hírekkel traktálnánk. Edward észrevette kételyeimet.
- Ne aggódj, szerintem azért Rose is kíváncsi, bár csalódni fog, ő lányra tippelt. Ha meg nem érdekeljük, akkor úgyis kivonul a szobából, ahogy megtudja, hogy mi hívjuk. - Ezzel mintegy meg is válaszolta a saját kérdését.
Aprót bólintottam, mire azonnal tárcsázott.
- Ne haragudj, de muszáj mindenkinek eldicsekednem vele - vigyorgott, miközben letelepedtem mellé.
Emmett hamar felvette, Edward pedig - számoltam - egész három másodpercig bírta, aztán kitört belőle: Fiú lesz! Bátyja hatalmas, öblös örömkiáltásokkal nyugtázta a hírt.
- Rose, cica! Edwardéknak fiuk lesz, mit szólsz, lesz egy unokaöcsénk! - hallottam, ahogy tájékoztatja Rosalie-t is.
- Ő is örül, és kérdezi, hogy vannak-e valami képek, valami hangizés képek - közvetítette tovább. Aztán hirtelen Rose csilingelő hangja szólt a telefonba. - Ultrahangos képek, vannak? Esetleg egyet átküldhetnétek, ha nem nagy teher...
Edward mohón helyeselt, és ígérte, hogy reggel első dolga lesz velük is megosztani a felvételeket. Tényleg nagyon fel volt dobva, hogy már biztosan tudta, fiú lesz. Aztán Emmett visszaszerezte a kagylót, és Alice-hoz hasonlóan tervezgetni kezdett.
- Figyu, a múltkor láttam egy bazinagy játékboltot, holnap bemegyek és veszek neki egy-két kisautót, mert a múltkor Rose nem engedte, mondván úgyis lány lesz. Tudom, még korai, mert meg sem született, és ha majd igen, akkor sem rögtön azokkal fog játszani, de fontos, hogy időben ismerkedni kezdjen a márkákkal meg ilyenek. Mikor már nagyobb lesz, akkor meg majd kap egy igazit, valami utolérhetetlenül gyors sportkocsit. Emlékszel, amikor Jasperrel unatkoztunk, és feltörtük azt az oldalt, amin az egyik cég tervei voltak? Na, ott volt egy ilyen kis autó, elég kezdetleges, de szerintem mire tizenhat lesz, addigra kijön, venni is fogok neki egyet. Aztán, ott van a... - csak úgy dőlt belőle a szó, Edwarddal még sokáig ecsetelték, hogy milyen játékautókat és képeskönyveket fognak venni, hogy időben megismerkedhessen a legfontosabb tudnivalókkal. Én pedig magamban azért drukkoltam, hogy ezek nagy része maradjon csak terv szinten. Különben egész életemben retteghetek majd, hogy ugyan mit találtak már megint ki, miről féltsem épp a kicsit.

Kedden Edward munkába menet kitett engem a rendőrőrsön, hogy bepótoljam a vallomást. Bűntudatom ennek köszönhetően újabb fokkal enyhült, mert én voltam az egyetlen szemtanú, aki megjegyezte a tettes rendszámát - persze ez nem sikerült volna a vámpírmemória nélkül. Úgy véltem, ezzel felerészt már törlesztettem Bennek, amiért majdnem én magam is megöltem.
Csak a papírmunka végeztével adtam át Charlie-nak a neki szánt példányt. Különös volt látni a vívódást az arcán: az ösztönös apai büszkeség és a charlie-s érzelem elfojtás tusakodott. Ezúttal azonban a család győzött, és ő hosszan tanulmányozta a képet, Emmetthez meglepően hasonló megjegyzéseket téve. Épp csak ő horgászni akarta vinni. Kezdtem úgy gondolni, hogy Alice ruhatervezősdije a legnormálisabb felvetés eddig. Aztán fogta magát, és mindhárom bent lévő kollégájának megmutatta a leendő unokáját.
A kocsiban is végig a baba volt a téma köztünk, amíg hazavitt.
- Majd megmutatom Billynek is! - mondta. Nem voltam meggyőződve róla, hogy ez a legjobb ötlet, de nem volt mit tennem.
Míg le nem kanyarodott a felhajtóról integettem neki, hisz nem futhattam a szeme láttára. Azonban éppen elindultam volna a házunk felé, amikor Alice sietett hozzám.
- Ne szúrj le, tudom, hogy még időben vagyunk, meg biztos szeretnél sok dolgot Edwarddal megvenni, de csak egy pár babacuccot vegyünk, kérlek! Olyan jó, hogy végre ti is tudjátok, meg kell ünnepelnünk - könyörgött.
Nem tudtam csalódást okozni a legjobb barátnőmnek, így hát beleegyeztem. Igazából nem bántam meg, találtunk néhány nagyon aranyos holmit, és közben jól szórakoztunk.

A következő héten újra elmentem Esmével az árvaházba, és nagyon jól esett, hogy pár gyerek már megismert engem is. Sokáig ott voltunk, segítettünk a takarításban, mesét olvastunk és játszottunk. Az egyik kislánynak még az is feltűnt, hogy terhes vagyok, és onnantól kezdve mindenki azt kérdezgette, hogy mikor fog megszületni, elhozom-e őt is, és mi lesz a neve. Eszembe jutott, hogy ezt még nem találtunk ki, annak idején elhalasztottuk a választást, míg nem tudjuk a nemét. El is határoztam, hogy amikor Edward hazaér, felvetem a témát.
Miután kiderült a terhességem, és meggyőztem, hogy maradjon, egészen megváltozott, sokkal vidámabb, felszabadultabb volt, mintha csak ez lett volna a sorsa, apává válni; gondoskodó természetéből adódóan ez nem is tűnt akkora képtelenségnek. Ám amióta tudtuk, hogy a kicsi fiú lesz, Ő valósággal a fellegekben járt. Mosolya csak akkor halványult el némiképp, amikor a munkája került szóba, és mivel az utóbbi időben egyre gyakrabban jött haza korábban, sokszor kérdeztem róla.
- Nem bírom ott már sokáig - fakadt ki egyszer. - Nem arról van szó, hogy az önuralmam nem megfelelő, jobb is, mint mikor munkába álltam. De túl hosszú a munkaidő, túl sok a vér, és a szomjúság attól még igenis kínoz. Az is bosszant, hogy olyan gyakran kell miatta vadásznom, alig vagyok veled.
Szomorúan néztem rá, ebbe a helyzetbe miattam kényszerült, hiszen a pénz nem lett volna gond, de apám kötelezte, hogy dolgozzon. Ami persze érthető, mert ő nem tudott az évszázadok óta gyűlő tartalékokról.
- Meg aztán, mindenki olyan lekezelő velem. - A hanyag vállrángatásból rögtön rájöttem, hogy valójában ez az indok ott szerepel az elsők között, és értettem is, ha sérti a büszkeségét. Ezért aztán rákérdeztem. - Tudom, hogy ők nem tudják, hogy jártam az orvosira, és csak egy ostoba kölyöknek tartanak, aki a gimi végeztével teherbe ejtette a barátnőjét, ezzel nem túl jó példát mutatva a város fiataljainak, na de mégis! Azt hiszem, eddig egyszer sem hibáztam, és nagyon keményen dolgoztam, ezzel bebizonyítva, hogy nem csak az apai protekciónak köszönhetően vagyok ott. Csak ezt senki sem vette észre. Szóval addig maradok a kórházi munkánál, amíg nem találok egy jobbat.

Nem lepődtem hát meg, amikor láttam az ezüstszínű Volvót a ház előtt. Edward a nappaliban ült, és álláshirdetéseket nézett az interneten. Amikor hallotta, hogy jövök sejtelmesen mosolyogva jött elém.
- Mi az? - kérdeztem.
- Nem akarom elkiabálni, de... Holnap szabadságot veszek ki, hogy elmenjek egy állásinterjúra.
Örültem, hogy így felvillanyozta a dolog, bizonyára valami jobb állásról van szó.
- Egész biztos megkapod - öleltem át. Ugyan ki az, akit Ő nem kápráztat el?
Felsétáltam a hálószobába, hogy keressek valami kényelmesebb ruhát, a nadrágom, amit még Rose-zal vettünk kezdett szűknek tűnni. Miután átöltöztem útnak indultam, hogy megkeressem Őt. A lépcsőn jött fel, és szótlanul a babaszoba felé vette az irányt. Gyakran ültünk ott, Edward a hintaszékben, én pedig az ölében. Jó volt, ilyenkor csak a kicsivel foglalkoztunk: csendben hallgattuk a szívverését, vagy beszélgettünk róla. Most is elfoglaltam szokásos helyem, és egy darabig csendben ringatóztunk.
- Edward - kezdtem tétován. - Mit gondolsz, elkezdhetünk lassan a neveken gondolkozni?
Halkan rázkódott alattam a nevetéstől.
- Hiszed vagy sem, éppen ezt akartam kérdezni. Ideje is elkezdenünk, az eddigi tapasztalataink alapján ez egy hosszú vita lesz.
Az az igazság, hogy nekem már volt egy ötletem, csak azt nem tudtam, Ő miképpen reagálna erre. Mély levegőt vettem, aztán mielőtt még meggondolhatná magam, gyorsan ledaráltam:
- Arra gondoltam, hogy lehetne a neve Edward.
Néma csend. Valamiért éreztem, hogy jobb, ha megvárom a válaszát, és nem sürgetem, talán meggondolja a dolgot.
- Nem érdemlem én azt meg - jelentette ki. - Ne legyen olyan önző szörnyeteg, mint én. Nomen est omen. Fontos, hogy megfelelő nevet válasszunk neki. De ha már a családnál tartunk, akkor mit szólsz a Charlie-hoz?
Magam elé idéztem a babám elképzelt arcocskáját, és aztán a nevet: Charlie.
- Nem. Nem illik hozzá. Akkor már inkább Carlisle, de a legjobb szerintem az Edward - makacskodtam.
- Carlisle nem engedi... Vagyis kifejezetten nem tiltotta meg. Arról van szó, hogy még régebben, mikor még csak én gondoltam, hogy fiú lesz, beszélgettünk a rendelőjében a papírmunka közben, és kérdezte, hogy hogyan nevezném el. Én meg felvetettem, hogy valamelyik nagypapa után. Erre ő azt mondta, hogy mindenképpen róla lesz elnevezve, hiszen Cullen lesz, és az az Ő neve, mi is csak felvettük. Ezt mindenki tudja, és szerinte Charlie-nak rosszul esne...
Ebben volt némi logika, szóval a Carlisle-t elvetettem.
- Charlie akkor sem lesz...
Gondolkoztam, milyen név illene még hozzá úgy, mint az Edward, de egy sem jutott eszembe. Direkt hagytam, hogy Ő is hallja a gondolataimat, és lássa benne a képet a kisfiunkról, hátha akkor elismeri, hogy ez passzol hozzá a legjobban.
- Annyi szép név van, én nem vagyok méltó rá. Ő egy sokkal különlegesebb, jobb ember lesz, mint én. Megérdemel egy saját nevet.
- Edward! Kevés nálad fantasztikusabb, jobb embert ismerek, ha nem a férjem lennél, akkor is úgy gondolnám, hogy ha rólad nevezem el a picit az csak szép jövőt jelenthet. Én azt szeretném, ha olyan lenne, mint te.
Megrázta a fejét, és én éreztem, hogy hajthatatlan. Akárcsak én. Ha már tévedtem, hogy lányom lesz, akkor ennyit hadd döntsek el én. Volt egy tervem, egy kompromisszum, amibe bele kell mennie.
- És mit szólnál, ha a középső neve lenne Edward? Kapna egy saját nevet, ahogy te mondtad, de Edward is lenne. - Hallgatását pozitív jelzésként értelmeztem, ezért hát addig ütöttem a vasat, amíg meleg. - Apukádat is így hívták, nem? Akkor tovább vihetnénk a hagyományt...
Sokáig hallgatott, nagyon sokáig, kezdtem úgy érezni, mégsem fogom tudni még erre sem rávenni.

- Ha tényleg így gondolod, akkor köszönöm... - felelte végül egészen halkan. - De csak az édesapám emléke miatt. Kevés dologra emlékszem vele kapcsolatban, de azt tudom, hogy jó ember volt.
Nekem mindegy volt, hogy miért egyezik bele, az a lényeg, hogy Edwardnak fogják hívni a kicsit.
- Na, gyere, készítettem neked vacsorát. Egyél, aztán kitaláljuk, hogy mi lesz a neve...
Követtem Őt le a konyhába, és irigykedve láttam, hogy profi szakács lett időközben: a vacsoráját egy ötcsillagos étterem is megirigyelhette volna. Legalább elmondhatom, hogy tőlem tanult...
Miután legyűrtem a vacsorát - sajnos feleannyira sem jeleskedtem az evésben, mint ahogy megérdemelte volna - visszatértünk a babaszobába.
Ringatózva soroltuk a neveket, néhányat csak viccből, mások komolyan tetszettek, mint például azok a régi neveket, amiket Ő mondott.
- Mike? - kérdeztem vigyorogva.
- A holttestemen keresztül - morogta. - Adam? Hogy hangzik?
- Adam Edward Cullen? Nem tudom... Edward Adammel jobb...
- Talán inkább hagyjuk... - Elképesztő, mennyire nem akarta, hogy róla nevezzük el a kicsit.
Felmerült még pár név, mint a Thomas, Jackson, Peter - ez ellen Edward hihetetlenül tiltakozott -, Ronald, Arthur, William, ám egyik sem volt az igazi.
Edward javasolta Lucas nevet. Egészen tetszett, de együtt nem hangzottak a jól a nevek. Éppen ezt akartam közölni vele is, de torkomra forrt a szó. Hirtelen olyasmit éreztem, amit régóta nem, ezért hát ijedten pattantam fel...

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.