|
11. fejezet - Számvetés
2009.06.03. 15:13
Nem tudom, mikor jött el az a pillanat, amikor felnőttem. Talán amikor először átléptem a középiskola ajtaját. Talán, amikor rájöttem, hogy szeretem Jacobot. Talán, akkor amikor elvesztettem. Nem tudom.
Apa ezzel be is rekesztette a további együttes keresést. Engem alvásra intett. Felháborodtam, hogy csak így megoldatlanul hagyjuk a rejtélyt. De hamar lecsillapodtak bennem az indulatok, tényleg belefáradtam az elmúlt két nap rohanásába.
Szokásomhoz híven apa régi hálójában aludtam. A hatalmas ágy közepén összehúztam magam olyan kicsire amilyenre csak tudtam. A térdeimet felhúztam a hasamhoz a karajaimmal pedig szorosan magamhoz öleltem őket. A párnát és a paplant ledobtam az ágyról. Annyira réginek tűntek azok az emlékeim Jacobbal két nappal ezelőttről. Mintha évekkel ezelőtt ültünk volna a rabbitba. A mai napon apának két égető problémát mutattam meg. Mindenekelőtt a legfontosabb, hogy Jacobot megértsük most. Majd, hogy segítsünk neki valahogy. Bár egyenlőre sötét árnyék fedte a megoldást. Mennyi esély volt rá, hogy egy évszázadokkal ezelőtt kihalt faj egyik unatkozó szelleme pont az én alakváltó barátomat találja meg? Ez abszurd.
Másrészt Edward már tud, a Freddel történt beszélgetésről is. Ez miatt valószínűleg el kell hagynunk Forks városát. Vagy a két nyomozónak kellene továbbállni. Mindenesetre a családom nem először találkozott ilyen problémával. Vegyük Bella esetét. Persze, az talán mégsem a legjobb példa. …n tényleg nem akartam, hogy Fred tudjon akármiről is. Vagy talán mégis? Hiszen ő volt az egyetlen ember, akivel nem tudtam normális módon viselkedni. Már az első napon is találkozott természetfölötti erőmmel, másnap pedig majdnem komolyan letámadtam a parkolóban. …s utána mégis annyira gyorsan átbillent a mérleg az utálatról a kedvelésre. Nem is tudom, mikor szűkült össze az a szakadék kettőnk között. De igazság szerint, bármennyire is el akartam hitetni magammal is az ellenkezőjét, talán örültem is hogy tudja. Végül is nem tagadtam le egyszer sem amit mondott. Átfordultam a másik oldalamra. Ha továbbra is azon filozofálok, hogy miért van szükségem Fredre, nem fogom tudni befejezni a mérlegelésem. Pedig volt még egy pont. Ahol a jóleső többesszámot már nem használhattam. Amit jól elzártam elmém mélyébe apa elől és ami egész eddigi percig harmadlagos volt. De ha ez az egész még valaha is jóra fordul és minden a régi lesz, akkor a szívemből el fog tűnni a féltékenység? Bella és Jacob. A két név ami külön-külön felmelegíti szívem, összekötve dermesztő hideggé varázsolja. Fázom.
Nem gondoltam, hogy aznap este még képes leszek elaludni. De 48 óra ébrenlét után mindenki elálmosodik. Főleg az én elmúlt 48 órám után. A fáradtság olyan hirtelen tört rám, hogy a szemeim maguktól leragadtak. Olyan megkönnyebbült és boldog voltam, amikor szokás szerint Jacob alakja közeledett felém a nappaliban. Figyeltem Rosalie válla felett, vártam a meglepettségét, majd az elgyengült mosolyt, de a meseszép álom lidércnyomássá változott. Jake eltűnt és helyén az oltárnál látott szörnyeteg vicsorgott rám. Rosalie magához ölelt és átfutott velem a másik szobába. De nem a konyhába érkeztünk, hanem abba a terembe, ahol előző álmomban is jártam és Rosalie eltűnt mellőlem. Már nem kislány voltam, a valóságnak megfelelően néztem ki. Hangosan ziháltam, feltűnt, hogy szorítok valamit. A vöröses barna farkas póráza. Újra rohanni kezdtem vele az ajtó felé, de hirtelen megakadtam, nem tudtam tovább futni. A farkas egy helyben állt. Mellső lábaival támaszkodott és hatalmas fejét lassan megrázta. Nem értettem, biztattam, hogy jöjjön. De ő meg sem moccant. Még egyszer felnézett rám, azokkal a szemekkel, amik a világon a legnagyobb kincsek voltak számomra, majd megfordult és elindult. …reztem, ahogy a póráz lassan kisiklik a kezeim közül, miközben a farkas egyre gyorsabban távolodó alakját figyeltem. Az oltár közelébe érve rohanni kezdett, majd nekiugrott a szörnyeteg mellkasának. Beleolvadt a testébe. Csak bámultam az újult erejétől elmosolyodó rémséget, aztán éreztem, hogy valaki megfogja magam mellett lógó kezem. Oldalra kaptam a tekintetem. Fred volt az.
Ideje indulnunk – suttogta
Felriadtam. Alkonyodott, ismét. Egy pillanatra elfogott a bűntudat, hogy az egész napot végigaludtam, másrészt viszont, éppolyan otthonosan éreztem magam éjszaka, mint nappali világosában. Talán még egy kicsit jobban is. Első dolgom, az volt, hogy keressek egy naptárat. Teljesen el voltam havazva. Nem szokásom az ilyesmi. December 20., szombat. A dátumról egyszerre három dolog jutott az eszembe. Egyrészt, hogy elkezdődött a téli szünet az iskolában. Aminek most őszintén örültem, mert biztos voltam benne, hogy ilyen gondok mellett nem tudnám még az időmet ilyesmire pazarolni. Másrészt, hogy pár nap múlva karácsony. A szüleim mindig törekedtek rá, hogy emlékezetes ünnepet csináljanak nekem, főleg Alice az agyoncsicsázott nappalival. De nekem minden egyes karácsonykor a Volturik közelsége jutott eszembe. Az, hogy bár hallhatatlanok vagyunk, mégis cérnaszálakon táncolunk. Hallhatatlanság, ugyan már. Illúzió. A biztonság ábrándja. Mi is éppoly gyöngék és tehetetlenek vagyunk valamivel szemben, ahogy az emberek velünk. A karácsony mindig is az ilyen kisebbrendűségi érzést hozta elő belőlem. Soha utána nem kellett menekülnöm. Ha jobban belegondolok, az volt az utolsó alkalom, hogy nagy teher nehezedett a vállamra. Mostanáig minden a legnagyobb rendben volt az életemben, de most össze voltam zavarodva. Az újabb álmom miatt pedig kezdtem kételkedni épelméjűségemben is.
Karácsony, szünet és szombat este. Egyetlen dolognak lehet csupán ez a receptje. Egy iskolai karácsonyi bál. Őszintén szólva nem meglepő, hogy ennyire tisztában vagyok a dátummal. Hiszen a csapból is ez folyt két hónapig a tantermekben. Nem mintha bármennyire is érdekelne, talán ha a dolgok jobban állnának Jakel elmennék. Csak kíváncsiságból, de neki biztos nem lenne hozzá kedve. Őrültség az ilyesmi, gyerekeknek való. Mi pedig elég gyorsan kinőttünk az ilyesmiből. Mondom én hat éves fejjel.
Felültem az ágy szélére. A lábaimat a padlóra tettem, miközben előrehajoltam és arcom kezeim közé temettem. Mi lesz ha Jacob meghal? Mi lesz ha megöl engem? A két dolognak hasonló súlya volt a szívemben. Nem érdekelt különösebben a saját életem ha róla volt szó, de az hogy akármilyen erő is szét válaszon minket rémisztő volt.
Homlokon csapkodtam magam. Újfent gyerekesen gondolkozom. Végül is belegondoltam már abba, hogy Jacob mit áldozott fel eddig értem az életéből? Az elmúlt hat éve nem szólt másról, mint az én babusgatásomról. Főállású bébiszitter lett. Hat év alatt, nem jutott előre semmit. Nem fejezte be a középiskolát nem volt munkája, nem volt élete. …n voltam neki. Az én életem volt az övé. Ez így nem teljesen igaz. Nekem sem volt önálló életem. Ugyanaz a család, ugyanazok a barátok. De én még túl kicsi voltam. Most, hogy megismertem Fredet, őszintén nem értettem Jacob, hogy bírta magánélet nélkül. Gyűlöltem magam ez miatt. Gyűlöltem, hogy elvettem az életét és erre csak most jövök rá. Most, mikor már talán esélyem sem lesz arra, hogy valamilyen szinten visszaadjam a szabadságát. Még arra is könnyen rávettem, hogy egy középiskolába tanuljon felnőtt fejjel. Jacob élete el volt csúszva. Hat évvel le volt maradva önmagától. Az én hat évemmel. Újabb probléma. Ha vissza is kapom Jaket, nem kell felajánlanom neki a szabadságát? …s ha elfogadná? Képes lennék túlélni?
- Jacobnak az lenne a szenvedés, ha megfosztanád magad tőle – felkaptam a fejem kezeim közül. Apa az ajtóban állt és figyelt - de most nem kéne újabb problémákat kreálnod magadnak. Félek, hogy nem vagy tisztában vele milyen súlyos ez a mostani helyzet
Edward szavai, mint mindig most is teljesen igazak voltak. Ez is csak önzőségemre adott tanú bizonyságot. Mindig csak én, én, én.
- Nessie, ne okold magad, hagyd abba ezt az önmarcangolást, mert ezzel nem jutunk előrébb.
- Rendben, sajnálom – suttogtam
- Csak saját magadnak tartozol bocsánatkéréssel. Öltözz fel, vendégünk van – mondta, majd egy pillanatra megállt és rám nézett. Megint a könnyeimmel küszködtem. Hisztérika lettem.
- Két létfontosságú szükségletem van az életben maradáshoz. Az egyik Bella, a másik az én tökéletes kislányom. A harmadik a vér, de a szomjúság érzése eltörpül, az irántatok érzett szeretett mellett. Képes lennék meghalni érted Renesmee. …s ezt az érzést előtted egy ember tudta kiváltani belőlem. Bella. Akkor azt hiszem nem kell azon vitatkoznunk, hogy mennyire értékes is az, akit ennyire szeretek – egyik pillanatról a másikra mellettem termett és kezei közé vette arcom, majd homlokon csókolt. Összeszorítottam szemeim, hogy visszatartsam könnyeim.
- Szeretlek apa – suttogtam, miközben szorosan hozzábújtam. Egy percig néma csendben ültünk, majd felnéztem rá – ki van itt?
- Nahuel
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó