A következő két napban nem sokat törődtek velem. Utaztunk valahová, akárhányszor kérdezgettek nem válaszoltam és Edward miatt nem is gondolkodhattam semmiről. Jobb híján minden dalt elénekeltem, amit csak ismertem, matematikai egyenleteket oldottam meg és verseket mondtam. Emmettet szerencsére nem engedték a közelembe, az őrzőim, Jasper és a furcsán viselkedő Jacob voltak. Jacob tényleg olyan volt, mint egy kutya, akit az őrzésemre rendeltek, soha nem mozdult mellőlem és egyfolytában bámult. A többiek, főként Bella és Edward is gyakran tették, de ők tisztes távolból, nem közvetlen közelről, mint Jacob. Szerintem nem volt ki mind a négy kereke.

Próbáltak etetni, de semmit nem fogadtam el, úgy éreztem nem is tudnék mást magamhoz venni, csak Jacob csábító vérét. Felötlött bennem a gondolat, hogy ha valahogy megszököm őt is magammal vihetném. Talán be lehetne tanítani az én háziállatomnak.
Végül megérkeztünk, ahogy előre sejthető volt Forksba. Apa mondta, hogy kerüljem még a környékét is, hiszen itt a lázadók közismert szálláshelye. Hát most itt voltam. Egy hatalmas üvegfalú házba vittek, amit erdő vett körül. Helyes, nem is lesz olyan nehéz megszöknöm.

Rájöttem, hogy nem akarnak még megölni, valami mást akarnak tőlem, amit igyekeztem nem megadni.
Amikor Jacob leültetett a kanapéra és mellém ült, a vállamat átölelve, már kezdtem gyanakodni, így amikor a többiek körülálltak minket már tudtam, vallatás jön. Gyenge voltam, már a harmadik napja nem aludtam egy szemernyit sem és az édes vér folyamatosan jelen lévő illatától teljesen elbódultam. Ha csak ketten vagyunk Jacobbal, biztos megkíséreltem volna egy harapást, de most nem mertem.

Végül Edward került szembe velem, mellette Bella, a másik oldalán Alice és Carlisle. A többiek mögöttem voltak, ami nagyon idegesített. Mire készülnek?
- Elmondjuk neked az igazat – mondta Edward megválaszolva a fejemben feltett kérdést. Ettől csak még jobban dühbe jöttem. Hogy jön ő ahhoz, hogy állandóan a fejembe bámuljon?
- Nem direkt csinálom – morogta.
„Idióta ökör!” – gondoltam gyerekesen. – „Bárcsak fordulnátok fel, ti… ti…”
A mocskos beszéd sosem volt az erősségem és apa sem szerette.

- Mi vagyunk a családod – kezdte Bella megint a képtelenségeit. – Ez a mi házunk, itt születtél…
- Volterrában születtem – vágtam rá goromba hangon.
- Itt születtél – mondta Edward. – Bella szült téged, ő az édesanyád.
- Az anyám meghalt – ellenkeztem. – Volterrában!
- Én vagyok a…
- Nem! – vágtam közbe Bella csengő hangjába. Egy kicsi rész bennem azt súgta, hogy hinnem kellene neki, de tudtam, hogy ezek csak trükkök. – Az én anyám ember volt, nem pedig vámpír!
- Miért hazudnánk ilyesmit? – kérdezte Edward.
- Szállj már ki a fejemből, te gyilkos szörnyeteg! – kiabáltam rá.
- Kettőnk közül nem én akartam megölni egy ártatlan embert – válaszolta csendesen. – És nem is én tervezem Jacob megölését!

Úgy éreztem magam, mint egy ostoba gyerek, akit csínyen kaptak. Arra számítottam, hogy Jacob leveszi rólam a lapáttenyerét, de csak felnevetett, mintha nem zavarná a gondolat, hogy meg akarom ölni. Tényleg bolond! Vagy talán ennyire alulfejlett az elméje? Elvégre voltaképpen egy állat ember alakban vagy…
Legnagyobb meglepetésemre Edward halkan elnevette magát. Vagy valami poént sütöttek el a rovásomra, amit nem hallottam vagy megint a gondolataimban kutakodik. Van bőr azon a sápadt képén!

- Te vagy a lányunk – kezdett bele gyorsan a mondanivalójába, gondolom, hogy kihasználja a felháborodásom okozta átmeneti elnémulásomat. – Belláé és az enyém. Bella ember volt, mikor téged világra hozott, rögtön a születésed után változott át vámpírrá. Nem voltál egy éves sem, mikor elraboltak tőlünk, a…
- Kitalálom – folytattam gúnyosan. – Az apám hirtelen lecsapott rátok és elhurcolt innen, a szerető családom köréből…
- Pontosan – vette vissza a szót Edward. – Elraboltak tőlünk, mi pedig…

- Bosszúból a Volturi ellen mentetek a vámpír hadseregetekkel? Elárultátok a saját fajtátokat és szövetkeztetek ezekkel az… állatokkal – intettem Jacob felé. – Mindenkit megöltetek, Arot, Marcust, Alecet és Jane-t – az utolsót már fájdalmasan kiáltottam.
- De, Nessie… – szólalt meg Esme a hátam mögött, nyilván folytatta volna, ha rá nem kiabálok.
- Az én nevem, Faith!
Újabb síri csend. Azt kívántam, bárcsak én is teljesen vámpír lennék, egyrészt akkor könnyebben tudnék menekülni, másrészt nem az én zihálásom és hangos szívdobogásom törné meg a csendet.
- Hogy hívják az apádat? – kérdezte Edward. Ahogy kimondta a kérdést, néhány latin mondással blokkoltam a választ.

Ezeket ismételgettem folyamatosan, amíg Bella és Edward egymás szavába vágva elmesélték, hogyan lehet, hogy ők voltaképpen a szüleim. Hogy állítólag hogyan születtem és hogyan kísérelt meg a Volturi először elpusztítani, ami „szerencsémre” Alice közbenjárása miatt nem sikerült, mivel talált egy hozzám hasonló lényt blabla. Aztán a végére hozzátették mennyire fáj a családnak, hogy elveszítettek kilenc éve, de sosem adták fel a keresést és most újra együtt vagyunk. Haha, egy szavukat sem hittem. Álszent népség ezek a Cullenék, többször is eszembe jutott a mondás: Túl szép, hogy igaz legyen. Csak ne lett volna ennyi tökéletesség a sztorijukban, máris hihetőbb lenne.

- Biztosan fáradt vagy – sóhajtott végül Bella, miután Edward közölte a helyzetet, miszerint nem hiszek nekik. – Megmutatjuk a szobádat és enned is kellene valamit.
- A szobámat? – szegtem meg a hallgatási fogadalmamat. – Úgy érted, a börtöncellám?
- Erre gyere! – mondta nem törődve a közbeszólással.
Töprengtem, hogy mi lehet a szándékuk. Nyilván, hogy elnyerjék a bizalmamat, de mi van, ha én is elnyerem az övékét? Tettethetném, hogy benne vagyok a játékban, aztán… Ijedten Edwardra néztem, persze, hogy hallgatózott. A szemét!

- Apa – mondtam gúnyosan és felugrottam a helyemről.
Komoly erőfeszítést igényelt, hogy elszakadjak a bódító Jacob szagtól és elindultam a lépcső irányába, amerre Bella eltűnt. Nagyon gyanús volt minden, vetettem egy pillantást Emmett fenyegető alakjára és felrohantam.
Nem követtek, szerencsére mindannyian lent maradtak. Rögtön meg is kezdték a kibeszélésemet. Nincs vámpírhallásom, de azért az emberinél ezerszer jobb.
- Időt kell hagynunk neki – mondta Esme megnyugtatón.
- Az elméje olyan furcsa – válaszolta Edward. – Nem értem, hogy történhetett ez. Miért nem emlékszik?
- Manipulálhatták az emlékeit – mondta Carlisle. – Vagy érhette valami sokk, amikor elrabolták tőlünk.
- Tényleg azt gondolja, hogy bántani fogjuk – Edward úgy csinált, mintha ki lenne akadva, mikor nyilvánvaló, hogy most is hallja a gondolataimat. Miért nem szól a többieknek, hogy hallom őket? Persze ez is lehet a terv része.
- Emberekből táplálkozik? – kérdezte Jasper.
- Igen – mondta Edward. – Nagyon sokból, láttam az arcokat, akiket összehasonlított Jacob ízével.
- A szemein is látszik – Rosalie-t nem sokat hallottam beszélni, mindig olyan képet vág, mintha a szívét törte volna össze valaki. – Láttátok a szemeit?
- Semmi baj, Rose – Emmett undok hangjától a hideg is kirázott.
- Ezt el sem hiszem! – kiáltott fel hirtelen Alice. – Ennyi év után végre meglett! Így vagy úgy, de ő a mi Nessie-nk.

- Mind szeretnek téged! – ijedten összerezzentem.
Bella közvetlenül mögöttem állt, tökéletesen észrevétlenül, sőt a hideg kezeivel az arcom is megérintette. Gyorsan hátrébb léptem. Az arcán, mintha megbántottság suhant volna át, aztán gyengéden elmosolyodott.
- Ez a te szobád!
A szemem rögtön a hatalmas ablakra tévedt. Ezen könnyű lesz kiszöknöm. Aztán kezdtem felfogni a szoba többi részét is, egy gyerekszoba volt, telezsúfolva bolyhos állatokkal, egy rakatra való mesekönyvvel és egy apró gyerekággyal, aminek a fehér fejtámlájába a Nessie felirat volt vésve.
- Ez beteges! – közöltem Bellával, de nem is néztem rá.
A legközelebbi szekrényhez sétáltam és ahogy kinyitottam egy rakás gyerekruha zúdult ki belőle. A legtöbbön még a címke is rajta volt. Mégsem terjedt ki mindenre a tökéletes tervük? Gúnyos pillantást akartam vetni Bellára, de ahogy megfordultam észrevettem, hogy nincs is ott. Egyedül maradtam a bezárt szobában. Odamentem az ajtóhoz és óvatosan lenyomtam a kilincset. Nem, mégsem volt bezárva, de az ajtón mégsem menekülhetek. Az ablakhoz sétáltam, ha leugranék, valószínűleg nem lenne semmi bajom, de meghallanák a huppanást.

De hát még a szívem dobbanását is hallják és persze a gondolataim. Mégis meg kellett próbálnom. A házhoz elég közel volt egy fa. És mi lenne, ha először arra ugranék át és onnan másznék halkan le? Lehet, hogy nem vennék észre.
Kihajoltam az ablakon. Sehol senki.
Épp az ugráshoz készülődtem, mikor megláttam Emmett fenyegető alakját, ahogy felbámul rám. Ijedten visszahúzódtam és lehuppantam az ágy melletti sarokba. Őt állították rám megfigyelőnek! Ez ravasz, nagyon ravasz! Csak ne félnék tőle ennyire. Apa biztosan szégyellne engem, ha tudná.
Itt vagyok a Cullenék házában, látszólag szabadon, mégis csapdában. Most mi a fenét csináljak?

Kopogásra ébredtem. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok, aztán minden beugrott. Elraboltak és fogságban sínylődöm erre meg elalszom. Ügyes volt, Faith, apa most nagyon büszke lenne!

A kopogó nyilván úgy vette szívélyesen beinvitáltam, mert egy pillanat múlva nyílt az ajtó és belépett rajta Alice. Úgy tűnik most a legkisebbet küldték, akinél még én is magasabb vagyok. Vajon mi a céljuk? Hamis biztonságérzet?
A kezében egy halom ruhát tartott és mosolygott.
- Szia, Nessie! Nem zavarok? – ez egy olyan hülye kérdés volt, hogy nem is válaszoltam, inkább gyanakodva figyeltem, hogy mit csinál.
- Nem akarsz megtisztálkodni és átöltözni? – kérdezte. – Harmadik napja vagy ugyanabban a ruhában. Hoztam neked néhány jó holmit.
Továbbra sem válaszoltam.
- Aztán lemehetnél enni valamit. Akarod, hogy megfésüljelek? A hajad elég…
Szemlátomást nem talált megfelelő szót az állapotára. Igen, gubancos és kezd kellemetlen szagúvá válni, mégsem akartam, hogy hozzámérjen.
- Úgy tudtam, te belelátsz a jövőbe! – mondtam gúnyosan. – Mert akkor előre láthatnád, hogy ha hozzámérsz azzal az izével, betöröm az orrodat!

- Jasper, ne! – kiáltott fel hirtelen aztán már csak azt vettem észre, hogy a nevezett ott áll közöttünk gyűlölettől feketéllő szemmel és rám mered undok kifejezéssel. Pontosan ilyen képet vágott akkor is, amikor Jane-t kapták el.
Ijedten lapultam a sarokban, a térdeim felhúztam a mellkasomhoz és rájuk hajtottam a fejem. Miért nem tudok úrrá lenni a félelmeimen? Legalább méltósággal halhatnék meg.
- Ne merd többet megfenyegetni! – hangzott az ellentmondást nem tűrő utasítás.
Alice halkan és dallamosan beszélt hozzá, de túl gyors és nagyon halk volt, így egy szót sem értettem. Miért vagyok ilyen gyáva? Igazság szerint még szembenézni sem merek velük. Sőt megütni sem lenne értelme őket, hiszen csak magamnak ártanék vele. Tehetetlen vagyok, mint egy ostoba ember.

- Ne félj, Nessie! – mondta Alice barátságos hangon. – Jasper soha nem bántana téged, ahogy egyikünk sem.
- Veszélyes lehet – ellenkezett halkan Jasper. – Nem tudhatjuk pontosan, mire képes.
Felemeltem a fejem és rájuk néztem.
- Sajnálom – hazudtam. – Csak össze vagyok zavarodva.
Láttam rajtuk, hogy átlátnak az álcámon, de belementek a játékba. Hát jó, mostantól együtt működőnek fogom tettetni magam. Ennek következményeként Alice áttessékelt a fürdőszobába, ahol megtisztálkodtam és a hajamat is megmostam. Idegesített Alice jelenléte és hogy mindenben a segítségemre sietett, de mosolyt erőltettem az arcomra és tűrtem. Még ruhát is választott nekem. Sötétbarna nyikorgós selyemszoknyát és hasonló felsőt. Minden lépés undok suhogós hangokkal járt.

Egyszerűbb lett volna, ha egy csengőt akaszt a nyakamba. Nyilván tudni akarják, mikor merre járok. Visszamentünk a szobámba, ahol megengedtem Alice-nek, hogy frizurába kényszerítse a hajam. Talán ez egy barátnős trükk. Úgy csinál, mintha tök jóban lennénk, aztán kihúz belőlem dolgokat. Kósza napsugár sütött be az ablakon és rávetült Alice bőrére, ami gyönyörű gyémántként kezdett szikrázni. Mekkora bolond vagyok! Mindenképp napos időben kell elszöknöm, hiszen, ha nagy nehezen eljutnék olyan helyre, ahol vannak emberek is, akkor nem jöhetnének utánam, mert a ragyogásuk elárulná őket. Kérdés persze, hogy mikor lesz még ilyen napsütéses idő, mint a mostani. Most kellene elszöknöm.

Nagyot ásítottam, udvariasan a szám elé téve a kezem.
- Biztos fáradt vagy – mondta rögtön Alice. – Ha ettél…
- Nem vagyok éhes – feleltem gyorsan. – Szeretnék aludni… ha nem baj.
Majd megszakadtam, olyan udvarias hangot préseltem ki magamból. Alice bólintott egyet.
- Akkor magadra hagylak – mikor kinyitotta az ajtót megláttam a pont ellenkező irányba tartó Emmett fenyegető alakját.

Minden tökéletes volt, az ablakhoz rohantam és egyetlen ugrással a kiszemelt fán kötöttem ki. Lemásztam és rohanni kezdtem, amilyen gyorsan csak tőlem telt. Nem voltam elég gyors. A fák között, velem egy ütemben szaladó, hatalmas, szőrös lényeket láttam. Hát persze, a házőrző farkasok! Hogy erre miért nem gondoltam! Négyen vagy öten voltak, de nem jöttek a közelembe, meg sem állítottak. Meglepődtem azon, hogy ilyen nagyok. Hirtelen az egyik kiugrott elém az ösvényre, amin haladtam. Fura vöröses színű volt a bundája. Megtorpantam és ijedten néztem elsősorban a szörnyeteg hatalmas fogaira. Emlékeztem apa történeteire, hogy az ilyen farkasok milyen könnyűszerrel tépnek darabokra egy vámpírt. Velem fele annyi idő alatt végezni fognak.

Felém közelített, én pedig önkéntelenül is hátráltam. Ahogy léptem egyet a cipőm sarka (Alice nyilván azért adott rám magas sarkút, hogy lassabban meneküljek) beleakadt egy kiálló gyökérbe és hanyatt hátraestem. A szörnyeteg ott termett, két hatalmas mancsát a testem két oldalára tette le és a hatalmas fejét az enyémhez közelítette. Becsuktam a szemem és arra gondoltam, hogy legalább fájni nem fog, ahogy egyetlen mozdulatával leharapja a fejem.

Aztán a farkas megnyalta az arcom. Forró nyelvével széles nyálcsíkot hagyott az arcom bal oldalán, majd módszeresen tovább folytatta e tevékenységet. Láthatóan szentül hitte, hogy nekem jó, ha egyenletesen teríti be a nyálával az arcom.
Megkönnyebbüléstől, hogy mégsem fogják leharapni a fejem felnevettem és a kezem felemelve megpakolta a farkas hatalmas orrát.
- Jó, farkas! – mondtam. Igazából nem tudtam mennyire értelmes egy ilyen. Elvégre, ha emberi alakot is képes felvenni, biztos okosabb egy átlagos kutyánál. – Nem szállnál le rólam?

Megértette és arrébb lépett. Ez tetszett, hirtelen már nem is féltem tőle, sőt aranyosnak találtam. A nagy sötét szemei értelemtől csillogtak. Óvatosan felkeltem.
- Hát… szia! – mondtam neki és megsimogattam a fejét. Meglepően selymes volt a bundája. – Sziasztok! – néztem körbe.
Még két farkast láttam, bár jóval kisebbek voltak, mint a vöröses mellettem. Nem is olyan vészesek. Talán csak Cullenék valamilyen parancsszavára kezdenek gyilkolni? Lehet, hogy szegények nem is akarják őket szolgálni.
- Ti vagytok az őrök? – kérdeztem. – Vigyáztok, hogy el ne szökjek?
A vörös farkas megrázta a fejét. Teljesen lenyűgözött és egyszerűen nem tudtam abbahagyni a simogatását.
- Most mennem kell – sóhajtottam végül és elléptem a farkas mellől. Szorosan jött mögöttem, mintha nem akarna elhagyni.

- Nessie! – a semmiből kerültek elő. Edward, Bella és Alice.
Nem lett volna értelme menekülni.
- Én csak… kijöttem játszani a farkasokkal – mutattam körbe. Ilyen béna hazugság még életemben nem hagyta el a számat, igaz, nem is szoktam hazudni.
- Azt hittük, el akarsz szökni – mondta Edward és bár nem volt gúny a hangjában, tudtam, hogy átlát rajtam.
- Jake-kel akármikor kijöhetsz – tette hozzá Bella. – A falka vigyáz rád.
Úgy éreztem magam, mint akit leforráztak. Jake? Ránéztem a mellettem álló farkasra.
- Ez Jacob? – kérdeztem és vagy egy métert ugrottam el mellőle. – Ez az a mamlasz, akit… - meg akartam ölni fejeztem be csak magamba.

Ügyes volt, Faith! Megint elszúrtad! Biztos értesítette valahogy Cullenéket, én meg barátkoztam vele! Nagyon zavart az a simogatós jelenet, mert elvileg tudtam, hogy emberi formája is van, mégis most már egy arc is társult a farkaspofához… Kínos!
- Esme főzött neked – mondta végül Bella. – Biztosan éhes vagy.
Éhes voltam, de nem emberi ételre.
- Inkább vért innék – mondtam őszintén.
- Elmehetünk vadászni – ajánlotta lelkesen Alice.
- Emberre gondol – figyelmeztette Edward.
- Nem! – suttogta Bella megrettenve.
- Mi nem vadászunk emberekre – kezdett bele Edward. – Vegetáriánusok vagyunk.
Ez meg mit jelent? –gondoltam.
- Csak állati vért iszunk – magyarázta a pofátlan gondolatolvasó. – Szarvast, medvét, hegyi oroszlánt.

Elnevettem magam. Biztosan csak viccel. Állatokból inni? Micsoda barbár gondolat! Azt várják, hogy ezt elhiggyem?
- Igazat mondok – nem tudom miért, de ezt kivételesen elhittem. Ezek elég őrültek hozzá.
- Azért ilyen furcsa a szemetek – mondtam ki hangosan a gondolatom és felvillantak apa piros szemei, de gyorsan el is űztem a képet. Nem gondolhatok rá Edward jelenlétében.
Jacob megbökte az orrával a hátamat. Észre sem vettem, hogy mikor lépett oda hozzám, így megint elugrottam tőle. Bánatosan rám függesztette a szemeit és megint közelebb lépett hozzám.
- Menj innen! – förmedtem rá. Belesajdult a szívem, ahogy lehorgasztotta a fejét. Mindig is szívügyem volt az állatok sorsa. Talán nem kap elég szeretet Cullenéktől, hiszen ezek csak egymással törődnek. A nagy vérengzés után talán már nem törődtek a háziállataikkal. Vajon isznak belőlük? Elég jó illatuk van, de Jacobé a legjobb, nem is tudom…
Edward nevetése megakasztotta a gondolatmenetem.

- Ők nem a háziállataink – mondta mosolyogva. – A farkasok a barátaink, nem…
- Nem kértem magyarázatot! – vágtam közbe modortalanul. Mit képzel magáról? Ellenszenves nekem. Túl szép, hogy igaz legyen. Ő meg az a tökéletes szépségű Bella… nevetséges. Ráadásul azt akarták bemesélni nekem, hogy a szüleim. Ugyanannyinak nézek ki, mint ők.
Nem mondtam semmit, méltóságteljes léptekkel elindultam a ház felé. Jacob végig a nyomomban lépkedett, egy csomószor meg-megérintve az orrával. Mogorván elismertem, hogy aranyos. Végül kinyújtottam a kezem és befurakodott alá. A barátaik? Lehet, hogy önként vannak Cullenékkel? Mi lenne, ha meggyőzném őket, hogy álljanak mellém és akkor el tudnék szökni tőlük.

Olyan könnyedséggel léptem be a házba, mintha az otthonom lenne. Egy pillanatra megijedtem, hogy Jasper vagy ami ezerszer rosszabb, Emmett odabent lesznek, de nem láttam senkit.
Hirtelen Rosalie jelent meg a lépcsőn, kezében egy nagy rakás nagyalakú könyvvel.
- Nessie, kicsim! Gyere, szeretnék valamit mutatni neked!
Ez gyanúsan hangzott, Rosalie máris a kanapén ült mosolyogva nézett rám. Gondoltam, mit veszíthetek, így odasétáltam és leültem, tisztes távolságra tőle.

Az ölembe rakott egy könyvet és várakozón nézett. Kinyitottam és elakadt a lélegzetem. A képeken én voltam!

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.