43. fejezet – Egyenes beszéd


A délelőttből fennmaradó két óra és a kora délután oroszlánrésze is közös időtöltéssel telt. Szinte az egész csapat odakint hevert a hátsó kertben, csupán három fiú hiányzott. Quil – aki Embryvel együtt a szomszéd panziót őrizte – odafent aludta ki az esti műszakot, mint ahogy Jared is, aki pedig a többórás Leah utáni kutatástól volt holtfáradt. A lány csak egész rövid időre öltött farkas-alakot (amíg megrohamozta Nahuelt), így aztán Jared nem követhette a gondolatait, és bűntudattól gyötörten csupán hajnal körül botorkált haza, nagyjából nyolc órával azután, hogy Leah biztonságban álomra hajtotta fejét emeleti szobájának kényelmes melegén.

A harmadik távolmaradó furcsamód Jacob és nem Embry volt – aki semmitől és senkitől nem zavartatva farkas-külalakban hevert a fenyők alatt felgyűlt illatos tűlevélszőnyegen, és komikusan hangos hortyogás közepette aludta ki esti fáradalmait.

Mi többiek, akik pihentető éjszakát tudtunk magunk mögött, jókedvű mélaságban múlattuk az időt; hagytuk, hogy a mind magasabbra kúszó, felhőktől ritkán zavart nap széles sugárnyalábbal melengesse szétvetett tagjainkat. A beszélgetés, ami hol felélénkült, hol pedig egész negyedórákra kihagyott, főként Nahuel körül keringett, de néhány szóval megemlékeztünk a tegnap esti tűzlátomásról is.

Mindent egybevetve nyugodtan és gyorsan telt az idő, még Leah is megállta, hogy ne kekeckedjen (sőt, Nahuellel kifejezetten nyájasan bánt), szóval semmi okom nem volt rá, hogy szorongást érezzek, mégis ahogy haladt előre a délután, úgy váltam egyre inkább feszültté, és picit bosszússá, amiért még mindig nem volt alkalmam privátim beszélgetni Nahuellel. Hetek óta vártam már a híreket elveszett karkötőmről, s most, hogy a reménybeli megtaláló végre felbukkant, a bőröm is szűknek tűnt a kielégítetlen kíváncsiságtól – vajon Alice jól látta a jövőt, és Nahuel csakugyan rábukkant az elhagyott ékszerre?

Délután fél öt körül érkezett el a pillanat. Miután a társaság eldöntötte, hogy mégis van kedve részt venni az esti programban, sűrű nyújtózkodás közepette feltápászkodott, és libasorban bevonult a házba, hogy nekiálljon összekészíteni a kint-alváshoz szükséges cókmókokat. Nahuel és én végre kettesben maradtunk.

- Hát… – vettem nagy levegőt, s törökülésbe hajtogatott térdekkel szembehelyezkedtem Nahuellel –, rendesen levetted őket a lábukról, azt meg kell hagyni.

Nahuel szerényen megvonta a vállát. – Ez legalább annyira az ő érdemük. Nekem nem is kellett erőlködnöm, olyan kedvesen fogadtak.

- Na de akkor is – erősködtem. – Valahogy még Leah-t is sikerült megpuhítanod, pedig ő aztán irtó kemény dió. Különösen mostanában.

Nahuel hümmögött, és sokat értően bólogatni kezdett.

- Igen, Leah-nak valami nyomja a szívét. Ez világosan látszik rajta. Sokat mosolygott délelőtt, de a mosoly egyszer sem ért fel a szeméig… – Nahuel tűnődve elhallgatott. Néhány másodpercig fókuszálatlan tekintettel meredt a semmibe, aztán rám nézett, és hirtelen megélesedtek az arcvonásai. – Mi a baj, menina?

Nem tudtam, honnan jön az érzés, de egyszeriben veszélyesen vékonynak éreztem magam alatt a jeget. Nahuel van annyira jó emberismerő, hogy egyetlen pillantással felmérje, mi zajlik a szívek mélyén? Ha most rákérdezek, mire jutott gondolatban, vajon megerősítené a gyanúmat? A kíváncsiságom felülmúlta a félelmemet, így hát nekiduráltam magam.

- Amit Leah-ról mondtál – kezdtem lassan, s a vonakodás kis híján elzárta a torkomban a hangot. – Szóval… szerinted miért ilyen? Szörnyen durván viselkedik mostanában mindenkivel, mintha mi mindannyian az ellenségei lennénk… Engem külön ki is pécézett magának.

Ennél konkrétabban egyelőre nem szívesen fogalmaztam volna, azt akartam, hogy Nahuel elfogulatlanul közölje véleményét.

- A pokrócviselkedés legtöbbször védekezés, menina – szólt rövid gondolkodást követően. – Leah nyilván az indulat mögé rejti a bánatát, hisz az nyilvánvaló, hogy ő egy roppant önérzetes lány, aki még a gondolatát sem viselné el annak, hogy bárki gyengének vagy sérülékenynek lássa. És… – de nem folytatta. Félrebiccentett fejjel egy darabig csak merengett némán, aztán lassan, megfontoltan így szólt: – Valami viszályt érzek a csapaton belül. Nem, nem hiszem, hogy komoly lenne a dolog… inkább olyan, mintha kollektíven visszatartanák a lélegzetüket, és azt várnák, hogy az egyikük képletesen eltüsszentse magát. – Nahuel röviden felnevetett. – Bután hangzik, tudom, de ne aggódj emiatt, menina. Nyilván csak egy kis szerelmi civódásról van szó. Könnyen elképzelhetőnek tartom például, hogy valamelyik fiú beleszédült Leah-ba, hisz ő a falka egyetlen nősténye, és tényleg roppant szemrevaló, aztán komolyan, vagy komolytalanul összejöttek, majd ráébredtek, hogy házinyúlra mégsem kellett volna lőni, s most iszonyú kínban vannak a többiek előtt. Akik persze mindenről tudnak, de szolidaritásból tartják a szájukat. Különös szerzetek ezek a farkasok…

Nem tudtam, mit mondhatnék erre. Nahuel szavaitól egy cseppet sem lett könnyebb a lelkemnek, sőt a zűrzavar csak fokozódott odabent. Feltűnő sietséggel lendítettem hát más témára a beszélgetést.

- De végre itt vagy! – mondtam lelkesen, és örömmel nyugtáztam, hogy a hangomat őszinte melegség járja át. – Alice már olyan sokszor beharangozta az érkezésedet – egy kicsit könnyelműen, megjegyzem, mert belőled is csak egy foltot át, ahogy belőlem is… de hát a nagyszámok törvénye alapján előbb-utóbb elkerülhetetlen volt, hogy mégis felbukkanj, szóval… – elharaptam a folytatást. Kínosan tudatában voltam, mennyi sületlenséget beszélek, s hogy csak azért hadoválok össze-vissza, mert félek egyenesen rákérdezni arra az egyetlen dologra, ami igazán érdekel.

De Nahuel tudta, hova akarok kilyukadni, s egyszeriben nagyon feszült lett az arca, szinte ideges.

- Jaj, ne…! – nyöszörögtem hűdötten, mikor megértettem a feszültség okát. – Nem találtad meg a karkötőt, igaz? Alice ezúttal bakot lőtt. – Nahuel arca most már szinte fodrozódott a bűntudattól, amitől meg nekem lett lelkiismeret-furdalásom. Őt legalább annyira meg akartam nyugtatni, mint magamat. – Mindegy, nem számít. Ez is benne volt a pakliban. Egyedül az én hibám, hogy elhánytam, se te, se Alice nem tehet róla, hogy végül nem került elő. Elvégre az az árnyék, amit látott, lehetett földcsuszamlás is, egy rágördülő kő, vagy hullám, ami belemosta a folyóba. Tényleg nem számít…

- Ne haragudj, menina. – Nahuel csak ennyit mondott, s az arca fakó volt a csalódottságtól, amiért nem szolgálhatott jobb hírrel. – Talán a Sors akarta így – tette hozzá vigasztalóan.

Beletörődő mosollyal értékeltem a kísérletet, de nem álltam meg, hogy meg ne jegyezzem: – Nocsak! Eddig azt hittem, te nem hiszel a Sorsban.

- Tényleg nem – mondta csendesen. Majd hosszú, mérlegelő hallgatásba mélyedt. Átható, ugyanakkor kifürkészhetetlen pillantással nézett rám, karamellszín szemének írisze egészen kivilágosodott, gazdag karátragyogással verte vissza a délutáni nap ferde sugarának aranyfényét; egy pillanatra valami titkos tudás csillant fel benne, amit nem tudtam értelmezni, aztán Nahuel kinyújtotta a kezét, két tenyerét finoman ráfektette a combomra, előredőlt, és suttogásnál alig hangosabban beszélni kezdett. – Menina, nézd, én…

Ekkor ütött rajtunk Jacob éles hangja.

- Hé, ti ott ketten a lugasban!

Ijedten rebbentünk szét. Jobban mondva én voltam az, aki ijedten, a rajtakapottság abszurd és teljesen indokolatlan érzésével egyenesedtem ki; Nahuel a maga nyugodt, méltóságteljes modorában húzódott vissza, s a kezét is csak az után vette le a combomról, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a bizalmas gesztus nagyon nincs ínyére a közeledőnek.

Jacob éjsötét bogarú szemén egy pillanatra izzó vörösszínben csillant meg a nap, amint megkerülte azt a hosszúkás vonalú alacsony facsoportot, ami oldalról szegélyezett minket, és valóságos lugasként borult felénk ritkás, szélborzolta lombjával.

- Csak arra lennék kíváncsi – morogta, miközben hozzánk lépett, és fenyegető árnyékként tornyosult fölénk –, mit műveltek idekint, mikor a többiek már mind odabent pakolnak. Dzsungelfiú – bökött állával Nahuel felé –, nem tudom, nálatok Dél-Amerikában mi a divat, de mifelénk nem illik elbliccelni a melót. Ha jönni akarsz, pakolj be magadnak, senki nem fog kiszolgálni.

- Jacob… – sziszegtem. – Hagyd már…!

- Nem, nem, semmi baj, menina. – Nahuel mosolygott, és a megbántottság legkisebb jele nélkül állta Jacob ádáz pillantását. – Jacobnak tökéletesen igaza van: nem várhatom el, hogy mások fáradjanak helyettem, nekem is ki kell vennem a részem az előkészületekből. Csak hát… – itt egy pillanatnyi szünetet tartott; a mosolyt még szélesebbre húzta, belebámult Jacob viharfelhőként sötétülő arcába, s továbbra is higgadtan, de némi kihívó éllel így folytatta: – …még másfél óra van indulásig, és hát komolyan nem gondoltam, hogy ennyi időt vesz igénybe, amíg összekészültök. Meg kell bocsátanod a figyelmetlenségemet, Jacob; gyorsabb üzemmódhoz vagyok szokva.

Oldalakat lehetett volna megtölteni azzal, amit Jacob a pillantásával Nahuel felé üzent. De roppant önfegyelemmel valahogy megállta, és nem mondta ki hangosan.

- Azért csak igyekezzetek… – ennyit préselt ki összeszorított száján, azzal sarkon fordult, és acélsodronyként vibráló hátizmokkal visszaügetett a házba.

- Ne haragudj Jacob miatt – fordultam vissza Nahuelhez, és tényleg nyomorultul éreztem magam. Ha volt is olyan pillanat ezen a napon, amikor úgy hittem, élvezném Jacob féltékenykedését, az most végtelenül távolinak tetszett; az arcom is égett a szégyentől. – Fogalmam sincs, miért viselkedik így veled…

Ez így persze nem volt teljesen igaz, hisz – minden kislányos naivságomat félretéve – nagyon is értettem, merről fúj a szél.

- Ugyan-ugyan, menina… – Nahuel szép ívű száján elnéző kis mosoly játszott, ahogy finoman csóválta a fejét. – Nagyon is nyilvánvaló, mi böki a csőrét. Ahogy az is, hogy mit nem tud megbocsátani nekem.

- Megbocsátani neked? – Zavart értetlenkedés ült ki az arcomra. – Ugyan mit tettél, amit meg kéne bocsátania?

- Hát hogy visszatettem a válladat – felelte magától értetődő egyszerűséggel Nahuel, s csak, mikor látta, hogy összezavarodom, fejtette ki bővebben. – A te Jacobod szörnyen tehetetlennek érezte magát tegnap este, menina. Ha valaki, hát te igazán tudhatnád róla, milyen nehezen birkózik meg egy ilyesfajta érzéssel. Ő nem tudta, mihez kezdjen veled, én viszont igen – és ezért most legszívesebben megfojtana engem.

- De hát te csak segítettél! – tártam szét értetlenül a karom. – Ha nem cselekszel gyorsan, sokkal súlyosabb komplikációk adódtak volna. De hála neked jól vagyok, és már a vállam sem fáj – ezt neki megmondtam délelőtt a konyhában.

Nahuel arcán rendületlenül fénylett a türelmes mosoly. – Nem ez a lényeg, menina. És ne vágj közbe, kérlek, hadd mondjam el, amit akarok, és te is meg fogod érteni. A te villámló szemű vadembered nem a végeredménnyel elégedetlen – hogy is lenne az, hiszen a napnál is világosabb, hogy halálra aggódja magát érted. Őt az bántja, hogy nem ő maga egyszemélyben siethetett a segítségedre. Olyan helyzettel találta magát szemben, amivel nem boldogult, s mire kettőt pislanthatott volna, már ki is vették a kezéből a kormányrudat. S az a tény, hogy éppen én álltam a helyébe… a helyzet magaslatára, már ha mondhatok ilyet… nos, ez olyan súlyos csapást mért az önbecsülésére, hogy az még napokig fog sajogni benne.

- Ti férfiak tényleg ilyen önérzetesek vagytok? – Hitetlenkedő grimaszt vágtam. – A büszkeség mindenekfelett? A győzelem nem is számít, ha nem ti vittétek be a döntő gólt?

Nahuel csak egy rövid nevetés erejéig adta meg magát az iróniámnak, utána rögtön rendezte a vonásait, és komoly arccal válaszolt:

- Azt nem mondanám biztosra, hogy minden férfi ilyen, de hogy a te Jacobod büszke fajta, afelől szemernyi kétségem sincs. Ezért is tűnik lehetetlennek, hogy valaha is megengesztelődjön az irányomban.

- Ó, ez azért túlzás! – vágtam rá szinte megbántottan. Ez a fajta pesszimizmus sehogy sem illett Nahuelhez. – Jacob nem olyan simulékony alkat, mint a többiek – de biztos vagyok benne, hogy idővel meg fog békélni. Rájön majd, hogy csuda klassz srác vagy, és direkt rosszul fogja érezni magát, amiért ilyen undok volt veled kezdetben.

Nahuelből gurgulázó kis nevetés szakadt fel.

- Csuda klassz srác? – visszhangozta a szavaimat, és a jókedv két rózsája halvány pírral virágzott ki csinos arcán. – Tudod mit, menina, te pedig egy csuda klassz csaj vagy! – És mielőtt felocsúdhattam volna, villámgyorsan előrendült, két tenyerébe zárta arcomat, és egy gyors puszit cuppantott az orrom hegyére.

- Akkor ezt megbeszéltük – vigyorogtam rá, ahogy visszaült a sarkára, és erőnek erejével leküzdöttem a kényszert, hogy nyomban megvakarjam a puszi helyét. Szörnyen viszketett. – De most már tényleg menjünk be, jó? Mielőtt valakinek szétpattanna az aneurizmája a nagy várakozástól…

Már az öklömön támaszkodtam, hogy úgy vegyek lendületet a felálláshoz, mikor Nahuel keze finoman a csuklómra fonódott.

- Csak még egy szó, menina – szólt komoly hangon.

Visszazöttyentem hát, és tágra nyílt szemmel meredtem rá. – Igen?

- Igazad volt az előbb – mondta kis fejbiccentéssel –, tényleg nem hiszek a Sorsban. Az ember életét elsősorban nem kívülálló erők kormányozzák. A szabad akarat nem csak mítosz, és minden ember – már ha adva vannak a civilizált és szuverén jogokat elismerő társadalom körülményei – a saját sorsának az egyedüli kovácsa. Mindig ezt vallottam, és a véleményemen valószínűleg nem is fogok változtatni. Ugyanakkor – emelte fel a hangsúlyt, és egy röpke mosolyt villantott rám, talán hogy oldja a helyzet hivatalos jellegét – el kell ismernem, hogy a létezésnek mindig voltak, és vannak eleve elrendeltetett vetületei. Hogy hová és mifélének születtél, soha nem fog megváltozni, ez öröktől fogva adott, és az életed végéig tart. Te és én egyformák vagyunk, szinte egyedüli képviselői egy nagyon ritka fajnak. Olyan kötelék ez, amit épp az egyedülállósága tesz megbonthatatlanul erőssé. Érted, mit akarok mondani, menina? A mi érdekünkben nem a kozmikus véletlen járt közben, nekünk nem volt szükségünk semmiféle varázslatra, vagy villámcsapásként lesújtó végzetre, mert a vérünk hordozza a szövetséget. Mindegy hogyan alakul az életünk ez után, te hozzám, én pedig hozzád tartozom, így lesz ez örökké – és ezt neki is tudnia kell.

A hallottaktól zsongott a fejem, az erőmből így csak egy rövid nyöszörgésre futotta. – Neki?

Nahuel nagyot és határozottan bólintott. – Igen, menina. Neki. – Újból előredőlt, de ezúttal nem megpuszilni akart: finoman a könyököm alá nyúlt és felsegített a földről. – Gyere, te csuda klassz csaj, menjünk vissza a házba, és lássunk neki a pakolásnak, mielőtt újabb szúrópróbaszerű ellenőrzést kapunk a te szuper féltékeny Jacobodtól. Képzelem, miket össze nem fantáziált már, hogy mit csinálunk még mindig idekint…

Hisztériába hajló kis kaccantás buggyant elő a torkomból – mégis mire véljem ezt az egészet? De nem szóltam; bénultam hagytam magam talpra ráncigálni. A fejem zúgott a felpörgő szellemi munkától, agyam bőszen igyekezett feldolgozni az elhangzottakat, de a megértés valami zavart homályba burkolózott előttem. Teljesen letaglózva indultam meg az ösvényen, még arra sem vettem a fáradságot, hogy elhárítsam Nahuel segítő karját – ami a derekamra fonódva kormányzott előre a konyha hátsó kertre néző ablaka előtt.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.