47. fejezet – …nem az az este


- Velem alszol?

A felvert sátrak kusza labirintusában botladoztunk éppen, mikor Jacob előállt a kérdéssel. Kis híján orra buktam az egyik zsinórban.

- Mert igaza volt Leah-nak – folytatta gyorsan –, valószínűleg esni fog az éjjel. A csillagok alatti alvásból már nem lesz semmi, hacsak nem akarunk ronggyá ázni. – Megállt, csípőre tett kézzel felnézett az égre, úgy kérdezte: – Szóval… leszel a sátortársam ma este?

- Öhm… – Párszor neki kellett futnom a dolognak, mire a hangom sikerrel megkerülte a torkomban formálódó gombócot (a sátortárs szó egy sor izgalmas képzetet villantott fel előttem). – Igen. Ez ésszerűen hangzik.

- Jó. – Jacob csak ennyit mondott. Elszakította tekintetét a csillagtalan, esőt ígérő égboltról, s egy futó mosolyt küldött felém, mielőtt továbbindult volna a sátorlapok és -zsinórok közti zegzugos ösvényen.

A következő másfél óra azzal telt, hogy a csapat két turnusra szakadva felkereste a mosdót, ahol a meleg víz utolsó cseppjeiért fojtatott harcban a női különítmény fölényes győzelmet aratott az erősebbik nem felett. Miután végeztünk, a fiúknak már csak hidegvíz jutott, ami – lássuk be – aligha okozhatott nekik nagy lelki megrázkódtatást. Hogy Rachel vendégei – akik ezalatt valami speciális csapaépítő gyakorlatot végeztek kéz a kézben a tűz körül – mit fognak szólni az arktikus zuhanyélményhez, már más lapra tartozott.

Kim, Claire és én takaróba bugyolálva ültünk a sátorszektor közelében, egy kidöntött fa törzsén, összegömbölyödve, felhúzott lábakkal, hogy így tartsuk benn a meleget. Még a szemközti, kis horgászszéken ülő Leah is hosszú nadrágra váltotta az állandó jelleggel viselt sortot. Húsz méterrel odébb, a tűz körül rendületlenül tartott a csoporttréning; Rachel hangját szaggatottan szállította felénk a tisztáson nyargalászó szél. Csillagok helyett ma este néhány földbe szúrt, korábban feltöltött napelemes lámpa szolgáltatta a tompa éji fényt.

Kim és Claire fojtott hangon diskuráltak mellettem, miközben én bambán meredtem magam elé, s derekasan próbáltam kiűzni a fejemből a mosdóbeli perceket – azt a néhány alattomban újra és újra visszaosonó képet, aminek akaratom ellenére lettem szemtanúja. Semmit sem kívántam kevésbé, mint testközelből szembesülni Leah meztelenségével – de a zuhanyzók válaszfala nem sokat bízott a képzeletre, így mielőtt biztonságos irányba kaphattam volna a tekintetemet, már meg is történt a baleset.

Nem Leah-é volt az első csupasz női test, amit közvetlen közelből láttam (modern lány lévén nem is akadnék fenn az ilyesmin), de ez volt az első alkalom, hogy érdekelt – igen, minden restelkedésem ellenére is érdekelt –, hogy egy konkrét személyhez tartozó test milyen lehet a maga mezítelen valójában.

Ám a kíváncsiság véletlen kielégülése csak megrendülést és további frusztrációt okozott – vajon ez a százhetvenöt centinyi izmos tökéletesség abban az ugyancsak makulátlan kétméteres férfitestben találta meg alkalmi társát, amelyre rossz pillanataimban továbbra is gyanakszom?

Mielőtt teljesen maga alá temetett volna a rögeszmélés, nagy csinnadrattával befutottak a fiúk. A meredeken lezuhant esti hőmérsékletre rá se bagózva egyetlen szál sortban, félmeztelenül heveredtek el a fűben, és a vacogás legkisebb jele nélkül láttak neki a több zacskónyi lefekvés előtti snack bekebelezésének. Csupán Nahuel, az egyetlen napszakhoz illően felöltözött fiú hárította el a kínálást, s merült evés helyett halk szavú diskurzusba Seth-tel, aki a nagyvilágban tett felfedezőútjai iránt érdeklődött bősz csipsz-ropogtatás közepette.

A dolog teljesen vártalanul történt. Talán, mert semmilyen figyelmeztető jel nem utalt rá; Nahuel a beszélgetés természetes menetébe szőtte bele a bűverejű szót.

- …persze akkor még

hívták. – A városnév épp csak egy kis erélyt kapott a hanglejtésben, de mégis elég volt hozzá, hogy – átszelve a monoton zsibongást – eljusson az érintettek fülébe.

Seth egy pillanatra megfeszült, az állkapcsa rágás közben megdermedt. Leah, akinek lábujjközes papucsba bújtatott lábfeje egyszeriben vonzani látszott öccsének tekintetét, nem adta jelét semmiféle mentális állapotváltozásnak, jóízűen tovább falatozott az ölében pihenő kekszes dobozból. Collin ellenben rögtön mozgásba lendült, s mintha valami hirtelen felvillanó nagy ötlet fogant volna meg az agyában, felcsillanó szemekkel a tálalóasztalhoz iramodott, s óvatosan a kezébe vette a szalvéta alatt őrizgetett vacsoramaradékot. Embry tűnt a leginkább frusztráltnak: Leah-ra nézett, aztán maga elé, majd ismét fel a lányra, hogy egy pillanattal később megint lesunyja a fejét, mintha restelkedne az agyában váratlanul felbukkanó gondolatok miatt.

Úgy tűnt, a többieknek teljességgel elkerülte a figyelmét a hipnózis beindulása, zavartalanul tovább ettek, ittak és beszélgettek – csak a folyamatért felelős Nahuel fürkészte alanyait célzatos figyelemmel, valamint Jacob, aki egyszeriben iszonyatosan feszültnek tűnt, s úgy kapkodta négyük között a tekintetét, mintha egy robbanással fenyegető láncreakciótól tartana.

-

– Embry torkából rekedtesen tört fel a név; ismét a lányra szegezte a pillantását, és lassan – szemében a legmélyebb elragadtatás ragyogó fényével, hangjában kiskamaszos mutáló hevülettel – őrölni kezdte a vonakodó szavakat: – Te olyan, de olyan… szép, nem… csodálatos, nem… kápráztató vagy! – Rázta a fejét, mint aki az illő jelzőket akarja felszínre szitálni szókincsének semmitmondásokkal teli táljában. – Gyönyörűségesebb vagy, mint a legszebb álom… én soha nem láttam nálad elragadóbb, tündöklőbb, varázslatosabb teremtést!

Az állak sorban estek le – a legmélyebbre mindjárt Leah-é. Borzadállyal telt megütközéssel meredt Embryre (aki ekkor már térden állva kúszott felé, melle előtt összekulcsolt kézzel, mintha valami istenséghez imádkozna), és az arca lassan megtelt szégyenkező dühvel, „Milyen rosszízű tréfát űz ez velem?” – volt a vonásaira írva, de mielőtt Embryre támadhatott volna, figyelmét egy váratlan bokafogással Seth vonta magára.

- Egy fűszál, Leah… – A fiú guvadt tekintettel meredt nővére papucsos lábára; a látvány úgy vonzotta magához, mint valami óriási gravitációjú feketelyuk, ami mindenestől beszippantotta a józan eszét. Szabad kezével (amelyikkel nem Leah szabadulni igyekvő bokáját markolta) az arcát dörzsölte, és összefüggéstelenül motyogott: – Nem, nem hagyhatom ott… nem tiszta… meg kell mosni, igen, frissre és illatosra kell sikálni… csak így lehetek boldog…

-

– üvöltötte magából kikelve Leah, és abban a pillanatban, mintha halszálka akadt volna a torkán, harákolni, fuldokolni kezdett, a légszomj valósággal kékre színezte az arcát. Végül vonakodva, egyszersmint megkönnyebbülten kiköpte: –

A nevetés mintegy gombnyomásra robbant ki a tisztáson, úgy tűnt, mindenki egyszerre vágja le a szitut, és kapja kezét a szája elé, hogy mögéfojtsa a prüszkölő jókedvet. De Jacob ezúttal is ellenállt az ingernek; ugrásra kész éberséggel követte a jelenetet, és szemlátomást egyáltalán nem tetszett neki a dolgok alakulása.

Collin eközben elmélyült koncentrációval forgatta kezében a hot dogot – nyilván az elsütő gombot kereste a masinán –, majd miután a virsli alapos ki-be tologatásával elvégezte a fénybeállítást, talpra ugrott, s az ujját mindvégig a képzeletbeli billentyűn tartva megközelítette a kiváló fotótémával kecsegtető jelenetet.

-

– tajtékzott Leah, miközben Seth egy flakon szénsavas, málna ízesítésű ásványvízzel próbálta lecsutakolni a lábfejét. Kapálózott és rugdalt, szájából ömlöttek az

-val központozott káromkodások, miközben Embry is közeledett, s tőle szokatlan ékesszólással rendületlenül szavalta:

- A hajad, Leah, akár a folyékony szatén, bővizű álomként iramlik az éjszaka medrében. A szemed pedig… ó, az sötét tüzű éji katlan, a szívem is benne ég.

Leah rúgásra emelt lába a levegőben állt meg. Egy darabig nem mozdult (Seth gyorsan ki is használta az alkalmat, és egy segítőkészen kezébe nyomott szappannal dörzsölni kezdte nővére lebegő lábfejét), csak nézte-bámulta a szépségét zengő másik fiút, miközben arcán hitetlenkedő gyanakvás keveredett valami mély megbántottsággal.

- Neked teljesen elment az eszed… – szólt szinte könyörgőn Embryhez; a hangja erőtlenül elfulladt volna, ha a belésulykolt parancs nem kötelezi a vidám folytatásra: –

Embry elragadtatott arckifejezése egy szemernyit sem változott. – Én azt hiszem… – nagyot nyelt – azt hiszem, szeretlek, Leah… Olyan gyönyörű vagy!

Leah szemébe könnyek szöktek. Végignézett a köréje gyűlt bizarr kompánián: a lábát eksztatikus örömmámorban sikáló öccsén; Collinon, aki nikkelbolhaként ugrált körülötte, és bőszen kattintgatta a hot dogot; a térdelő Embryn, az átszellemült arcú férfin, aki ez előbb nagy nyilvánosság előtt szerelmet vallott neki – és a végtelen keserűség elborította az arcát. Egy töredék-másodpercre összevillant a tekintete Jacobbal; mintha villámfénynél láttam volna, ahogy kettejük között láthatatlan hidat épít a néma egyetértés. „Úgy sajnálom…” – üzente Jacob grimaszba rándult arca, és Leah visszakapta a tekintetét Embryre.

-

– sivalkodta éles fejhangon; kirántotta lábát Seth karjából, négykézlábra gördült, és egy iszonyatos erejű pofont kevert le a térdeplő fiúnak.

-

– hangzott el a hipnózist berekesztő varázsszó, még mielőtt a groteszk kurjantás átharcolta volna magát Leah torkán. Nahuel nyilván belátta, milyen végtelenül megalázó lenne ez az adott körülmények között. Az egész dolog nem úgy sült el, ahogy tervezte; a csalódottság az arcára volt írva.

A négy elbódított szereplő borzadálytól jókedvig terjedő érzésekkel ébredt rá a helyzet abszurditására. Collin csak nevetett magán, majd jóízűen beleharapott abba a hot dogba, amit fél perccel korábban még nyolc megapixeles digitális kamerának képzelt.

- Hé, ez árt ám az optikai zoomnak – ugratta Paul, mire Collin két további harapással legyűrte az egészet.

- Majd azt figyeld meg, milyen lesz, amikor előhívom a képeket!

Seth is a humoros oldaláról közelítette meg a dolgot, és a fejét ingatva derűsen rötyörészett magában.

Csak a trubadúr Embry és a térdig szappanos lábú Leah nem tudtak ilyen egyszerűen napirendre térni az eset felett. Amint lecsengett a kijózanodás első döbbenete (és Nahuel is elvégezte rajtuk az utolsó simításokat), feltápászkodtak, és két külön úton elsomfordáltak a sötétbe. Embry a sátrak felé indult – két perc múlva jellegzetes cipzárhang üzente felénk, hogy az ékes beszédtől kifáradt hősszerelmes nyugovóra tért, és nem óhajt többet hozzáfűzni a produkciójához. Leah az irányból ítélve a mosdó felé vette az útját, és nagyon úgy tűnt, nem is tér vissza addig, amíg a szappanhabbal együtt mindenestől le nem mossa magáról a felkavaró élményt is. Hétévnyi ismertségünk alatt ez volt a második alkalom, amikor szemtanúja lehettem, hogy a kőkemény Leah valamit ennyire a szívére vett.

De a legerőteljesebb kép – ami mintha lézerfénnyel égett volna az agyamba – Jacob megértést sugalló arca volt, amely szinte gyöngéd törődéssel fordult a távozó lány után. A következő néhány percben kisebb kavarodás támadt a tisztáson – a dulakodásban szétszórt ropogtatnivalót próbáltuk jólnevelten összeszedegetni –, s mire felnéztem, Jacob már nem volt köztünk. Erőlködve meredtem a távolba, hátha meglátom, merre indult, de a széljárta sötétség áthatolhatatlan falként zárta el a pillantásom útját.

Az este fennmaradó részét gyorsan rövidre zárták a mind sűrűbben felhangzó ásítások, így, mielőtt Jacob visszatérhetett volna titokzatos útjáról, kénytelen voltam egymagam odatalálni közös sátrunkhoz.

A sötétzöld, kétszemélyes vászonhajlék az utolsó előtti sorban feszített; a szél vadul csapkodta a félig lezipzárazott bejárati lapot.

- Én itt alszom – intettem oda gyámoltalanul Nahuelnek, aki egy sorral odébb felvert, nagyjából a miénkre merőlegesen álló sátrát nyitotta ki éppen.

- Szép álmokat,

– mosolygott felém, és bebújt a sátorlap mögé.

– mérgelődtem magamban, miközben kétrét görnyedve betolattam meredek falú alvóhelyemre. Összezipzáraztam a bejáratot, a plédet lefejtettem magamról, és pizsamástól belebújtam a hálózsákba. Jacob a maga részére csupán egy hosszában félbehajtott utazópokrócot terített le – a fázás/megfázás lehetőségét nyilván már évek óta nem tartotta elképzelhetőnek…

…de mi a helyzet Leah-val? – Az agyam egy-egy éles hajtűkanyarral minden második gondolatból ezt a kérdést fabrikálta. Jacob már legalább húsz perce odavolt, s én nem tudtam másra következtetni, minthogy csakis Leah állhat furcsa távolmaradásának hátterében. Nyilván meg akarja vigasztalni… azok után, ami ma este történt vele, ez érthető is.

– Egy éles hang a fejemben vehemensen ellenkezett. Be kellett látnom, hogy képtelen vagyok tágabb összefüggésben értelmezni a történteket. Egyfelől érthető Leah reakciója, gondoltam, hisz senki sem szereti, ha bohócot csinálnak belőle, és egy komolytalan szerelmi vallomás céltáblája lenni ekkora közönség előtt (akik ráadásul teli pofával még vigyorognak is rajta), egy vastag bőrű embernek is kínos lehet… de miért nézett olyan sebzetten Jacobra? Talán miatta találta kényelmetlennek a dolgot? Előtte szégyenkezett a helyzet miatt, mintha Embry vallomása kompromittálná?

Olyan mélyre gabalyodtam a feltételezések kusza pókhálójában, hogy az érkező zaja csak akkor jutott el a tudatomig, amikor az már közvetlenül a fülem mellől szólt.

- Nessie… alszol? – Jacob arca alig húsz centire feküdt tőlem; picit össze is rezzentem, amikor felpattanó szemem befogadta a látványt. – Szia – mosolygott. – Ne haragudj, hogy felébresztettelek.

- Nem aludtam – suttogtam, s a kérdés az ásítást legyőzve bukott ki belőlem: – Leah-val voltál?

Jacob bólintott. – Aha. Meg akartam nézni, minden rendben van-e vele. – Bosszús grimaszt vágott, és apró fújtató hangot adott ki az orrán. – Mert ez a kis trükk, amit a barátod művelt vele, egyáltalán nem volt vicces… Á, inkább hagyjuk ez a témát, csak felidegesítem magam vele! – Megrázta a fejét, mintha nyomasztó gondolatait akarná kiverni belőle, egy újabb bosszús fújtatást is produkált – s mikor újból rám nézett, a mosolya már olyan meleg és zavartalan volt, amilyet Nahuel felbukkanása óta nem láttam az arcán. – Nem fázol? – kérdezte célzatos hangsúllyal, egyértelművé téve, milyen válaszban bízik.

- Nem, még nem – feleltem rövid tétovázás után, s elégedett voltam a válasszal. A kiskapu átjárásra készen ott rejlett benne.

- Értem. – Jacob komolyságot tettetve nyugtázta a választ, csupán szájának alsó csücske húzódott sokat sejtő vigyorba. – Azonnal szólj, ha cidrizni kezdenél… a te személyre szabott melegvizes-palackod itt áll bevetésre készen.

- Nem felejtem el – suttogtam, és ezzel vége szakadt a beszélgetésnek.

A sátor falán kopogni kezdett az eső, s az elkövetkező negyedórában, amit néma, de kitartó szemezéssel töltöttünk, valóságos felhőszakadássá hevesedett. Az alázúduló víz párás, lefojtott és fülledt menedékké változatta a sátor belsejét, amit a mellettem fekvő, hősugárzóként ható test csak még inkább fokozott. Nem hogy nem fáztam, de kifejezetten melegem volt – ki kellett zipzáraznom és szétnyitnom a hálózsákomat, hogy bele ne fülledjek.

Jacob egészen apró mozdulattal reagált a „kivetkőzésemre”, s mielőtt igazán meggyőződhettem volna róla, hogy tényleg átölelni akart-e, már ismét mozdulatlan volt; két összefont karját önmegtartóztatón szorította a mellkasához. A vak is láthatta, hogy az első biztató jelre ugrana; csak egy helybenhagyó biccentést kellene tennem a fejemmel, s már mellettem is feküdne; úgy simulna hozzám fejtetőtől lábujjig, hogy egy centi kétségem se maradjon az éjszaka kimenetele felől. A dolog kémiája, ahogy mondani szokták, szuperül működött köztünk; ha ellentétes pólusú mágnessel itatják át a bőrünket, akkor sem vonzhattuk volna jobban egymást.

Mégsem tettem meg az első lépést, pedig, isten a tanúm rá, nagyobb kísértéssel az élet soha korábban nem tett még próbára. A testi vágy néha olyan erővel remegtetett meg, hogy össze kellett szorítanom a fogamat, ha benn akartam tartani a kérlelő nyögést. Szerelmemnek az az oldala, ami lappangó formában, de születésem óta bennem rejlett, beteljesülést kívánt – csak a büszkébb, tudatosabb résznek voltak fenntartásai. Ez a részem előbb tisztázni akarta a dolgokat, s közel állt hozzá, hogy most rögtön rákérdezzen minden nyugtalanító kétségére.

De a félelem bennem tartotta a kérdéseket. Különben is, mi értelme különbséget tenni ösztönös és tudatos szerelem között? – hangoskodtak ösztöneim. A kettőt szétválasztani éppolyan hiábavaló próbálkozás lenne, mint lehalászni a hold tükörképét a tó vizéről. Van, ami csak a maga közegében létezik, elszakítani egyiket a másiktól, mindkettő megsemmisülésével járna. Hagyd magad mögött a kétségeidet, és élj a sors nyújtotta keggyel. Itt ez a férfi, akit minden porcikáddal kívánsz, olyannyira, hogy szinte szűkölni tudnál a kielégítetlenség fájdalmától, karnyújtásnyira fekszik tőled, a lélegzete reszelős az izgalomtól, a teste duzzad a vágytól, ott is, ahova te egyelőre nézni sem mersz – add hát meg neki és magadnak, amire a testetek rendeltetett! Ebben a hangos esőben senki sem hallaná meg a nyögéseiteket…

A szám belsejébe haraptam, két combomat pedig keményen egymásnak feszítettem, hogy visszakényszerítsem az ágyékomból kisugárzó vendégváró érzést – és olyan erőfeszítéssel, amilyet korábban elképzelni sem tudtam, lehunytam a szemem, és álomba kényszerítettem lázongó tudatomat.

Ez még nem

az este.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.