Ezerkilencszáznyolcvanegyet írunk valahol Chicagóban. Huszonegy éves vagyok. Isabella Masen a nevem. Most kezdtem a fősulit. Éneket tanulok. Átlagos lány vagyok, bár nem a tanárok kedvence, anyám szerint mindig is vonzottam a bajt, bár ez nem meglepő, hiszen kiskoromban pelenkás bajkeverőnek hívtak.
Apám kiskoromban elhagyott nem tudom miért és azt, sem hogy merre hol találom a magyarázatért. Gyakran álmodtam egy fiúval, de az arcát sosem láttam csak a szemét furcsa volt hideg keze mindig az enyémet fogta a szeme olyan igéző. A suliba új tanár jött történelmet tanít. Ő is nagyon furcsa sápadt bőr, aranybarna szem, kecses mozgás. A neve Alistair Tompson. Szeretek egyedül lenni, ezt biztos apámtól örököltem, mert anyám úgy mond társasági lény, imád emberek közt lenni, csacsogni. Az egyik órán elkalandoztam újra a fiún járt az eszem. Ki lehet? Mit akar tőlem? Miért én? Csak úgy dőlt a kérdés özön a gondolataimban. Istenem milyen hülye vagyok, egy álomba vagyok szerelmes. Szánalmas.
Egy dallam járta át a testem. Van egy zongoránk anyám szerette volna, ha meg tanulok játszani rajta. Haza mentem és leültem elé. Próba szerencse – gondoltam magamba. Csukott szemmel játszottam a dalt órákon át. A szívem dallamát. Erről anyám jutott eszembe mikor egy kis verset mondott nekem kiskoromban. „Egy dal a szívek dallamán, úgy élj, hogy te is halld szavát. Egy kép, a szíved rejtekén, úgy élj, hogy ne feledd emlékét.” Ekkor még nem sejtettem, hogy a világ másik szegletében egy fiú a szívem dallamát játssza. Eltelt pár hét, ment minden a régi kerékvágásban ugyan az a dögunalom mindennap. Hétköznap volt este már sötét volt ki akartam szellőztetni a fejem a sok hülyeségtől. Csak bolyongtam nem is gondolkodtam csak mentem mintha valami képzeletbeli kéz húzott volna, egy sikátorban kötöttem ki. Csend volt és sötét olyan, mint a vihar előtti csend. Egy hang szolalt meg mögöttem nem messze. Egy ismerős, de rémisztő hang.
-Már vártam rád kicsi Bella. –mondta csendben Alistair.
A felismerés villámként csapott belém.
-Ó tanár Úr már majdnem megijedtem. Nem hittem, hogy itt éjszaka fogok találkozni egy tanárral is. Ne gondoljon rosszra anyám elengedett nem szöktem meg, meg ilyesmi.
-Buta Bella. Nem hittem, hogy nem jössz rá, hogy én vezettelek ide az illatom, a hangom, téged ez mind csábít.
-Már miért csábítana? Jó pasi meg minden, de engem nem érdekelnek az idősebb pasik, bocsi.
-Bella hát nem érted én vámpír vagyok. -mondta Alistair.
-Hogy mi? A lábam földbe gyökerezett, sikítani akartam, de nem tudtam egy hang sem jött ki a torkomon.
-Remélem, ha ennek vége és mindent elmondok megérted és megbocsájtasz.
-Na, ne. Mit akar? Ne jöjjön közelebb.
Már csak egy harapást éreztem és a sötét elragadott. Ilyen a halál? Békés, egyszerű. De hirtelen valami kínzó fájdalom átjárta egész testem, mintha élve tépnék pici darabokra a szívem. Valaki megfogta a kezem és beszélt hozzám.
-Ne haragudj rám. Tudom, most szenvedsz én is átéltem mindezt. Ma még a halálodra vágysz, holnap már te irányítod tested. Ma még bebörtönözve vagy, holnap már szabadon szárnyalhatsz, mint a kalitkából szabaduló madár.
És újra elragadott a sötétség. Ó istenem nem láthatom már többé a kicsit bosszantó, de mégis imádni való anyámat. Nem álmodhatok a kedvesemmel. De vajon mi járhat gyilkosom fejében? Vajon anyám megtalálja majd a holtestem? Hogy fogja elviselni?
- Tudom, hogy most rossz neki, de idővel megérti meg kell, hogy értse. Én nem a társat láttam benne, hanem a fegyvert. Egy fegyvert, amit kiképezek, megteremtek vámpír és farkas ellen egyaránt. Be fogja látni, hogy csak jót akarok az ő képességeivel bármi lehetséges. Fegyver, védelem, bármi. De mindig meg tudja magát védeni. Nincs sok időm, ha a Volturi meg tudja mire készülők meg fognak ölni, de őt nem. Ő kelleni fog nekik. Remélem lesz annyi esze, hogy egy darabig náluk lesz. Meg fogom neki tanítani a vegetáriánus módott idővel csatlakozhat a Cullenekhez. Írok neki egy levelet, hogy később mindennel tisztában legyen. Itt az idő fel kell őt ébresztenem. Kezdődik a mese és a kiképzés.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó