Edward szomorúan lépkedett végig a folyóson, közben elhaladt Aro és Claudia előtt, akik aggódó tekintettel figyelték, de szólni inkább nem szóltak. Amikor odaért a folyosóra, ahova Marie mama és Esme a kicsiket vitte éppen Carlisle lépett ki a szobából szomorú tekintettel. Amikor meglátta Edwardot azonnal odasietett hozzá.

-         Jó, hogy itt vagy. Egyszerűen nem tudjuk megnyugtatni őket. Tudni szeretnék, hogy mi történt pontosan és nem értik, hogy miért akarta őket Benedict bántani, nagyon megijedtek és nem tudjuk átverni őket, mert Anthony olyan, mint te, nem könnyű átverni, sőt folyamatosan annyira koncentrál, hogy inkább nem mondtam semmit és nem gondoltam arra, hogy mi történt. Magyarázatot akarnak és főleg megtudni, hogy mi történt az édesanyjukkal, mert látták, hogy lezuhant a szikláról és, hogy meg sem mozdult – magyarázta Carlisle.

-         Tudom, hogy nagyon megijedtek, Marion mondta. Majd én beszélek velük, és elmagyarázom, hogy mi történt. Rendben? Csak kérlek, hogy hagyatok minket hármasban egy kis időre. Ha nem lenne nagy kérés, akkor a lányok megmosdatnák és átöltöztetnék Isabellát? Így is eléggé nehéz lesz neki, nem szeretném, hogyha vérrel borítva ébredne – kérte Edward szomorúan.

-         Természetesen. Mindjárt megkérem őket – mondta Carlisle és megszorította fia vállait. – Maradj a gyerekeiddel, ameddig csak akarsz, mi majd felváltva vigyázunk Isabellára.

-         Köszönöm – mondta Edward hálásan és elindult az ajtó felé.

-         Nincs mit, fiam. Majd itt megvárom a lányokat – mondta Carlisle.

Edward benyitott az ajtón, amikor a kicsik meglátták még sírni is elfelejtettek, csak szipogtak és mindketten az apjuk felé kezdtek nyújtózkodni. Esme és Marie mama is Edwardra néztek aggódó arccal. A férfi elindult feléjük és kinyújtotta értük a kezét. A két nő óvatosan belecsúsztatta Anthonyt az egyik, Julyt pedig Edward másik karjába, majd elhagyták a szobát, hogy egyedül hagyták őket. July rögtön az apja arcához ért a kis kezeivel és visszajátszott mindent, ami történt. Majd kérdő tekintettel meredt Edwardra.

-         Apa, mi történt? Hol van, anya? Kérünk szépen, hogy mond el az igazat, mert mindenki csak próbál minket átverni, hogy megnyugodjunk. Nem vagyunk buták – mondta gondolatban Anthony, miután Edward nem szólalt meg.

-         Nem hazudok nektek. Anya nagyon súlyosan megsérült, amikor lezuhant – kezdte Edward.

-         Miért haraptad meg anya nyakát? – kérdezte July.

-         Azért mert különben meghalt volna. Így viszont olyan lesz, mint a család többi része. Vámpírrá változik – magyarázta Edward.

-         Ez akkor azt jelenti, hogy velünk marad és nem fog meghalni? – kérdezték egyszerre, egy kicsit megnyugodva.

-         Igen, azt jelenti, hogy nem fog meghalni – mondta Edward.

Erre a mondatra a két gyerek újra sírva fakadt, de most a megkönnyebbüléstől. Szorosan Edward vállához bújtak és próbáltak megnyugodni. Edward leült velük a hintaszékbe, és óvatosan ringatni kezdte magukat. July érezte a feszültséget, ami az apjában volt, úgyhogy Edward arcához ért az egyik kezével, a másikkal pedig Anthony kezét fogta meg és boldog emlékeket kezdett vetíteni a családjukkal kapcsolatban. Csupa olyan képet, ahol együtt voltak négyen, boldogan. Edward és Anthony hálásan mosolyogtak rá a kislányra. A kicsik sokáig fent voltak még, de végül sikerült megnyugodniuk és, ha nagy nehezen is, de elaludtak. Amikor már régóta nyugodtan szuszogtak, Edward óvatosan letette őket a kiságyba és halkan kiment az ajtón, hogy visszamenjen a feleségéhez. Amikor odaért és benyitott meglepő látvány tárult elé. Isabella ott feküdt az ágyon tökéletesen tisztán, friss ágyneműn, de nem sikoltozott csak csendben feküdt csukott szemekkel, és egy számára ismeretlen vámpírlány ült az ágyon mellette.

-         Te ki vagy, és mit keresel itt? – kérdezte Edward döbbenten.

-         A nevem Amelia. Aro régi barátja vagyok. Ő hívott ide engem. Itt élek az egyik közeli városban, felkeresett és megkért, hogy jöjjek ide és segítsek – válaszolta a lány. – Te vagy Edward Cullen, a hölgy férje?

-         Igen, én vagyok az. Mit csináltál a feleségemmel? Úgy értem, hogyan szüntetted meg a fájdalmait? – kérdezte Edward döbbenten.

-         Egyszerűen, ez az én ajándékom. Az akaratommal tompítani tudom a fájdalmat bármilyen esetben. Mrs. Cullen nem fog fájdalmat érezni, amíg a közelében vagyok, csak furcsa zsibbadtságot. Itt maradok, hogyha megengeded, addig ameddig befejeződik az átváltozása – mondta a lány.

-         Köszönöm – mondta Edward meghatottan, és közelebb ment hozzájuk. – Megérinthetem, vagy inkább ne?

-         Nyugodtan érintsd meg, az nem csökkent az erőmön, amit most felé irányítok – mondta Amelia mosolyogva. – Ne félj, nem lesz semmi baj.

Edward odament az ágyhoz és végigsimított Isabella karján, majd kezébe fogta a kezét és megcsókolta. Sokáig ültek ott csendben így hárman, majd Edward elengedte kedvesét, és elindult, hogy megkeresse Arot és megköszönje neki a segítséget. Nem is kellett messzire menni, mert a férfi ott állt a folyosón, amikor Edward kilépett a szobájukból.

-         Köszönöm, Aro. Sosem fogom tudni meghálálni – lépett oda hozzá Edward.

-         Nem is kell. Még mindig én tartozom hálával nektek. Megbocsátottátok a hibámat, a családotokba fogadtatok. Keresztapává tettetek. Isabella pedig olyan számomra, mintha a lányom lenne. Nekem is fájt minden egyes sikolya – mondta Aro Edward szemébe nézve. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, hogy idehozzam Ameliát, de még mindig van hátra több, mint két nap, de lehet, hogy három, mert a sérülései is nagyon súlyosak voltak, és legalább ezt az időt már nem fogja szenvedéssel tölteni. Ha nem haragszol, akkor szeretnénk itt maradni, amíg Isabella átváltozik és talán még egy pár napot azután is, hogy segítsünk nektek.

-         Nagyon jó lenne, ha maradnátok. Örülnék neki. Köszönöm – mosolyodott el Edward halványan.

-         Nincs mit, Edward. Akkor még egy ideig maradunk. Ha nem baj bemennék egy kicsit Isabellához, most én lennék a soros, de persze, ha te szeretnél vele lenni, akkor majd később visszajövök – mondta Aro.

-         Nem, menj csak be hozzá. Visszamegyek egy kicsit a gyerekekhez, és majd utána én felváltalak Isabellánál. Rendben? Elmondom a kicsiknek a jó hírt, hogy az édesanyjuknak már nincsenek fájdalmai – mondta Edward megkönnyebbülve, de egy kis bűntudattal a hangjában.

-         Edward, tudom, hogy ezt most nehéz elhinned, de Isabella nem fog rád haragudni, amiért így döntöttél. Hidd el, tudom – mondta Aro határozottan.

-         Miből gondolod ezt? – kérdezte Edward.

-         Abból, hogy amikor még Forksban voltunk és beszélgettünk arról, hogy kisbabát szeretne tőled, akkor elmondtam neki, hogy nem minden ember bírja ki a félvér gyermekek kihordását. Erre Isabella csak annyit válaszolt, „Hogyha baj lenne, akkor tudom, hogy Edward megmentene engem” – magyarázta Aro halvány mosollyal az arcán. – Szerintem ő pontosan azt várta el tőled, amit tettél. Tudja, hogy mindennél jobban szereted és ő is éppen így szeret téged.

-         Köszönöm, hogy elmondtad ezt – mosolygott rá Edward. – Így legalább van egy kis reményem, hogy talán ezek után is szeret még.

-         Nincs mit, Edward. Akkor én most bemegyek hozzá, ha nem baj – mutatott az ajtó felé Aro.

-         Menj csak. Én pedig nemsokára visszajövök, csak megnézem, hogy a gyerekek jól vannak-e.

A következő három nap kicsit nyugodtabban telt el a kastélyban, bár ebben Jasper képessége is erőteljesen a segítségükre volt. Edward nem győzött hálálkodni a szeretteinek a támogatásukért és a törődésükért, és Ameliat is folyamatos köszönet áradatokkal látta el. Carlisle és Edward minden nap óvatosan megvizsgálta Isabellát és boldogan vették tudomásul, hogy a méreg meggyógyította először a végtagjait, majd pedig a gerincét is. A negyedik nap reggelén hallották meg Amelia boldog kiáltását.

-         Elérte a szívét, mindjárt vége! – kiabálta Amelia boldogan.

Mindenki boldogan szaladt oda a családból, csak Marie mama és Mr. Stevens maradt távol, mert megbeszélték velük, hogy számukra még nem lenne biztonságos, úgyhogy most ők vigyáztak a kicsikre. Edward odament az ágyhoz és leült Isabella mellé, majd megfogta a kezét, és finoman simogatni kezdte. 

-         Anthony? July? Edward? – ült fel Isabella hirtelen és az arca rémületet tükrözött.  

-         Itt vagyok, Kedves. Semmi baj. Most már minden rendben lesz – nyugtatgatta Edward.

-         Mi történt velem? Olyan furcsa minden – mondta Isabella és körbenézett a szobán. – Miért van itt mindenki?

-         Vámpírrá változtattalak. Kérlek, bocsáss meg, de muszáj volt. Különben elveszítettelek volna. Azért van itt mindenki, mert nagyon szeretünk és aggódtunk érted – magyarázta Edward.

-         Oh, igen már emlékszem. Benedict, a szikla. Ledobta a gyerekeket és lelökött. A gyerekek jól vannak? Hol van Benedict? – kérdezte ijedten.

-         A gyerekeknek semmi baja, csak megijedtek, Benedict pedig meghalt. Többé nem bánthat – mondta Edward összeszorított fogakkal.

Isabella megkönnyebbülten sóhajtott fel ezekre a hírekre.

-         Bocsánat, de én ismerem önt? – kérdezte Isabella Ameliatól, amikor meglátta a lányt az ágy másik végében ülni.

-         Nem, a nevem Amelia. Aro egy barátja vagyok – mondta a lány mosolyogva.

-         Amelia azért jött, hogy segítsen neked az átváltozás során – mondta Edward. – Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte szemlesütve.

-         Miért? Mit kell megbocsátanom? – döbbent meg Isabella.

Erre a kérdésre mindenki nem túl diszkréten, de annál gyorsabban kezdte el elhagyni a szobát.

-         Majd később visszajövünk még hozzátok – mondta Carlisle és becsukta maguk mögött az ajtót.

-         Azt, hogy átváltoztattalak, úgy hogy meg sem kérdeztelek – mondta Edward szemlesütve.

-         Szerelmem, hiszen magamnál sem voltam, amikor odajöttél. Vagy legalábbis nem emlékszem. Csak arra emlékszem, hogy lebegek és a te hangod hallom, ami tele volt aggódással és azzal a már jól ismert önsanyargatásoddal. Őszintén mondom, hogy örülök, hogy megtetted és megmentettél engem. Soha semmi másra nem vágytam jobban egész létezésem során, mint rád és a gyerekeinkre, és most mind az enyémek vagytok örökre – mondta Isabella és elmosolyodott.

-         Nem haragszol? Nem gyűlölsz? – kérdezte Edward döbbenten.

-         Soha nem tudnálak gyűlölni, és nem is haragszom. Köszönöm, hogy megmentettél. Tudom, hogy csak azért választottad ezt a megoldást, mert nem volt más esélyem. Azt is tudom, hogy mindennél jobban szeretsz engem, ahogy én is téged. Nincs semmi baj, kérlek, nyugodj meg. Hozzá fogunk szokni az új helyzethez. Eddig is mindent kibírtunk, ez is menni fog. Csak segíts nekem, hogy megtanuljak mindent, amit egy vámpírnak tudnia kell – mondta Isabella határozottan.

-         Hihetetlen vagy, Szerelmem – mondta Edward szenvedélyesen. – Mindig meg tudsz lepni. Soha nem úgy reagálsz, ahogy hinném.

-         Megnyugodtál? Elhiszed, hogy nem haragszom rád, és hogy szeretlek? – kérdezte Isabella és közben odasimult Edward mellkasához.

-         Igen, és én is nagyon szeretlek – mondta Edward és gyengéden megcsókolta a feleségét.

Hosszasan csókolóztak, majd hirtelen kopogtatást hallottak az ajtó felől. Jasper és Alice dugta be a fejét óvatosan az ajtón, és hitetlenkedve néztek Isabellára.  

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.