54. fejezet – Dilemmák között


Leah sokáig nem vett észre. Vagy legalábbis nekem úgy tűnt, mintha sokáig nem venne észre. Annak a pillanatnak az iszonyú forróságában az idő mintha kinyúlt volna: két szívdobbanás között függőben maradt, s valahogy nem akart tovább ketyegni. Érzékeim befogadóképessége kórosan felfokozódott, egyszeriben minden apró részletnek, színnek és szögnek tudatában voltam.

Így jöttem rá, hogy az első megfigyelésem becsapott: Leah nem volt teljesen meztelen, egy falatnyi bőrszoknya takarta az altestét, ahogy a fekete csipkecsoda is felpolcolt melleit. A haja vizesen fénylett, arcán és nyakán még ott gyöngyöztek a friss fürdőzés le nem törölt nyomai. Cica a mellkasának simulva dorombolt, s a lány olyan gyöngéd szeretettel simogatta a buksiját, hogy abból nyilvánvalóvá vált, ők ketten nem most kezdték az ismerkedést.

A pillanat fogsága egy hirtelen rándulással tört meg, s a külvilág újból mozgásba lendült körülöttem. Leah még egy utolsót lépett előre, továbbra sem észlelve jelenlétemet, aztán hirtelen minden izma megfeszült, az orra nagy szippantással a magasba lendült, s a következő pillanatban összeakadt a tekintetünk.

- Oh, nocsak… – szólt jóval kevésbé meglepetten, mint ahogy a helyzet megkövetelte volna. – Mi járatban errefelé? – A tekintete elszakadt rólam, s széles ívben végigpásztázta a szobát, egy kitartott pillanatra megpihent az összetúrt ágyon, majd gyorsan visszalendült felém. A szégyen legcsekélyebb jele nélkül, szinte pimaszul kérdezte: – Mindig az ablakon jössz be?

Mielőtt megpróbálkozhattam volna a válaszadással, újból zaj támadt. Ajtó nyílt, majd csukódott nagy lendülettel, s az ismerős ritmusú léptek döngve közeledtek a folyosó padlóján.

- A francba, Leah, hányszor mondtam már, hogy ne hagy szét a cuccaidat! Kimondhatatlanul ciki, mikor apám vécére menet belebotlik valame… – Jacob a küszöb előtt torpant meg, olyan hitelen, mintha a látványom láthatatlan fal lenne, amibe beleütközhet egy szilárd test; a markában lógó blúzféle, amivel eddig hadonászhatott, ernyedten konyult a földig. – Szia… – köszönt furcsán fakó hangon.

- Szia – mondtam rekedten. A tekintetem önkéntelenül Leah felé rebbent, aztán vissza rá. – Rosszkor jöttem?

Jacob válaszul csak megrázta a fejét. Szemlátomást már felülkerekedett első döbbenetén, s most lazán, szinte zavartalan lelki nyugalommal oldalazott be a szobába. A farmert leszámítva ő is félmeztelen volt, s ahogy Leah felé nyújtotta a blúzt, láttam, hogy a bőrét, mint megannyi igazgyöngy, vízcseppek fénylő tucatjai ékszerezik. Ezek ketten együtt fürödtek – hasított belém a felismerés, amit pánikgyorsan követett a végső és legnagyobb ráébredés: Miután az éjszakát is egymás mellett töltötték, abban az ágyban, amit néhány pillanattal korábban még szívesen megszagoltam volna.

A borzadály lassú görcsbe húzta a zsigereimet; szabályos fizikai fájdalmat kezdtem érezni legbelül. A korábbi zsibbadt időnélküliség újból visszalopakodott az elmémbe, s Jacob hangját már csak valami morajló ködfátyolon át hallottam.

- Leah, megbocsátanál nekünk…?

Leah, aki időközben villámgyorsan magára kapta a blúzt, bólintott. – Hogyne – és már fordult is, hogy kimenjen.

- Ne, maradj csak! – hallottam magam felreccsenni. – Én épp csak beugrottam, hogy…

- Nem – intett le Jacob azonnal. – Leah már úgyis indulófélben volt, igaz?

Leah elhúzta a száját. – Ja. Hát, hogy a fenébe ne… – azzal tényleg sarkon fordult, és – ahogy azt a tisztességes lányok teszik – a bejárati ajtón át távozott. Neki nyilván semmi félnivalója nem volt Billy szúrós pillantásától…

Erőnek erejével visszakényszerítettem figyelmemet Jacobra, aki szokásával ellentétben most pólót húzott, és a szék támlájára ereszkedve, farzsebbe tűrt kezekkel álldigált az asztal előtt, akár a laza közöny mintaképe. Ekkor már olyan hatalmas érzelmek dúltak a bensőmben, hogy moccanni sem mertem, csak arra ügyeltem, hogy az arcomra fagyott jéghideg szenvtelenség még véletlenül se engedjen fel.

- Leah-nak volt egy kis problémája tegnap este – intett sután az ajtó felé, mintha a lány még mindig ott állna. – És lovagiasan hagytam, hogy a kanapéra száműzzön.

- Milyen rendes tőled! – akartam rávágni pikírten, de zsibbadt ajkam nem tudta kellő eréllyel megformálni a szavakat, így azok úgy hullottak ajkamról, mint valami málladozó mészkődarabok. Akkor miért van az alsógatyád a lepedők közé gyűrve, te hazug!? – üvöltöttem volna torkomszakadtából, ám az odalenn formálódó gombóc még a légvételt is nehézkessé tette.

- Igen – bólintott Jacob rendületlen nyugalommal –, néha magamat is meglepem. Ki tudja… Lehet, hogy mélyen a felszín alatt egy igazi úriember lappang bennem?

Néztem a száját, ahogy magabiztos öntudattal széles mosolyra nyílik, s egyszerűen képtelen voltam felfogni, mire megy ki a játék. Hát kit akar hülyíteni ezzel a béna figyelemelterelő szöveggel!? Olyan naiv fruskának hisz talán, aki akkor sem veszi észre a lólábat, ha az fél méterrel lóg ki egyenesen a szeme előtt!?

A padló hullámzani kezdett alattam, a látóterem pedig – mely a sokktól csőszerűen omlott önmagába, mintha egy alagút távoli végéről lesnék ki a fénybe – a szívdobbanásaim ütemére tágult és szűkült. A sírás egy robbanni készülő gránát fenyegetésével ingerelte a torkomat, a keserűség hisztériás könnyei már ott gyűltek-gyülekeztek a felszín alatt. Egy hajszálnyira voltam a kifakadástól – valahogy mégis erőt vettem magamon (Nem, már csak azért sem fogok sírni előtte!), és mesterkélt önuralommal így szóltam:

- Én csak… azért jöttem, hogy átadjam Kim üzenetét. Ma már többször is kerestünk telefonon, de te nem voltál elérhető, szóval…

- Ó, a francba! – Jacob két hosszú lépéssel a ruhásszekrényhez ugrott, ott lehajolt, és könyékig beletúrt a hátizsákjába. – Lemerült a nyavalyás – mutatta felém a marokra fogott mobilt. – Ne haragudjatok. Elfeledkeztem róla.

Naná, hogy elfeledkeztél! – gondoltam émelyegve. Az este bizonyára sokkal érdekfeszítőbb elfoglaltságokat is tartogatott ennél!

Hosszan szívtam be a levegőt, hogy önuralmamnál maradhassak. Mosolyra kényszerítettem az ajkaimat, s a témához illő derűs hangon folytattam:

- Na mindegy. Mint már mondtam, azért vagyok itt, hogy szóljak: Kim és Jared égre-földre keresnek téged. Úgy döntöttek ugyanis, hogy most hétvégén megejtik a lagzit, s ebből az apropóból kérik közreműködő segítségedet. – A mosoly kínzó maszkként kezdte feszíteni az arcomat, miközben a rosszullét egy óriáskígyó erejével fojtogatott; a látóteremben már tompa szürke foltok kavarogtak a légszomjtól, valami kétségbeesett csökönyösséggel mégis sikerült kinyögnöm: – Nagyjából ennyit akartam, úgyhogy nem is tartalak fel tovább… biztos szeretnéd kipihenni az éjszaka fáradalmait.

- Hé-hé…! – Jacob sietve pattant fel a hátizsákja mellől, s mielőtt mozgásra bírhattam volna merev tagjaimat, már rég előttem tornyosult. – Hová sietsz annyira? Öt napja nem láttalak… maradj még! Mesélj, hogy vagy? A betegség mindenestől elmúlt? Ugye már nem lesz több visszaesés? De hé… te tiszta lúdbőr vagy…

Jacob érintése kígyómarásszerű érzés volt a bőrömön. Fájdalommal vegyes riadalommal rántottam el a karom simító kezének útjából.

- Jól vagyok, hagyjál! – kiáltottam fel sikolyszerűen vékony hangon. A könnyek fojtogató gombóca kifakadni készült; egy pillanattal sem maradhattam tovább Jacob szeme előtt. – Engedj utamra. Dolgom van.

- Nem várhat? – Jacob leengedte ugyan a kezét, de egy tapodtat sem mozdult előlem.

- Nem! – vágtam rá élesen, konokul leszegett állal. – Nahuel odakint vár rám, muszáj mennem.

Jacob keze egy pillanatra ökölbe szorult. Aztán türelmetlenül legyintett.

- Hát hadd várjon – kit érdekel!?

Egyenesen felnéztem az arcába, és minden színészi képességemet latba vetve, hangsúlyozott megvetéssel így szóltam:

- Engem! Képzeld el, hogy engem nagyon is érdekel.

Nem vártam meg, milyen képet vág hozzá: leszegett fejjel vadul nekiiramodtam, s a következő pillanatban már a folyosón ügettem a bejárati ajtó felé. Senki nem állta utamat, akadálytalanul jutottam el a felhajtón parkoló kocsiig, és szédülten, minden porcikámban remegve téptem fel az anyósülés-oldali ajtót.

- Átülnél? – böktem állal a volán felé, mire Nahuel már pattant is. – Csak tolass ki innen – nyögtem, miközben a könnyek első hulláma elöntötte a szemem. – Gyorsan!

Nahuel erőt vett kíváncsiságán, és nem firtatta furcsa viselkedésemet. Precíz kanyarral kitolatott a felhajtóról, majd gázt adott, és folyamatosan gyorsulva kilőtt az utcából. Már javában az autóúton hajtottunk, mikor csendesen megkockáztatta a kérdést: – Haza?

- Ne! – vágtam rá ijedten. Még az ötlet is elborzasztott, hogy ilyen állapotban kerüljek a családom színe elé. Apu száz méterről kiszúrná a gondolataimat – túl harsányak, túl erőteljesek ahhoz, hogy a hagyományos módon leárnyékoljam őket. Nyilván Jacob is ezért kerülte az utóbbi időben a nagyházat: nem akarta leleplezni magát apu előtt. – Csak hajts előre – kértem Nahuelt, s nagyon igyekeztem legalább addig visszatartani a sírást, amíg el nem döntöm, hol ereszthetem szabadon teljes biztonsággal.

A tökéletes helyszín napfénypászmákba csomagolva kínálta fel magát, amint beértünk Forks központjába. Kifogástalan – néztem végig elégedetten a derült égi fényben tündöklő épületsorokon –, itt fogok utoljára belebotlani valamelyik családtagomba.

- Egy picit szeretnék egyedül lenni – közöltem Nahuellel, és a reakcióját meg sem várva szabályszerűen kivetődtem az autóból. A testemben felgyülemlett feszültség mint egy sor megvadult rugó lökött előre; tagjaim merevsége nyomban feloldódott, amint talajt, a legyalogolandó indulatainak hosszú kifutóját megérezte maga alatt.

Nem volt előre eltervezett útvonal, egyszerűen csak nekivágtam a városnak, s hagytam, hogy a pillanat szeszélye navigáljon. Magas sarkú papucsom éles hangú morzejeleket vert a felázott, s most napfénytől szikrázó utcák aszfaltján, ahogy ciklikusan hol felgyorsítottam, hol pedig lefékeztem. Lábizmaim a többnapnyi mozdulatlan fekvés után végre ismét éltek, és minden megtett lépéssel egyre több vért szívtak magukba, feszesen és az erő jóleső érzésével szorították körül csontjaimat.

A gyorsan váltogatott útirányok mintájára a gondolatok is cél nélkül röpködtek a fejemben. Mint egy szakadozott diafilm kockái, úgy villantak fel elmém pánikfehér vásznán Jacob szobájának részletei: a szenvedélyes éjszakától feltúrt ágy… Leah félmeztelen, vizes hajú alakja… Jacob, kezében a lány összegyűrt blúzával, közös fürdőzéstől még mindig vizesen… az alsónadrág az ágy végében, amit nyilván kapkodva vetett le, és hajított oda…

A sírhatnék úgy pattant el bennem, ahogy egy hosszú gyöngysor kapcsa ugrik szét a túlterheléstől: a megrázkódtatás könnyei egyesével gurultak végig az arcomon, csurogtak bele a számba és folytak le ruhám nyakkivágásába. Még nagyobb tempóra ösztökéltem lábaimat, lobogó hajjal vágtattam, szinte ügettem – hadd szárítsa fel a menetszél nedvét ontó bánatomat!

Most már a fájdalom hajtott előre, utcát utcára, házsarkot házsarokra halmoztam, közökből ki és be, zebrákon át, körbe-körbe azon a néhány épülettömbön, amit Forks egyszerű infrastruktúrája ámokfutásomhoz biztosíthatott. A sírás felváltva kerülgetett a sikítófrásszal. Haloványan tudatában is voltam, milyen képtelen látványt nyújthatok így – a féktelen dervis, aki hisztérikusan rója értelmetlen köreit –, de lecsillapodni csak több háztömbnyi kör árán tudtam.

Pont ma van egy hónapja, hogy visszatértem ide – ötlött fel bennem hirtelen. Elképesztő, hogy ilyen rövid idő alatt ekkorát fordult velem a világ… hogy ennyi minden zajlott le a lelkemben és a szívemben négy röpke hét alatt! Az akkori önmagam mára már beláthatatlan messzeségbe távolodott tőlem.

Pedig milyen lelkesen jöttem vissza, és ó, mennyire izgultam, mit fog szólni Jacob a megváltozott külsőmhöz! Egy kiskutya komikus szertelenségével iramodtam neki az éjszakának, úgy éreztem, egy percet sem tudok várni. Tele voltam reménnyel és olyasfajta vad várakozással, ami a beléárnyalt szorongástól általában csak még izgalmasabb lesz. Jacob aztán alaposan elámul majd, mennyit nőttem!

A végén mégis engem ért a nagyobb meglepetés. A zavart megilletődöttség, ami Jacob láttán elöntött, felkészületlenül ért; vonakodtam nyíltan ránézni, ugyanakkor képtelen voltam távol tartani tőle a pillantásomat. A hirtelen támadt vérszomj már csak betetőzése volt a viszontlátás furcsaságainak.

Halálra rémültem magamtól, s a rákövetkező nap – mikor Jacob vadászatra akart vinni, de végül Rachelék házában kötöttünk ki – levegőt venni is alig mertem. Önmagamba vetett biztos hitem ingott meg, akárhányszor csak meglegyintett a bőréből áradó lenyűgöző illat – annak a Jacobnak az illata, aki már nem csak a biztonságot jelentő, farkasvigyorú barát volt a szememben, hanem egy magas, izmos és legfőképp: veszedelmesen jóképű férfi. És ez a férfi úgy illatozott nekem, akár a kísértés bűnédes almája.

A vérszomjjal párhuzamosan kapott lábra bennem egy másik soha nem tapasztalt érzés: a bűntudat. Milyen lerázhatatlan kis kolonc lehetettem én mindezidáig Jacob nyakán! Hisz ő egy ivarérett férfi, aki felnőtt kora ellenére le volt kötelezve az én mindenkori gyermeki akaratomnak. Életének gyeplőjét az én kis kezem fogta szorosra, miközben apró zsarnokként uralkodtam szívén-lelkén és minden szabadidején. Hogy volt képes elviselni a kényúri elnyomást?

A hazafelé vezető úton részben választ kaptam a kérdésre. Jacob akkor – burkoltan ugyan, s csupán egy másik pár példáján keresztül – elég lelombozó véleményt fogalmazott meg a bevésődött szerelemről. Mikor Claire-t és Quilt emlegette, a szavaiból gunyorosság csendült ki, mintha már ő maga is belátta volna, kívülről milyen nevetségesnek tűnhet egy ilyen nagy korkülönbséggel járó viszony. Azt nyíltan ki is jelentette, hogy a végzetszerű szerelembeesést nem mindenki tartja üdvösnek, sőt közülük többen sokkal inkább fenyegetést látnak benne, mintsem megváltást.

Egész hazaúton feszült volt, s amikor észrevette eltűnt karkötőmet, néhány percre komolyan felizgatta magát. Milyen furcsa, hogy azóta se kérdezett rá…

Akkor három napra elültek az indulatok – mígnem jött az a balvégzetű öbölbeli délután, ami Jacob szobájában ért véget, ahonnan az első pár harapáskísérlet után pánikszerűen távoztam. Akkor kezdtem el sejteni, mi állhat vérszomjam hátterében; azt a napot mégsem ez a felismerés tette igazán emlékezetessé – hanem Leah felbukkanása. Úristen, milyen kevélyen lejtett be közénk, s milyen ordító magabiztossággal parádézott egész nap! Csak akkor fogta vissza magát kissé, amikor lehevert mellém a homokra, és előrukkolt azzal az emlékezetes kismonológgal. Még keserű felhang is vegyült az előadásába, miközben bennfentesen azt részletezte, milyen rövid lefutású viszonyokba keverednek mostanában a fiúk Rachel hölgyvendégeivel. Vajon engem akart kínozni vele, vagy ő is fenyegetve érezte magát? Rémlik, hogy beszéd közben rá-rásandított a vízben lubickoló Jacobra.

Mennyi, de mennyi ellenmondásba keveredő gondolatsort indított el bennem az a néhány precízen megválogatott szó! Hát persze, hogy Jacobnak is vannak szexuális igényei! Ez az állapot jó pár éve aktuális lehet nála, hisz ő már jóval az előtt érett és tettre kész férfi volt, hogy én hazajöttem s ezt a saját szememmel észrevettem volna. S habár még a futó gondolata is fájt annak, hogy valaki máshoz közeledett; hogy lehettek éjszakák, amikor nem egyedül, hanem alkalmi társával együtt nyúlt végig felforrósodott ágyán, izzadság- és szexszagúan, egy idegen nő izétől és illatától átitatva, kielégülten – valami koraérett bölcsességgel mégis bele kellett nyugodnom, hogy ez a valóságban is megtörténhetett. Nem szabad becsapva éreznem magam, és pláne nem szabad mindezt felhánytorgatnom neki, vagy bármilyen féltékenységi rohamot csapnom dühömben. Jacob csak a természetes férfi ösztöneinek engedelmeskedett, mikor a vágyát csillapította. Én nem lehettem ennek eszköze, úgyhogy jogom sincs méltatlankodni. Hétévnyi cölibátust senkitől sem várhatunk el…

Mégis… lelkem egyik része – az, amelyik még dajkálta bennem a gyermeki idealizmust – bízott abban, hogy ez nem így működik. Hogy a Sors tudta, mit csinál, s a kiskorúságom idejére valahogy takaréklángon tartotta Jacobban a nemi ösztönt, s nem hagyta, hogy a kiböjtölt évek fájdalmat és gondot okozzanak neki.

Onnantól kezdve mégis célzatos figyelemmel lestem Jacobot, kíváncsi voltam, hogyan fogadja a többi nő rajongását, Rachel ügyfeleinek alig titkolt szexuális közeledését. Hát, őszintén, nem sokra jutottam… Talán, mert rossz irányba indultam el. Nem Melodyt és a többi könnyűvérű nőszemélyt kellett volna célkeresztbe állítanom – az igazi „ellenfelem” mindvégig ott volt tőlem karnyújtásnyira, a szomszédos ágyon. Leah már az első panzióban töltött estén világosan tudtomra adta, mit gondol kettőnk sorsakarta összetartozásáról. Hogy egy olyan elvakult szerelem rabja vagyok, ami nem ismer se múltat, se jövőt, csak végigdúl rajtam kéretlenül, kitöröl minden korábbi érzést, és úgy fertőz meg, mint valami értelmi elbutulással járó korcs vírus.

Mikor is volt ez? – töprengtem összeharapott szájjal, miközben újból ráfordultam a főút üzletsorára. Majdnem három hete…! Eddig tartott, hogy rádöbbenjek: Leah végtelen keserűséggel kiejtett szavai elsősorban nem rám, hanem Jacobra vonatkoztak. Évekkel ezelőtt Emily, most pedig én vettem el tőle a férfit, akit magának akart. Leah ismét legyőzetett, nem volt más választása, mint tehetetlenül tűrni, ahogy egy felsőbb hatalom, maga a nagybetűs Sors újból sárba tapossa egyszemélyes vágyait.

Hát ez lenne a magyarázat mindenre? Ezért olyan keserű és megtört Leah mostanában, ezért néz rám megbántottan és rosszindulattal telve?

Egyszeriben minden erő kifogyott belőlem, s a lábaim néhány tétova lépés után végérvényesen lecövekeltek alattam. Forks városközpontjának főutcáján álltam, a széles járda még mindig nedves aszfaltján, a bágyadt napfény fodrozódó tócsájában – és még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez így történt. Csak fél évre hagytam magára Jacobot… ha Claire tűnne el ennyi időre az Államokból, vajon Quil is feloldozást nyerne a szabályok alól, s a fiú nyugodt lelkiismerettel belebonyolódna egy új kapcsolatba?

Nem! Minden porcikám tiltakozott a gondolat ellen. Se Quil, se Jacob nem tenne ilyet. A belénk égetett szerelmi köteléket nem oldhatja fel sem idő, sem távolság, ez a kapcsolat immúnis a hagyományos szerelem minden rákfenéjére. Ha van is ellenszere, azt csak a törzs legidősebb tagjai, a legendák bennfentes őrzői ismerhetik.

De hogyan nyerhetnék bizonyságot? Hogyan győződhetnék meg róla, hogy a varázs sértetlen, hogy Jacob egy pillanatra sem lehetett Leah-é, mert mindvégig az enyém maradt?

- Menina…?

Az ismerős hang, mely óvatos-csendesen szólított, a hátam mögül érkezett, s én dobogó szívvel fordultam felé.

- Jól vagy? …Menina, szólj már valamit, kérlek! – Nahuel zsebre süllyesztett kézzel ácsorgott a járdán, úgy tízlépésnyi távolságra, onnan hunyorgott felém aggodalmasan a srégen hulló, koradélutáni verőfényben. Aranyglóriával övezett alakja tetőtől talpig olyan volt, akár egy égből idepottyantott megváltó ötlet, ami ebben a pillanatban csak is azért létezik, hogy a dilemmámat eldöntse.

S én nem haboztam kihasználni a kínálkozó lehetőséget. Hosszú léptekkel átszeltem a köztünk lévő távolságot, felvetett állal megálltam Nahuel előtt, belenéztem elkerekedő szemébe, s eltökélt hangon egyetlen szívességet kértem tőle.

- Csókolj meg, kérlek!

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.