55. fejezet – A megoldás csókja


Nahuel meghökkenése akkor sem lehetett volna nagyobb, ha csók helyett a nyilvános megdöntésemet kezdem el követelni tőle. Ám mert konokul feltartott állam és rászegezett pillantásom egy milliméternyi visszakozást sem ígért, Nahuel beletörődőn sóhajtott egyet, gyorsan lehajolt hozzám, s egy cuppanós puszit nyomott az arcom bal felére.

- Mi a nyavalya volt ez!? – hőköltem hátra felháborodottan. Nekem egy igazi csókkísérlet kell, hogy tudjam, képes vagyok-e viszonozni, nem egy ártatlan puszika! – Ha szabad kérnem, csináld rendesen, s hagyd a felesleges udvariaskodást!

Nahuel döbbenete, ha ez lehetséges, nőttön-nőtt.

- Hogy csináljam… rendesen? – Picit hátrahúzódott, megrázta a fejét, mintha nem értené a kérés lényegét, majd újból előredőlt, és aggodalmasan ráncolt homlokkal méricskélni kezdett. – Mondd csak, menina, nem lehetséges, hogy napszúrást kaptál?

- Semmi bajom! – vágtam rá türelmetlenül. Kifújtam a mellkasomat feszítő levegőt, és kihúzott vállakkal, mereven Nahuel szemébe nézve ismét előálltam óhajommal: – Csókolj meg, légy szíves! Úgy igaziból, ahogy azt a nőt csókolnád, akihez vonzódsz, akit szíveddel és testeddel szeretsz. Csak egyszer… Kérlek, tedd meg ezt a kedvemért!

Nahuel hangosat nyelt. A pillantása idegesen félrerebbent, arcának bronzszínén egészen halvány pirosság ütközött ki.

- Itt? – kérdezte, s a hangja lámpalázasan csengett. – Nem kéne legalább az árnyékba húzódnunk?

Rábiccentettem, és növekvő idegességgel hagytam magam bevezetni egy közeli kapualjba. Most majd minden elválik, fogadkoztam némán, ha Nahuel ajka megérinti az enyémet, valaminek történnie kell, az agyam vagy a testem küldeni fog egy figyelmeztető jelet. Talán olyan lesz, mintha konnektorba nyúlnék, s én fájdalmasan fogok hátrahőkölni a sors büntetésétől.

Nahuel torkot köszörült, és kicsit megmozgatta a vállait, mintha bemelegítést végezne. A bal kezét udvariasan a hátam aljára (és nem a derekamra) csúsztatta, a jobbját pedig óvatosan a vállamra fektette, miközben én is előkészítettem magam a csókhoz, s praktikusabb megoldást nem találva felhúztam bénán lógó karjaimat, és mindkét tenyeremet Nahuel mellkasára helyeztem.

- Akkor én most… elkezdem – szólalt meg halk, tónus nélküli hangon, és nagyon lassan közelíteni kezdett felém.

Félrebillentett fejjel engedelmesen feltartottam a számat, és lehunyt szemmel vártam, hogy az apránként fogyó távolság utolsó centije is eltűnjön.

Ajkaink kissé félrecsúszva, de akadálytalanul érintették meg egymást; nem csapott közénk villám, vagy sújtott agyon áramütés; abban a pillanatban, amikor összetalálkozott a két száj, csak a bőr és a másik testéből sugárzó finom hő alkotta a csókot – mely lassú, kimért ajakmozdulatokkal kezdett életre kelni. Furcsa, érzelemmentes szinkronban fedeztük fel a másik száját; ajkaink egymást cirógatták, hol keményen összetapadtak, hol kísérletezőn szétnyíltak, mint két pár rózsaszirom, ami türelmesen próbál egyetlen kényelmes virágkehelybe formálódni.

Semmiféle bizsergés nem támadt az aktus nyomán. Nem sóhajtoztunk, és nem kapkodtuk izgatottan levegő után. Az állkapcsunkat is olyan egyszerre lazítottuk el, mintha ez egy jól begyakorolt koreográfia lenne, s a csók a maga precíz, mintaszerű módján mélyült nedvesebbé és hangosabbá. Majdhogynem egy kívülálló szenvtelenségével tudtam végigkövetni a nyelves csók valamennyi pillanatát, miközben egy másodpercre sem feledkeztem meg önmagamról.

És ugyanígy lehetett ezzel Nahuel is. Suta ölelése mélyülő csókunk ellenére sem lett szorosabb, a keze nem markolt bele reflexszerűen a hajamba; kettőnk egymáshoz viszonyított testhelyzete egy centinyi megingást sem szenvedett el attól, amit közben a szánkkal és a nyelvünkkel műveltünk.

A csók a maga gépiesen kiszámított módján mégsem volt teljesen érzékmentesnek mondható. A körülmények biztosították neki azt az alapvető komfortot, amit az ember elvár egy ilyen intim pillanattól: Nahuel ajka húsos és érzékien puha volt, a lehelete friss és mentolosan üde; nyelvének mozgása jóleső súrlódást okozott ezernyi idegvégződésemnek, s a belőle áradó finom íz kellemesen töltötte be a számat.

De a csókból egy pillanatra sem veszett ki a precíz szinkronitás, minden kísérletünk ellenére sem vált szenvedélyesen kapkodóvá, így aztán csakhamar el is untuk. Egy utolsó gyöngéd puszival lezártuk egymás ajkát, majd egy-két mélyebb ki- és belégzést követően felbontottuk amúgy sem túl szoros ölelésünket.

- Hát ez… – Nahuel elgondolkodva dörzsölgette kivörösödött alsó ajkát – …nem tudom, mit mondhatnék erről, menina. – A szemembe nézett, s az arcán csalódottság és beletörődés egyszerre futott végig. – Ne haragudj rám, én…

- Te sem éreztél semmit, ugye? – vágtam félbe a szabadkozást, és szomorkás mosollyal megrántottam a vállam. – Én se. Pedig mindent szabályosan csináltuk, úgy, ahogy kell, igaz?

Nahuelből apró, csuklással keresztezett nevetés bukott ki.

- A csók kifogástalan volt, menina – felelte végtelenül gyöngéd és kedves hangon –, csak a hozzákapcsolt két test nem tudott részt venni benne. De te tudtad, hogy így lesz, nem igaz? Ó, menina, egy ideje már én is sejtettem, de nem és nem akartam elfogadni… a csökönyösségem erősebbnek bizonyult a józan eszemnél. – Fél kézzel felém nyúlt, s finoman végigsimított az állam vonalán. – Miért akartad, hogy megtegyem?

- Jacob miatt – feleltem. – Hogy tudjam, hogyan működik. Hogy kiderítsem, van-e bennünk valami, ami nem engedi, hogy hűtlenek legyünk a másikhoz. De… – keserűen felnevettem – ettől aztán semmivel sem lettem okosabb.

- Én ezt nem értem, menina. – Nahuel suta értetlenséggel tárta szét a karját; két borostyánszín szeme magyarázatot várva szegeződött rám. – Az én csókom miként bizonyíthatná, vagy cáfolhatná Jacob hűségét? S egyáltalán miért gondolod, hogy erre a kísérletre egyáltalán szükség lehetett?

Rájöttem, hogy képtelen lennék épkézláb szavakkal tolmácsolni a bennem kavargó gondolatrengeteget, így meg sem próbálkoztam a beszéddel, helyette rögtön felnyúltam, s a tenyerem érintésével meséltem el mindent Nahuelnek. Alig kellett rákoncentrálnom, a gondolatok folyékonyan és tökéletesen irányítva sorjáztak ki az érintésem nyomán: az emésztő féltékenységem és az az egyre biztosabb hit, hogy Jacob máshol keresett kielégülést; hogy akarva-akaratlan ráfanyalodott egy idegen nő szolgálatára, és végső soron kétszeresen is megcsalt engem. Először a hátam mögött, amíg Dél-Amerikában voltam, másodszor meg, miután visszatértem, jóformán a szemem láttára.

- És hogy is hibáztathatnám őt ezért!? – fakadtam ki elkeseredetten. – Neki is joga volt a boldogsághoz, s mivel én ezt nem tudtam megadni neki, hát logikus, hogy máshol kereste. És keresi még most is… – Ahogy ezt kimondtam, valami tompa véglegesség-érzet kerített hatalmába. Hát persze… Kevés vagyok én egy olyan férfinak, mint Jacob; egy tapasztalatlan kis fruska, akit még mindig gödrös állal és copfba kötött hajjal lát maga előtt. Nem kétséges, hogy a szemében soha nem lehetek az az érzéki nő, mint amilyen például Leah…

- Ezt te sem gondolod komolyan, menina! – Nahuel, akinek az arca még mindig ott volt a kézfejem végén, szóról szóra hallotta a ki nem mondott gondolatatokat. Arckifejezése megütközést, értetlenséget és bosszúságot egyszerre sugárzott, s szinte felháborodottam vetette a szememre: – Ilyen kishitűen nem vélekedhetsz magadról! Néztél mostanában tükörbe? …Gyere! – Azzal karon ragadott, s ellentmondást nem tűrő lendülettel átvonszolt az úttesten, egyenesen a szemközti üzlethelyiség hatalmas kirakatüvege elé.

Mire fel ez a nagy buzgalom? – akartam kérdezni, de ő megelőzött.

- Nézz a tükörbe, menina! – parancsolt rám erélyesen. – Nézd meg magad tetőtől talpig, s utána merészelj meg olyanokat gondolni! Rajta – fordított meg a vállamnál fogva –, vedd csak szemügyre a saját testedet!

Semmi értelme nem lett volna hadakozni, Nahuel ritkán vett bármit is a fejében, de akkor aztán kiverhetetlenül, úgyhogy engedelmesen az üvegfal felé fordultam.

Az első reakcióm ösztönszerű volt.

- Ó, a keservit! – kaptam a ruha aljához, hogy megpróbálkozzam a lehetetlennel, és leráncigáljam legalább a combom közepéig. A mozdulattal viszont csak annyit értem el, hogy felül kis híján kibuggyant a mellem. Ó, Alice – csikorgattam a fogaimat –, hogyan vehettél rá, hogy ebben a göncben emberek közé merészkedjem?

Egy párszor még eljátszottam ezt az oda-vissza huzigatóst, ám az anyagmennyiség makacsul maradt a kiszabott állandón, és nem volt hajlandó nyolcvan centinél többet eltakarni a testemből.

Nahuel eközben folyamatosan forgatta a szemeit, végül kifakadt:

- Minden tisztelettel, menina, abbahagynád végre ezt az idétlenkedést!? – Játékosan rácsapott szegélycincáló ujjaimra, majd a hátam mögé került, kifeszítette a vállam, és az állam alá tett kézfejével kényszerített rá, hogy egyenesen előre nézzek. – Ez vagy te, menina – súgta a fülembe –, a magad csodálatosan nőies valójában. Ne szégyelld, hogy csinos vagy! Tudod, hányan néztek ma tátott szájjal utánad, ahogy az utcákat róttad? Csak ezért nem szólítottak le, mert még egy sportkocsival sem lehetett volna utolérni, olyan villámgyorsan cikáztál fel-alá.

Az ablaküveg foncsorozása óriási sötétfényű tükörré változtatta a kirakatot – a lábam hegyétől a fejem búbjáig tisztán látszódtam benne. Egy magas, képtelenül hosszú lábú nő állt a járda közepén, akit a több centis sarok s a szélborzolta göndör lobonc még feltűnőbbé tett. Ovális, világos bőrű arcát felhőnyi, Tiziano-vörös hajförgeteg keretezte, ami kunkori csigákban omlott le egészen a háta közepéig. Nagy, ámuló kerek szemekkel nézett maga elé, a szája telt, korallszín csücsörben rögzült, mintha gyakran biggyesztené az ajkait; orcáját sziromnyi kármin pirosította. A legszembetűnőbb most mégis a ruha volt rajta. A kurta aljú, suhogós selyemholmi sokkal inkább illett volna valamelyik dél-európai város napfényes korzójára; egy ilyen esős kisvárosban túl rövidnek, a napnak ebben a szakában pedig túl szenzációsnak tűnt.

Pislogtam néhányat, de a képmás tartósnak bizonyult: az a nő ott a túloldalon valóban én voltam. Annyira lefoglaltak mostanában különféle szívzűrjeim, hogy egészen elfelejtettem figyelemmel kísérni a külalakomon zajló változásokat. Bár az igaz, a betegségem másfél hetében aligha nyújtottam volna szívderítő látványt. Ma délelőtt is vakon húztam magamra a soros ruhát, amit önjelölt stylistom minden reggel menetrendszerűen kikészített a karosszékem támlájára. Kényelmes viseletnek tűnt, belebújni is egyszerű volt, így eszembe se jutott megkérdőjelezni Alice választását.

Na de így a verőfényben már mindjárt másképp festett a dolog. Ahogy jobban szemügyre vettem magam a flancos cuccban, nehezen álltam meg, hogy ne nyúlkáljak megint az aljához – olyan reménytelenül kurta volt! A leheletvékony, bronzszín anyag ráadásul a legkisebb szellőnek is megadta magát, s olyan becéző imádattal hódolt be legkisebb hajlatomnak is, mintha második bőrként akarna rám simulni.

- Legalább tizenkilencnek tippelnélek, menina – szólalt meg mögöttem Nahuel, és egy hatalmas mosolyt ragyogtatott a kirakatüvegbe. – Ugye, te is látod már, hogy nem az a kislány vagy, akinek hiszed magad? A te Jacobod pedig jobban teszi, ha összekulcsolt kézzel mond hálát hihetetlen nagy szerencséjének, amiért te az övé vagy!

Horkantó nevetés szakadt fel előlem – a tükörben álló nő arca szkeptikus fintorba rándult.

- Ja, képzelem. Tegnap este is olyan buzgón áldotta a szerencséjét, hogy minden másról megfeledkezett, és… – elcsuklott a hangom, a keserűség a szavamat vette.

- Hé, te csuda klassz csaj, hát mi a baj? – Nahuel gyengéd erőszakkal maga felé fordított, két kezébe fogta arcomat, s hüvelykujjával itatta fel a kibuggyanó könnyeket. – Mit számít, mit tett ezelőtt a te Jacobod, most már eszébe se jutna más szoknya után nézni…

- De jutna – szipogtam –, és jutott is. Tegnap este máson se járt az esze!

Nahuel a homlokát ráncolta. – Miről beszélsz?

A torokfojtogató sírás útját állta volna a szavaknak, így újból az érintéses módszerhez folyamodtam, s az ismét csak olyan elképesztő olajozottsággal működött, mint soha korábban. A tenyerem valósággal ontotta a filmszerűen pergő gondolatokat, melyek ugyanakkor egy pillanatra sem kerültek ki a kontrollom alól; végre úgy tudtam használni a képességet, ahogy a beszélt nyelvet: csak azt árultam el vele, amit akartam.

És Nahuel ebben a konkrét esetben mindent hallhatott. Megosztottam vele gyötrődéseim legapróbb, legtitkosabb részleteit is; gyakorlatilag átküldtem neki az utóbbi egy hónap teljes élményanyagát – s ez alól az erdőbeli hallgatózásom sem volt kivétel.

Miután visszahúztam a kezem, Nahuel egy darabig csak állt lehajtott fejjel; a mellkasa csendesen emelkedett és süllyedt.

- Fogalmam sem volt, hogy ekkora káosz dúl a fejedben – mormolta maga elé, s még mindig nem nézett a szemembe. – S még én is rátettem egy lapáttal a gondjaidra, ahelyett, hogy segítettem volna enyhíteni azokat. De isten látja a lelkemet, nem ez akartam. És pláne nem így! Menina – emelte rám bűntudatosan a pillantását –, meg tudsz nekem bocsátani, amiért hazudtam neked?

Zavartan ráncoltam a homlokom. – Hazudtál volna?

Nahuel szomorkás félmosolyra húzta a száját. – Hát, épp csak nem tiltakoztam, amikor hamis következtetésre jutottál – de ez aligha jobb a hazugságnál. – Nagy levegőt vett, miközben zsebébe süllyesztett jobb kezével matatni kezdett valamit. – Ez téged illet, menina, már rég oda kellett volna adnom.

A következő pillanatban százszor lejátszott ábrándkép elevenedett meg a szemeim előtt, s én csodálkozva nyúltam elveszettnek hitt karkötőm után.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.