Igazából nem tudom, honnan jött az a hirtelen magabiztosság, amivel az ajtóhoz sétáltam, és pontosan abban a másodpercben tártam szélsere, mielőtt Edward a kilincshez ért volna. Egész addig attól rettegtem, hogy nem merek majd felállni a székről, nem akarom majd elkezdeni a beszélgetést.
- Szia - mondtam, és a hangom csodával határos módon nem remegett. Bár ez a nagy nyugalom elég illékonynak tűnt, mert a tekintetemet abban a pillanatban elkaptam Róla, ahogy rám nézett.
- Szia - ismételte Edward.
A hangja fájdalomról (vagy bűntudatról?) árulkodott, és Ő is kerülte a tekintetemet. Mozdulatlanul állt az ajtóban, és mereven bámulta a padlót. Hajjaj, ez nem lesz egyszerű! De tudtam, hogy nem szabad meghátrálnom a viselkedésétől, a saját terveim szerint rendeznem kell mindent. Akkor is, ha Ő nem akarja, ha nem elég együttműködő. Elképzeltem, hogy ma is ugyanúgy történhetnek a dolgok, mint tegnap, ha nem cselekszem. Nem akartam még egy olyan borzasztó éjszakát.
- Edward, szeretnék megbeszélni veled néhány dolgot, a tegnapiakról - kezdtem tétován. Féltem, hogy a hangom megint élesebbre sikerül, mint akarom, de szerencsére ura voltam a viselkedésemnek.

Továbbra sem mozdult, csak a tekintetét emelte rám. Ez még annál is nehezebb lesz, mint vártam...
- Talán inkább a nappaliba beszéljük meg! - Furcsán éreztem magam, ahogy beinvitáltam a közös házunkba.
Nagyon lassan, megfontoltam vette le a kabátját, aztán követett az említett helyiségbe. Megállt a fotel mögött, de le nem ült. Én azonban hosszú beszélgetésre számítottam, ezért aztán leültem a kanapéra.
- Nem kell udvariaskodnod, Bella. Megértem, ha el akarsz küldeni. Ne vedd zaklatásnak, hogy idejöttem, megígértem neked, hogy veletek maradok, de elfogadom, ha már nem tartasz erre igényt... - mondta, mielőtt én megszólalhattam volna.
Ez fájt. De Alice szavaira gondoltam, és igyekeztem erős maradni. Nem szabad törődnöm vele, ha próbál eltaszítani magától, csak azért van, mert félreértett. Nem kell a szívemre venni, amit most mondott, nem úgy értette, hogy nem szeret, hogy csak az ígérete miatt marad! Csak megint azt hiszi, meg kell védenie magától. Ezért kell beszélnünk, hogy megértsük egymást.
Vártam még egy kicsit, hogy a hangom ne remegjen, amikor válaszolok. Pislogtam és mindent megtettem, hogy a könnyeimet visszafojtsam.

- Egyáltalán nem erről van szó. - Közbe akart szólni, de én felemeltem a kezem. - Kérlek, hallgass meg! Eszem ágában sincs elküldeni téged, Leónak és nekem is szükségem van rád! Tudom, hogy tegnap nem viselkedtem megfelelően, de...
Kerestem a megfelelő szavakat, ám Ő kihasználta a szünetet, és beszélni kezdett.
- Bella, teljesen érthető, ahogy viselkedtél. Megrémültél, és minden okod megvan rá, hogy féltsd tőlem a kicsit, hiszen már tudod, hogy hazudtam neked, és megöltem egy ártatlan lányt!
- Az baleset volt! Az egész helyzetet félreérted! Szó sincs arról, hogy félteném tőled Leót! Az egész nagyon régen történt, akkor még sokkal kevésbé voltál gyakorlott és óvatos. Azóta már kétszer megálltál nálam, és kórházban dolgoztál! Sosem bántanál minket, én pontosan tudom, jobban, mint te! Nem ezért rohantam el.
- Akkor miért? - kérdezte, és őszintén meglepődött. Olyannyira, hogy megkerülte a fotelt, és leült.
- Mondom, hogy félreértetted. - Féltem, hogy ha magyarázni kezdem, mivel bántott meg, a hangom elcsuklik, és az nem sokat segítene... - Az egész azért volt, mert rosszul esett, hogy ennyi ideig titkoltad. Aztán este meg akartam beszélni veled, de te nem jöttél haza...
- Be volt zárva az ajtó - vetette ellen. - Azt hittem, ezt úgy kell értelmeznem, hogy nem akarsz itt látni. Csak azért jöttem be, hogy vigyázzak rátok. Reggel benéztem hozzád, de még aludtál...

Megráztam a fejem.
- Ott felejtettem a kulcsot, ezért én is az ablakon másztam be. Ne aggódj, minden rendben. Este sokáig vártam, hogy beszélhessünk, de te nagyon későn jöttél haza... És akkor sem jöttél fel.
- Nem hallottam egy gondolatot sem, azt hittem, alszol már. Nem akartam bemenni, és melléd feküdni, mert féltem, hogy undorodsz tőlem - elhallgatott, és szemlátomást azon rágódott hozzá tegye-e még, amit akar, vagy jobb lenne elhallgatni. Szerencsémre kimondta. - Pedig legszívesebben azt tettem volna... De el sem tudom képzelni, hogy bízol még mindig bennem!
- Edward, egy ilyen régi történet miatt nem szabad vádolnod magad. Nem tudsz már ellene semmit sem tenni, de azóta sokkal erősebb vagy. Inkább tőlem kéne félteni a fiunkat, engem ugyanis még vissza kell fogni!
- Te még nagyon fiatal vagy ebben az új létben, és ahhoz képest nagyon jól csinálod! De én akkor már több mint tíz éve... megteremtettem, és sokáig állatvéren is éltem. És mégis megöltem őt! Ne kövesd el Diana hibáját, ne bízz meg bennem jobban, mint szabadna! Most már késő... Túl közel engedtelek magamhoz, túlságosan nagy szükségem van rád, nem fogok tudni elmenni...
- Meg se próbáld! Nekem még nagyobb szükségem van rád, és a fiunknak is! Komolyan mondom, hogy nem bízom benned kevésbé, mint előtte. Legalábbis ami az önuralmadat illeti...

Edward az elhangzottakon rágódott, és én reméltem, hogy hamarosan vége ennek a beszélgetésnek, az egész Diana ügyet elfelejthetjük.
- Ne haragudj, hogy csak rólam van szó, ebből is látszik, milyen önző vagyok! Tegnap este óta egyetlen gondolatodat sem hallom! Most sem, és ez nagyon rossz érzés, sokkal egyszerűbb volt a fejedből kiolvasni a magyarázatokat... Ha nem lennék ilyen béna, most nem volna ez az egész lehetetlen helyzet! De mivel most sem hallok semmit, muszáj őszintén elmondanod minden gondolatodat - kért. - Még mindig nem egészen értem, hogy miért viselkedtél olyan furcsán...
Kérlelően néztem Rá, nem akartam az érzelmeimről beszélni, nem kellett volna úgy felfújnom az egész dolgot, elég lett volna akkor, Carlisle irodájában megkérnem, hogy többet ne titkolózzon és annyi. De már késő volt, és Edward hozzám hasonlóan magyarázatot várt. Eszembe jutott, hogy Alice azt mondta, mindent meg kell beszélnünk, teljesen őszintén. Hát, akkor kezdjünk neki...

- Utólag már én is látom, hogy milyen nevetségesen és félreérthetően viselkedtem... - Remek, rögtön magyarázkodással indítottam. - De akkor egyszerűen képtelen voltam kontrollálni a saját cselekedeteimet. Becsapva éreztem magam, és... kínos, de azt hiszem, még féltékeny is voltam...
Edwardra pillantottam, de Ő nem elégedett meg ilyen rövid válasszal. Vajon miért akar többet tudni? Csak nem Alice szólt neki is, és most ragaszkodik a nagy beszéljünk-meg-mindent tervhez? Én a magam részéről egy gyors bocsánatkéréssel lezártam volna a dolgot. Elmondtam a lényeget, hogy mi esett rosszul, és beigazolódott a gyanúm, hogy Ő magát hibáztatja, nem akartam tovább ragozni a dolgot, de nem volt menekvés.
- Szóval, az volt a fő problémám, hogy olyan sokáig hallgattál erről az egészről, pedig lett volna alkalmad megemlíteni. Hiszen meséltél azokról az évekről, amikor egyedül éltél, vagy kérdeztelek lányokról a múltadban. Vagy amikor a régi barátaidról, ismerőseidről, az életedben fontos személyekről beszéltünk. Soha egy szót sem szóltál róla, és gyanítom, ha nem látom meg a képet, nem is tetted volna...
Ez esett nekem rosszul, hogy nem bíztál bennem eléggé, hogy mesélj róla. Nem kellett volna sokat, csak pár szót. Tudom én, hogy ez nem olyasmi, amivel szívesen büszkélkedik az ember, de mégis elvártam volna valami kis említést. Azt hittem, van olyan szoros és erős a kapcsolatunk, hogy az ilyen dolgokat is megbeszélhessük egymással, ezért... - Eddig bírtam, a hangom megremegett, aztán sírni kezdtem.

- Ne haragudj, szerelmem - suttogta nekem. - Sajnálom, én csak... megint önző voltam. El akartam titkolni előled a múltam sötét foltjait, mert féltem, hogy megrémülsz, és elhagysz... Meg kellene már tanulnom, hogy sosem úgy reagálsz, ahogyan én gondolnám... Sajnálom, igazán szégyellem magam, amiért hazudtam neked!
- Semmi gond... Túl... túlreagáltam - hüppögtem.
Annyira nem akartam sírni, de sehogy sem sikerült abbahagynom. Pedig már éppen elindult bennem valami, jó volt kimondani a sérelmeimet, erre most megszólalni sem tudok... Már nem is láttam a könnyeimtől.
- Ne sírj, Bella, kérlek - hallottam Edward hangját egészen közelről.
Meglepetten igyekeztem letörölni a könnyeimet, hogy lássam, de csak kapkodtam. Aztán megéreztem az Ő kellemesen hűvös ujjait, ahogy óvatosan letörlik a könnyeimet. Pislogtam párat, és sikerült Edwardra fókuszálnom. Ott térdelt előttem. Szemei aggodalmat tükröztek, és úgy tűnt, sikerült levetkőznie az önmagától való undorát, különben nem ért volna hozzám.
- Szeretlek - motyogtam, és a nyakába borultam.
Egy hosszú pillanatig megdermedt, de aztán szorosan magához húzott.
- Én is, ezt az egyet sosem vonhatod kétségbe - felelte.
Felült a kanapéra, és húzott engem is. Odasimultam a mellkasához, és átöleltem a nyakát, akár egy kisgyerek, úgy bújtam hozzá. Többet el nem eresztem, egy pillanatra sem.

- Tegnap... Miért nem engedted, hogy hozzád érjek? - kérdezte, mikor a sírásom már lecsillapodott.
- Nem tudom... Volt bennem valami düh, és féltem, ha megérintesz, akkor azonnal megbocsátok, és azt nem akartam. Igazából magam sem értem...
- Szóval, amit én undornak, félelemnek értelmeztem a büszkeség volt? - kérdezte elgondolkodva.
- Valami olyasmi... - Eszembe jutott, hogy hagyhatnám ennyiben a dolgot, megvolt a bocsánatkérés, a nagy összeborulás. De mivel az előbb megtapasztaltam, milyen megkönnyebbülés volt, hogy kimondhattam mi bánt, ezért most folytattam. - Sértve éreztem magam, amiért nem tudtam Dianáról. Ezért rohantam haza, és próbáltam átgondolni a helyzetet... Hamar rájöttem, hogy ki akarok békülni veled, mert hiányoztál, de... Tényleg túl büszke voltam, ahhoz, én magam induljak a keresésedre. Aztán... Nagyon rosszul esett, hogy olyan későn jöttél haza, és rám se hederítettél. Persze már tudom, hogy azért mert félreértetted a viselkedésemet, de akkor úgy gondoltam, már nem is érdekellek.
Reggelre beláttam, hogy nincs értelme játszani a sértettet, és ilyen büszkén viselkedni, de mire rászántam magam, hogy beszéljünk, már nem voltál itthon. Attól féltem, azért mentél dolgozni, hogy addig se kelljen velem lenned...
- Sosem tennék ilyet... Tudod, igazad van, tényleg eléggé félreértettük a másik viselkedését. És ennek is én vagyok az oka, mert elkényelmesedve, azt hittem, elég, ha csak olvasok a gondolataidban. Sajnálom! És azt is, hogy olyan sokáig titkoltam az egész történetet...

Egy darabig mindketten hallgattunk, és én azon gondolkoztam, hogy fel merjem-e tenni azt a kérdést, ami a legjobban foglalkoztattak. Arra gondoltam, ma úgyis ilyen nagy, őszinte beszélgetést tartunk, ez a legmegfelelőbb alkalom.
- Edward, kérdezhetek még valamit?
- Persze, bármit - a hangjából még hiányzott a szokásos könnyedség, ezt észrevettem.
Mégsem mertem feltenni, ezért gyorsan kitaláltam valami mást.
- Miért volt az a festmény Carlisle falán? - Ez is érdekelt, de feleannyira sem, mint az eredeti kérdés... - Persze nem kell válaszolnod, ha nem szeretnél - tettem hozzá gyorsan, mert nem akartam elrontani még jobban a hangulatát.

- Nem, nem. Azt hiszem, igazad van, jobb most tisztázni mindent, hogy később ne legyen belőle probléma. Hogy újra megpróbálhassam elfelejteni, amit tettem. - Valahányszor arról beszélt, ami akkor éjjel történt, az arca önkéntelenül is megrándult. - Mikor ott hagytam a levelet, már indulni készültem, de megláttam a képet. Nem sokat vacilláltam, zsebre tettem. Azt akartam, hogy legyen valami, ami egész hátralévő létezésemben emlékeztet majd a gyöngeségemre, ami nem hagyja kialudni a bűntudatomat. És afféle vallomás is volt ez a lopás.
Megijedtem. Hát mégis szerelmes volt Dianába? Egész eddig mindent félreértettem? Észrevette, hogy megváltozott a hangulatom, és persze megint kitalálta, hogy mit érzek. Szája gúnyos mosolyra húzódott, de a szeméből nem tűnt el a fájdalom, és a bűntudat.
- Nem írtam alá a levelet, de az amúgy is hazugságokkal volt tele, csak a szomorú lényeg volt belőle igaz. Úgy éreztem, azzal, hogy magammal vittem a képet, valahogy bevallottam, hogy az én hibám, hogy meghalt. Nem volt semmi kockázata a dolognak, még ha keresni kezdtek volna sem, mert abban az időben, ha bemutatkoztam, mindig az Anthony Masen nevet használtam...
Bárhová is költöztünk, a kevés ingóságom között, ez a kép mindig ott volt. Valahányszor a feltétlenül szükségesnél egy kicsit is közelebb kerültem egy emberi lényhez, elővettem, hogy eszembe jutassa, mi történt a legutóbbi ilyen alkalommal. Carlisle-ék sokáig nem is tudtak róla, és igazából nem is volt rá sokat szükségem, igazán kerültem az embereket. Húsz-harminc évvel az ideköltözésünk előtt, aztán megint megismerkedtem egy emberrel, már meséltem is róla, Thomas-nak hívták. Jól kijöttünk egymással, félt tőlem, de ez mégsem taszította... Jól éreztem magam a társaságában, bár egy pillanatra sem engedtem a távolságtartáson. Aztán észbe kaptam, és elővettem a képet. Egész nap csak ültem a szobámban, és nézegettem, azt akartam, hogy újra olyan erősen érezzem a bűntudatot. Megijesztetett, hogy már halványulni kezdett. Ekkor szerzett tudomást róla Carlisle, és elkobozta tőlem. Könyörögtem neki, hogy ne dobja ki, attól tartottam az által semmissé válna a bűnöm. Azt ígérte, biztos helyre teszi, de tegnapig nem láttam újra - rövid szünetet tartott, aztán egy újabb apró mosollyal folytatta. Ezúttal, a szeme is vidámabbnak látszott.

- Már örülök neki, hogy elvette. Ha nálam maradt volna, azt hiszem, téged is elüldöztelek volna magam mellől. Arra pedig gondolni is rossz... Mióta ismerlek, te vagy az élet értelme, az előző nyolcvan évben csak kóvályogtam, és nem tudtam, mi hiányzik... Már tudom: te, a lelkem másik fele!
Szóval, én is csak most tudtam meg, hogy mindvégig az irodájában őrizgette. És ma van hozzá elég erőm is, hogy eltűntessem.
- Eltűntesd? - visszhangoztam.
- El akarom égetni. Majdnem elveszítettelek miatta, és ez a félelem, hogy újra olyan egyedül legyek, mint mielőtt megismertelek, ez rádöbbentett, hogy túl kell lépnem a múltamon. Már nem változtathatom meg. Nem érzem úgy, hogy megbűnhődtem már a sok kioltott életért, és különösen egy ártatlan lány megöléséért, de... Nevezz nyugodtan önzőnek, az is vagyok, mert bár vezekelni akarok a bűnömért, nem a te nélkülözéseddel szeretném ezt megtenni. Nem tudok élni nélküled, nem akarok!
Elméláztam azon, amit mondott, a nagy részét talán már hallottam tőle, mégis számtalan újdonságot is mondott most.

- Miattam nem kell megszabadulnod a képtől... És szerintem már kellőképpen megszenvedtél a hibáidért, ideje, hogy élvezd az életet!
- Köszönöm, szerelmem, de a lelkiismeretem még nem nyugodott meg teljesen... De megígérem, hogy megtalálom a módját, és akkor majd végleg lezárhatom ezt a történetet. Addig pedig próbálom, élvezni az életemet, ahogy te mondtad.
Bosszúsan fujtattam. Vajon mi baj van Edwarddal, miért küzd annyira az ellen, hogy belássa, milyen fantasztikus lény? A külseje is, persze, de annál ezerszer szebb a lelke. Hibázott, talán nem is egyszer, de az évtizedekig tartó bűntudattal már megfizette ezeknek a ballépéseknek az árát!
- Mit szólnál - vetettem fel -, ha azzal vezekelnél a bűnödért, hogy soha-soha többet nem beszélhetsz róla?
Edward csak legyintett az ötletem hallatán, pedig nekem határozottan tetszett. Ezt igazán nehéz volna megállnia.
- Jó, de mindentől függetlenül szeretném, ha ezt az egész szörnyeteg vagyok dolgot nem hangoztatnád! Valamilyen mértékben Leo is vámpír lesz, és nem szeretném, ha ezt hallaná tőled!
Ünnepélyesen esküre emelte a kezét.
- Soha többé nem használom a szörnyeteg jelzőt sem magamra, sem a fajtánkra - mosolygott rám.

Fájt a szívem, hogy némileg el kell rontanom a lassan kialakult jó hangulatot, de volt még egy komoly téma, amit feltétlenül meg kellett beszélnem Vele. Azzal vigasztaltam magam, hogy az igazán ünneprontó kérdés az volna, amit nem merek feltenni... Így is lecsalok az Alice által megkövetelt teljes őszinteségből, de azt az egy dolgot még muszáj tisztáznunk. Aztán vége. Mára mindenképpen.
- Edward, volna még valami... - Az ablakon bámult ki, de amikor belekezdtem, figyelmet sugárzó tekintetét rám fordította. Bíztatóan intett, hogy mondjam csak.
- Mielőtt eljöttem tegnap, megkérdeztem tőled - bár nem túl kedvesen -, hogy van-e még valami... Azt mondtad semmi. Én elhiszem neked, csak arra szeretnélek kérni, ha mégis lenne, vagy a jövőben adódna, akkor, kérlek, mondd el nekem! Nagyon rossz érzés volt megtudni, hogy valamit ilyen sokáig titkoltál előttem, és örülnék, ha ilyen nem fordulna elő többet. Megtanulhattad volna már, hogy nincs semmi, ami miatt én kevésbé szeretnélek. Mindent nyugodtan elmondhatsz nekem...
Újra, még szorosabban magához ölelt, arcát a hajamba temette, és suttogva válaszolt.
- Már tudsz mindent! De ha valaha is lenne, vagy eszembe jutna egy újabb titkom, rohanni fogok, hogy megosszam veled! Soha többé nem fogom kockáztatni, hogy megint félre értsük egymást! És még egyszer szeretnék bocsánatot kérni emiatt...
Jó néhány perc is eltelhetett, mire újra megmozdultunk. Lehet, hogy nevetségesen hangzik, hiszen egy napig voltak csak köztünk félreértések, mégis már elképesztően hiányzott a közelsége.

- Carlisle említette, hogy megtalálta a megoldást, amiért Leo lassabban fejlődött - kezdett Edward egy könnyedebb témába. Bár nekem ez sem volt kényelmes, féltem, hogy kiderül a vétkességem... - Ettél ma már eleget?
- Igen, Alice szinte halálra etetett - feleltem, és igyekeztem, hogy a hangom ne legyen feszült.
Edward helyeslően hümmögött.
- Mostantól az ebédet kivéve egész nap figyelni fogok rá, hogy eleget egyél - fogadkozott. - Neki is állok lassan a vacsorádnak.
Felállt, aztán engem óvatosan visszafektetett, Ő pedig elindult a konyha felé. Azonnal felpattantam, és utánaszaladtam.
- Nincs még ehhez korán? - kérdeztem az ablakra mutatva. Odakint még világos volt.
- Majd megmelegítjük - felelte, és már neki is állt a főzésnek.

- Hétfőn, hazafele jövet veszek majd egy új szakácskönyvet, hogy bővítsem a repertoáromat - tervezgette.
Lerakta elém a teli tányért, a mai menü pulyka volt krumplival és salátával. Elméláztam, mikor is főztem utoljára én... Nem tudtam volna pontos időpontot mondani. Edward nagyon élvezte, hogy egy újabb dolgot tanult meg, és űzött kifogástalanul. Lehet, hogy egyszer majd ráun, ki tudja. Ma azért még nem a szokásos hatalmas lelkesedéssel állt neki, de helyette ott volt az elszántság, hogy Leo fejlődését stabilizáljuk...
Enni kezdtem. Őrjítő érzés volt, hogy tudtam, hogy finom az étel, és hogy meg kell ennem, közben meg egyáltalán nem kívántam. Nagyon lassan haladtam vele, de tudtam, hogy a fiam egészsége lehet a tét, ezért aztán kínkeservesen leküzdöttem minden falatot. A csoki bezzeg milyen könnyen lecsúszott...
Nem csak Edward főzési kedvén, de a vacsora hangulatán is ott volt az elmúlt egy-két nap nyoma. Legalábbis ezt mutatta, hogy alig-alig szóltunk egymáshoz, mindketten a gondolatainkba merültünk, és a szeme ilyenkor mindig megtelt szorongással.
Volt egy kérdésem, amit féltem feltenni, mert sejtettem egy választ, és nem akartam hallani. Tehát nem tisztázódott minden a mai beszélgetésen, és bennem maradt némi kétség. Ennek ellenére elhatároztam, hogy fel fogom Őt vidítani, segíteni fogok neki, hogy elfelejthesse a múlt gyötrelmeit. Épp csak azt nem tudtam még, hogy miképp vigyem véghez ezt a nagyszabású tervet...

- Bella, jól érzed magad? - kérdezte Edward, miközben én éppen az utolsó falattal küszködtem.
Igazság szerint voltam már jobban is, de csak egy furcsa bizsergést éreztem a gyomrom tájékán, nem hittem, hogy látszik is rajtam valami.
- Azt hiszem, igen... Többé-kevésbé. Miért?
- Hát... Elég furcsán fog hangzani, de sápadtnak tűnsz - áthajolt az asztal fölött, és kezét a homlokomra tette. - Nem vagy lázas. Biztos, hogy minden rendben?
- A gyomromban van valami különös érzés, de azt leszámítva jól vagyok - bizonytalankodtam.
Edward - szokásához híven - azonnal magában, pontosabban a vacsorában kereste a hibát. Alaposan megvizsgált mindent, de ahogy várható volt, nem talált benne semmi hibát. Hogy is lett volna bármi, amikor főzés előtt is szigorú ellenőrzésnek veti alá a hozzávalókat?
- Azt hiszem, ennyi elég lesz mára - vette el a tányéromat. - Talán le kéne pihenned. Segítsek?
- Nem, kösz, megleszek - motyogtam, és elindultam felfelé a lépcsőn.
Annyira nem voltam rosszul, hogy ez gondot okozzon, mégis úgy éreztem, vonszolnom kell magamat. Számíthattam volna erre, de rosszul érintett Edward kérdése. Korábban egy szó nélkül az ölébe kapott és felszáguldott volna velem az emeletre. Ez újabb bizonyítéka volt annak, hogy a kapcsolatunk egy darabig még nem lesz felhőtlen...

Még tíz perce sem feküdtem a szobában, amikor halkan kopogtatott az ajtón. Mióta kopog valaki, mielőtt belép a saját halójába? Bár legalább a választ nem várta meg, hanem résnyire nyitotta az ajtót, és mikor látta, hogy ébren vagyok, halkan bejött.
- Na, jobban vagy? - kérdezte aggodalmasan. Leült az ágy szélére.
- A bizsergés kicsit erősödött, de más nincs... Ez vajon hasfájás lenne, ha még ember lennék?
Egy darabig elgondolkodott, és közben keze önkéntelenül is az arcomon cirkált. Jó érzés volt, hogy amikor megfeledkezik az újraéledt bűntudatáról, akkor minden olyan, mint régebben...
- Valószínűleg igen. Szeretnél átmenni Carlisle-hoz? - Megráztam a fejem.
- Talán csak elrontottam a gyomrom valamivel... Már a vacsorát sem kívántam nagyon.
Edward összeráncolt homlokkal töprengett, aztán nagyon finoman megkérdezte:
- Mit ettél az elmúlt két napban? - Én azért mégis éreztem a gyanú árnyékát a hangjában. Talán attól fél, hogy Carlisle felfedezése után nagy buzgalmamban teletömtem magam?

- Tegnap ebédre az előző napi vacsorát, de semmi baja sem volt, ma pedig Alice hozott át valami rakott-tésztát, ja, és reggel három tál gyümölcsös müzlit, de éhes voltam, és egyáltalán nem esett rosszul! - A csokikat persze kihagytam a történetből, de Edwardot nem tudtam megtéveszteni a sorrendek megkavarásával, azonnal megtalálta a hibát.
- És mit ettél vacsorára tegnap? - nézett rám szúrósan.
- Hát... Egy kis csokit, meg egy kis fagyit - finomítgattam. Még rondábban nézett rám. - Jó, két tábla csoki volt, és egy doboznyi fagyi! De azt kívántam - bizonygattam.
Megrázta a fejét, és nagyot sóhajtott.
- Attól ehettél volna valami táplálóbbat is! De nem hibáztatlak, az én dolgom lett volna, hogy gondoskodjak a vacsorádról, én meg csak magammal foglalkoztam...
Először rá akartam szólni, hogy fejezze már be az önostorozást, de aztán eszembe jutott, hogy teljesen fölösleges volna.
- Bárcsak tudnék neked segíteni - sóhajtott újra, miközben keze a hasam fölött tétovázott.
Mikor aztán megérintett, én összerezzentem. Pont olyan volt, mint amikor tegnap elfutottam, most is szinte akaratomon kívül történt. Ő azonnal elkapta kezét. Pedig én nem akartam ezt, magam sem tudtam, miért viselkedtem így. Hogy mentsem a helyzetet gyorsan a keze után nyúltam, és visszahúztam.
- Kérlek, jól esik a hideg - füllentettem. Valójában nem igazán volt rám hatással, talán azért sem, mert alig néhány fokkal volt az Ő keze hűvösebb, mint az én bőröm... De el akartam simítani a dolgot. Rá kell jönnöm, miért viselkedem ilyen furcsán... Talán mégis fel kéne tennem azt a kérdést? De továbbra sem volt hozzá bátorságom.

Nem sokat aludtam az éjjel, főleg azon vacilláltam, hogy feltegyem-e a kérdésemet. Mert nem találtam más magyarázatot a saját furcsa viselkedésemre, mint a kétségek. Edward azt hitte, a hasfájásom miatt forgolódom az ágyban, és becsületére legyen mondva, mindent megtett volna, hogy elmulassza.
Pedig én már egészen megfeledkeztem a gyomrom bizsergéséről, és egyre csak azon rágódtam, hogy mit tegyek most. Nem tudtam volna meghatározni, mikor is merült fel bennem ez a kimondatlan kérdés, valószínűleg szép lassan raktam össze. De azóta nem hagy nyugodni! Azt sem tudtam, hogy igazából miért jutott eszembe, hiszen egyetlen bizonyíték sem volt, ami alátámasztotta volna, ezt a szörnyű elméletet.
Én mégsem tudtam kiverni a fejemből. Attól tartottam, hogy Edward... még magamban is nehéz volt megfogalmazni, kimondani, és ez tovább gátolt abban, hogy Vele is megosszam. Valami olyasmitől tartottam, hogy a köztünk lévő kapcsolat Diana miatt alakult ki. Attól féltem, hogy talán csak azért engedett magához közelebb, hogy vezekeljen, hogy kínozza önmagát. Vagy még inkább, hogy Dianát kereste bennem, hogy őt akarta pótolni. Talán az volt a feltételezéseim alapja, hogy annyiszor hasonlított hozzá tegnap...
Két dolgot teljesen biztosan tudtam: az egyik, hogy akármiért is közeledett felém eleinte Edward, nem hazudik, amikor azt mondja, szeret; időközben valóban belém szeretett... A másik pedig, hogy Dianába sohasem volt igazán szerelmes.
E tények fényében, az éjszakai hánykolódás egyik felében őrültségnek tartottam a kétségeimet. Ám mégsem hagytak nyugodni...
Végül meggyőztem magam, hogy ez csupa bolondság, talán a sok édesség miatt, és most, hogy tisztázódtak a dolgok, nem kéne Edwardot ezzel felzaklatni... Már hajnalodott, mire sikerült elaludnom, így aztán másnap sokáig aludtam.

- Hogy érzed magad? - kérdezte reggel, amikor kinyitottam a szemem. Bár az ablakon beáradó fényből arra következtettem, már inkább délhez járunk közelebb.
Bosszantott, hogy így kezdte a napomat. Sikerült úgy felébrednem, hogy az átvirrasztott éjszaka ellenére sem Diana, sem a kétségeim nem jutottak eszembe. De Ő a jó reggelt, Édes helyetti kétségkívül aggodalmas, és gondoskodó, de mégiscsak hűvös kérdésével elrontotta mindezt.
- Remekül, kösz! Már egyáltalán nem érzek semmi szokatlant - feleltem.
Egy centinyit közelebb húzódtam hozzá, mert minden aggodalmam ellenére szükségem volt Rá. Ezzel akartam ezt érzékeltetni, de Ő nem igazán reagált rá. Még közelebb húzódtam hozzá, eltökélve, hogy nem adom fel - lassan képtelen voltam kiigazodni saját magamon.
Edward végre észlelte, miben mesterkedem, és egy könnyed mozdulattal megszűntette közöttünk a távolságot. Finoman megcsókolt, de a várt folytatás elmaradt. Ez a csók sokkal jobban hasonlított azokhoz, amik a kapcsolatunk elején voltak, mint a közelmúltbéliekhez...
Eszembe jutott, hogy Dianát vajon megcsókolta-e? Elvégre erről nem kérdeztem, és attól, hogy nem voltak szerelmesek... Gyorsan elhessegettem hirtelen támadt bizonytalanságomat.

- Na, jó akkor most eszel valami tápláló reggelit. Feltéve, ha a gyomrod bírja - törte meg a csók - vagy sokkal inkább puszi - utáni zavaró csendet.
Eddig sohasem volt kettőnk közt kínos a hallgatás. Olykor órákig élveztük némán a másik közelségét, a legkisebb késztetés nélkül arra, hogy megszólaljunk. Most szinte fellélegeztem, hogy Edward végre mondott valamit. Tényleg nem stimmelnek a dolgok mostanában… Őszintén mondom, hogy el akartam simítani ezeket, a félreértéseket, elfelejteni a kételyeimet, de valahogy sosem sikerült. Eszembe jutott, hogy Edward talán válaszra vár...
- Azt hiszem, nem lesz gond - nyögtem ki.
Egy hosszú pillanatig komor arccal fürkészett engem, aztán megrázta a fejét, és sikerült összehoznia egy mosolyt.
- Rendben, akkor megyek is. Te csak pihenj, készülődj, a reggeli lent vár majd - mászott ki az ágyból. Gondolataiba merülve sétált ki a szobából.
Abban a pillanatban bármit megadtam volna, hogy én legyek a gondolatolvasó, és megérthessem, mi jár a fejében, Ő vajon hogyan látja a történteket, és ezt a furcsa helyzetet. Ennél jobban csak arra vágytam, hogy megszabadulhassak a kétségeimtől. Szentül hittem, hogy úgy tudnám a leghamarabb rendezni a dolgokat.
Ugyanakkor azt is sejtettem, hogy a kialakult zűrzavar nem csak az én hibám. Nyilván Edwardnak is megvannak a maga kétségei, és persze a bűntudata. Emiatt pedig egyáltalán nem haragudhattam Rá, hiszen én szakítottam fel a régi sebeket, nem várhatom el, hogy azonnal újra túllépjen rajta. Bár igazán talán sosem lépett túl rajta.
Reméltem, hogy az idő majd rendezi a helyzetet, és mindkettőnk aggodalmait elsöpri...

Abban az egyben legalább biztos lehettem, hogy a gyomrom teljesen rendbe jött. Ezt bizonyította, hogy háromtányérnyi szalonnás rántottát ettem meg minden gond nélkül. Ez az eredmény nagyon tetszett Edwardnak, és elégedett mosolyát látva kezdtem reménykedni, hogy mégiscsak rendeződni fognak a dolgaink.
Teli hassal máris szebben láttam a világot, és próbáltam megfeledkezni a problémákról. Mint ahogy azokat az apróságokat is igyekeztem figyelmen kívül hagyni, amik az elmúlt napokra utaltak. Például, hogy az ebédem után átmentünk a nagy Cullen-házba, és vacsoráig nem is tértünk vissza.
Alice csak felhúzta a szemöldökét, amikor megérkeztünk, és senki más sem tette szóvá a furcsaságot. Hiszen hétvégenként általában jóval később ugrottunk át, pár órára, és az idő nagy részét inkább kettesben töltöttük. Nem kerülte el a figyelmemet azonban, hogy Jasper és Alice többször is összesúgtak. Ilyenkor mindig Edwardra pillantottam, remélve, hogy Ő hallja miről van szó, és arckifejezéséből én is megtudhatom, de semmi jelét nem adta ennek. Valószínűleg nem is hallhatott semmit... Mert ha sugdolóztak, akkor nyilván nem kívánták megosztani velünk a dolgokat, azt pedig tudtam, hogy mindketten profik a gondolataik elrejtésében.
A látogatásunk során Edward egyszer eltűnt pár másodpercre, és egy nagyon enyhe füstszag kíséretében tért vissza: gondolom, akkor égette el a képet. Ám ezt sem tette senki szóvá, és ezt nagyon furcsálltam…

Hirtelen támadt, ám rendíthetetlennek bizonyuló jókedvem egész hétvégén kitartott, bár nem éreztem, hogy Edwardra ez nagy hatással lett volna. Ettől azonban én még mindent megtettem, hogy úgy viselkedjek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és Diana soha nem is létezett volna.
De hétfő reggel kemény munkám porba hullt. Nem az zavart, hogy egyedül ébredtem fel, és a korábbi megszokástól és kéréseimtől eltérően Edward nem keltett fel - Carlisle mondta, hogy sokkal többet kell pihennem, pedig valójában nem is nagyon csináltam semmit... A baj az volt, hogy nem éreztem magam jobban egyedül, mint előző reggel, amikor Edward még mellettem volt. Mert akkor sem volt olyan, mint régen.
Nem dughattam tovább homokba a fejem, el kellett ismernem, hogy valami még mindig nincs rendben...

Egész délelőtt azon rágódtam, mi is lehet ez a probléma. Nem tudtam elhinni, hogy az én kimondatlan kérdésem mérgezné így a hangulatot, kell még lennie valaminek a háttérben. Csakhogy még arra sem sikerült rájönnöm, hogy ez Edward részéről van-e, vagy ez is az én számlámra írható...
Tapodtat sem haladtam előre, pedig ebéd alatt és utána is csak e körül forogtak a gondolataim, semmi mást nem csináltam egész nap. Alice-ékhez sem mentem át, bár lassan kezdtem beleőrülni ebbe az egészbe. De féltem, hogy barátnőm Jasper képességének segítségével kikövetkeztette, hogy mi történt, vagyis, hogy mi nem történt. Talán látta is, hogy nem voltam száz százalékig őszinte, és most nem sikerült rendeznünk a helyzetet. Mindesetre hálás voltam neki, hogy ő sem keresett engem.

Aztán megint minden megváltozott, amikor Edward hazatért. Csókkal üdvözölt - aminél nem tudtam eldönteni, hogy kétségeim árnyéka miatt éreztem-e hűvösebbnek, mint régen, vagy valóban olyan volt-e -, és később is teljesen átlagosan viselkedett, magához képest legalábbis. Megkérdezte, rendesen ebédeltem-e, aztán mesélni kezdett a napjáról. A kínos rész az volt, amikor megkérdezte, az én napom hogyan telt. Rövidre zártam a választ, azt mondtam, pihentem, tévéztem.
A teljesen hétköznapi viselkedése így folytatódott tovább, mikor hatalmas gonddal elkészítette a vacsorámat... Én azonban éltem a gyanúperrel, hogy egyszerűen most Ő próbálkozik a módszeremmel, miszerint tegyünk úgy, mintha semmi sem történt volna. Persze volt benne igazság, hiszen mi is történt? Semmi. Egy baleset, hetven éve. Voltak pillanatok, amikor annyira utáltam magam, amiért így felfújtam ezt az egész ügyet, hogy a legszívesebben felordítottam volna, hogy ezt Neki is elmondjam. De mindig meggyőztem magam, és hallgattam. Edward valós vagy játszott lelkesedését azonban nem tudtam viszonozni, mégsem vettem észre, hogy ez Őt letörte volna.
Kis híján beleőrültem, hogy már nem csak azt nem tudtam, hogy Ő mit gondol, és hogyan látja a dolgokat, de a saját érzéseimben sem voltam biztos. Egyszeriben bánni kezdtem, hogy amikor adott volt a helyzet, és minden mást őszintén megbeszéltünk, akkor nem tettem fel az utolsó kérdésemet. Ha akkor bátrabb lettem volna, most nagy eséllyel nem színészkednénk.
Rettegni kezdtem, hogy mindent tönkretehet ez, de nem tudtam, mi tévő legyek...

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.