Csak futottam, mint egy tébolyult, már két hónapja folyamatosan rohanok. Egy megállás sincs, csak én és a gondolatok. Ahogyan elhagyok mindent magam után, nem nézek hátra. Soha. Egy gyáva féreg vagyok. Nem mertem szembenézni Linda halálával. Kate és a többiek kétségbeesésével. A vörös hajú szörnyeteg megölésével. Megláttam, ahogy Linda nekicsapódik a falnak, ahogyan ömlik belőle a vér. A szomj, ami akkor rám tört. Inkább elmenekültem. Megint végigpergettem az eseményeket a fejemben. Lids arca, amikor a száján kibuggyant a vér és beterítette az egész ruháját, ahogy a gipsz aprócska darabokban hullt a földre. A sok könny a szeméből egészen a talajig. A roppanás, a csontok roppanása. Colin kiáltása, amikor rávetette magát a Vámpírra a pajzs ellenére. A dühe. Én ezt nem bírtam. Csak úgy kereket oldottam. ÉN sem vagyok jobb a többinél, aki Linda életére tört. ÉN is csak egy nagy probléma vagyok. Ha nem erősködöm, akkor ez nem történik meg. Ezt sosem fogom megbocsájtani magamnak. Mindent tönkretettem.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! –ordítottam, ahogy csak tudtam. Még jó hogy a semmi közepén voltam, távol a civilizációtól.
Mit tettem? Miért?
Istenem ne!
- Linda! –ordítottam még több erőfeszítéssel.
- Te megőrültél? –szólt egy lágy hang a hátam mögött.
Megfordultam. Egy alacsony vörös szemű, szőke hajú vámpír. Nem lehetett több tizennégynél mikor átalakult. A szeme vidáman sugárzott és kuncogott. –Mit csinálsz? –kérdezte boldogan.
- Hát te meg? –érdeklődtem. –Mit keresel itt a semmi közepén? Egy ilyen törékeny lány. Hogyan kerültél ide? Egyedül vagy? Ez nem valami társasági hely.
- Túl sok a kérdés. Ezeket viszont én is feltehetném neked. –mondta magas hangon, felháborodva. De még így is ártatlan, törékeny lénynek tűnt.
- Éppen próbálom megérteni, hogy miképp jutottam el idáig. –fogalmam sincsen miért osztottam ezt meg vele.
- Érdekes. Most viszont mennem kell. Örültem a találkozásnak ő…
- Matt.
- Örültem Matt. Én Lulu vagyok. Viszlát. –mondta, és már el is tűnt.
Bárcsak én is ilyen vidám tudnék lenni. Bárcsak valami elnyomná a fájdalmamat, vagy enyhítené. Bárcsak megtörténne a lehetetlen.
Heteken keresztül csak vadásztam. Semmi más. Csak a préda szaga.
Aztán már nem voltam képes több vért inni. Olyan erő és düh volt bennem, amitől szinte megőrültem. Ez a valami, ami ki akar törni belőlem és visszamenni oda, ahonnan jöttem. Lindához. De… ő már nem él. Halott.
Halk kuncogást hallottam magam mögött. Ugyan az a magas hang.
- Ő az. –mondta valakinek és tovább röhögcsélt. –ő az, aki magában beszélt, vagyis ordított –még inkább röhögött
- Helló, idegen! –hallottam egy határozottabb hangot és gépiesen megfordultam.
Nem hittem a szememnek, milyen gyönyörű. Egy újabb vámpír. Fekete rövid haj. Sötétbarna szemek, hófehér bőr. „Milyen gyönyörű” ismételtem magamban.
- Szia –köszöntem. Az ő tökéletessége láttán a dühöm elpárolgott.
- Mit csinálsz a területünkön?
- Matt. –súgta neki Lulu, és ismét kuncogott.
- Ó, már megyek is, nem akarok zavarni.
- Nem zavarsz. –vágta rá –csak kíváncsi vagyok, hogy ki jön el egy ilyen ember nélküli helyre.
- Nem táplálkozom emberekkel.
- Azt észrevettük – röhögött Lulu
- Bocsánat. Nem akartam ennyi állatot elpusztítani.
- Bocsánatkérés elfogadva- válaszolt egy aranyos mosollyal –a nevem Liza.
- Ketten vagytok?
- Igen. A többiek nem bírták ezt az életformát. Lulut én mentettem meg és nem akar elszakadni tőlem, amíg meg nem találja a bátyját.
- Értem.
- És te?
- Hát, ez bonyolult. –á, dehogy bonyolult, csak nem akartam, hogy már az elején utáljanak.
- Egyre érdekesebb vagy Matti bubu. –kuncogott Lulu
- Ne vedd komolyan én sem szoktam. –mondta Liza – a neve Matt. Jegyezd meg Lulu.
- Olyan vagy Lizz!
- Lulu! Legyél vendégszerető. Nem sokan járnak erre.
- Inkább vadászok egy picit. –duzzogott
- Oké. –mondta Liza –ne menj a határon túl, mert még nincs elég önuralmad. Kerüld az embert.
- Meglesz. –mondta Lulu és az ezelőtti gyorsaságával el is tűnt.
- Hogyan lehetséges, hogy nem éreztelek titeket?
- Ó. Hát igen, nem jöttünk erre a területre. Tudod, nagyon nagy földünk van. Kinyúlik az emberek világához is. –mondta elmélyülten. „Annyira gyönyörű”
Nem válaszoltam. Csak a saját elmémmel foglalkoztam. Mi történt? Hirtelen miért kezdett minden fájdalmam enyhülni. Biztos megőrültem. Igen! Ez lesz rá a válasz. Te jó ég! Linda hiánya… csillapodott. Mind össze… fél óra alatt. Ilyen nincs. Ez… ez lehetetlen. Liza. Ki ez a lány? Miért vagyok ilyen nyugodt?
- Matt?
Francba. Már biztos feltett nekem vagy száz kérdést és én még csak nem is figyeltem rá. Vajon mit gondolhat?
- Bocsáss meg elmélyültem. Megismételnéd a kérdést? –próbáltam minél lágyabb és kedves lenni. Fogalmam sincs miért.
Erre csak egy mosollyal válaszolt.
- Látom te is el tudsz merülni magadban. –elemzett –Sokszor én is ezt teszem, és akkor mindenki megszűnik. De, egyébként nem kérdeztem semmit. Csak olyan rémültnek tűntél.
- Oh, sajnálom.
- Semmi baj. Vártam fél órát, de nem mozdultál, csak meredtél előre és ZÉRO.
- Ismét bocsánat.
- Ismét elfogadva. –mosolygott
- Egyébként mi a történeted? –kíváncsiskodtam.
- Majd egyszer elmondom.
- Egyszer?
- Magánügy. –mondta és szemei bizalmatlanok voltak
- Rendben nem erőltetem.
- Köszönöm. –mondta egy megkönnyebbült sóhajjal. Vajon olyan szörnyű? Vagy csak nem bízik meg bennem? - Hogy kerültél ide?
- Majd egyszer elmondom. –vágtam vissza
A tekintete megváltozott és a szemei izzottak, vérvörösek lettek. És olyan volt, mint egy időzített bomba, ami bármikor robbanhat.
- Te! –bumm – Matt! Sajnálom, hogy nem akarom elmondani egy idegennek, aki mellesleg egy nálam erősebb vámpír, hogy mikor átváltoztam lemészároltam a családomat, mert egy szörnyeteg irányítása alatt álltam! Sajnálom, hogy nem bízom meg mindenkiben! Sajnálom, hogy nem mentettem meg a kishúgomat mikor alkalmam lett volna rá! Sajnálom, hogy ezt most mind elmondtam neked… - pompás.
Azt mondják fontos az első benyomás. Nos, én most „jó” színben tűntettem fel magam. Akkora idióta vagyok.
Liza sóhajtott és hozzáfűzte.
- De nem sajnálom, hogy megmentettem Lulut. –mondta lágyan és a térdeire rogyott.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó