59. fejezet – Az esküvő


Alice jóslata maradéktalanul beteljesítette önmagát. Július 24-én ragyogóan tiszta nap köszöntött ránk, egy árva felhő sem szeplősítette az ünnepélyes kékbe öltözött délutáni égboltot.

A nagy verőfény okozott is némi fejfájást esküvőre hivatalos családtagjaim körében – mert mégis mivel takarják el csillogó bőrüket? A csador túlzás lenne? Vagy öltözzenek frissen visszatért asztronautáknak, akiknek még nem jutott idejük „valami kényelmesebbe” bújni? Kim rokonai között bőven akadtak olyanok, akik semmit sem tudtak rejtélyes világunkról, szóval a kérdést igenis komolyan kellett venni.

A sok nevetséges és képtelen megoldást végül széles karimájú kalapok és hosszú, fehér kesztyűk bevonásával sikerült áthidalni.

A saját ruhaválasztásom – más okból kifolyólag ugyan – de hasonlóan nagy megpróbáltatást jelentett, s a végeredményben még most, a szüleim kocsijának hátsó ülésén kuporogva sem voltam teljesen biztos. Kinyújtott nyakkal próbáltam belelesni a visszapillantó tükörbe – nem túl mély ez a dekoltázs? –, de anyuék összeborult feje miatt nem láttam magamból semmit.

Füstölögve hanyatlottam vissza az üléstámlának – na de ilyet! Komolyan azt hinné az ember, hogy a saját esküvőjükre mennek. Anyu és apu – ráadásul vezetés közben, százhúszas padlógáz mellett! – úgy nyalták-falták egymást, akár két elsőbálos kiskamasz.

- Ne a gyerek előtt…! – forgattam meg a szemem színlelt erkölcsi felháborodással, mire a két „bűnös” illedelmesen szétrebbent, és bocsánatkérő pillantást küldött felém.

Persze rögtön elmosolyogtam magam, s nem hagytam, hogy szabadkozzanak a dolog miatt. Egyébként is hozzá voltam szokva az ilyesmihez. A szüleim egymás iránt érzett hevülete hétévnyi házasság után sem csillapodott; ők ketten mind a mai napig úgy viselkedtek, mintha a mézesheteik legelső pillanatait élnék. Egy olyan családban nőttem fel, ahol a nyílt érzékiséget nem fedték tabuk, a szexualitás – bár mindenki igyekezett diszkréten űzni – képmutatás nélkül és szabad eleganciával zajlott. Ezzel kapcsolatban nem alakultak ki bennem skrupulusok – ilyen egyértelműen boldog környezetben erre esélyem se lett volna –, s még Emmett otromba altesti célzásai, amelyeket gyakran puffogtatott a szüleim rovására, sem tudtak istenigazából zavarba hozni.

De a mai nap különleges feszültséget tartogatott a levegőben. Ahogy közeledtünk az öböl felé, ugyanazt a drukkot kezdtem el érezni, ami a hazatérésem első estéjén is elfogott. Minden második percben idegesen pislogtam le a ruhámra, és próbáltam eldönteni, hogy vajon nem nyúltam-e vészesen mellé ezzel a merész választással.

A ruha, amit nem sajnáltam bevizezni, olivazöld selyemből készült, és alig ért a combom közepéig. A háta… nos olyanja nem volt neki. A nyakba akasztható felsőrészt úgy szabták ki, hogy csak a derekam vonalánál érjen körbe, s szorosan a csípőmre simulva folytatódjon abban a rövidke kis szoknyában, amit idegbeteg módon egyfolytában igazgattam.

És a dekoltázs is zavart. A sok „állig gombolt” családtagom között túlságosan szabadosnak tűnt ez a mély, hosszúkás kivágás, s habár a csillogástól nekem nem kellett tartanom, az illendőség bizonyos határai miatt mégiscsak aggódtam. Csak reméltem, hogy az esküvő mottójaként meghirdetett „strand-fíling” igazolja majd a ruhaválasztásomat, és alulöltözöttségemmel nem fogok kiríni a násznépből. Amennyire tudtam, maga a menyasszony is rövid ruhát készült viselni…

Az ideges pezsgés a gyomromban mégsem akart lenyugodni, s mikor pár perccel később begördültünk az útszélen sorakozó többi autó közé, már szédelegtem az izgalomtól. Ráadásul anyuék lélektani támogatására sem számíthattam a bevonulásnál. Ők biztonsági okokból inkább egy árnyas kerülőúton ereszkedtek le az öbölbe, így nekem egyedül kellett besétálnom a sziklaszirten ácsorgó, vidám zsinatba merült násznép közé.

Rögtön kiszúrtam Jacobot a liftre várók tömegében. Kissé félrevonulva állt, a társaság szélén, és összefont karokkal csendes-töprengőn meredt a mélybe. A többiekhez hasonlóan ő is lezserül elegánsra vette a figurát: a sötét szövetnadrághoz egy világos színű, rövid ujjú inget választott. A haját gondosan fésült lófarokba kötötte a tarkóján, az arcéle így szabadon és kissé megfeszülve rajzolódott ki a kék ég hátterében.

A hirtelen rám törő érzés olyan átható és annyira váratlan volt, hogy a lábaim egy pillanatra lecövekeltek alattam. Csak néztem őt, mohón szívtam magamba a látványát, miközben, akár egy forró buborék, úgy emelkedett fel a gyomromból, majd sugárzott szét bennem egy mindent betöltő, gyönyörteljes gondolat: Az enyém!

A megrázó erejű szó felért egy kisebbfajta orgazmussal. Hát persze, hogy Jacob az enyém! – ujjongott a bensőm, egyszerre büszkén és harciasan. Így volt ez mindig, és így is lesz mindörökké – vagy amíg a sors másként nem rendelkezik. Itt és most elképzelni sem tudtam, hogyan fordulhatott meg a fejemben még csak a gondolata is annak, hogy esetleg elengedjem. Nem, ebben a rendkívül intenzív pillanatban világossá vált előttem, hogy bármi áron akarom őt; őszinte vagy elvakult szerelem, nekem oly mindegy, a lényeg, hogy az enyém, és csakis az enyém legyen.

Megfeledkezve minden ruhát illető aggodalmamról nagy mosollyal megiramodtam a kiugró sziklaperem felé. Keresztülvágtattam a hangos csődületen, tudomást sem vettem az utánam forduló fejekről, s csak akkor lassítottam le, amikor már alig néhány lépés választott el minket egymástól.

- Jacob…! – A lendület egy picit mintha cserbenhagyott volna, ám a mosoly rendületlen maradt az arcomon. – Itt vagyok.

Jacob egész testében összerezdült a hangomtól.

- Na végre-valahára! Már kezdtem ag… uh! – A tekintete ebben a pillanatban akadt bele a ruhámba, s nem is mozdult onnan majd’ egy percig. – Ez… mm… hát… – széles gesztussal végigmutatott rajtam, miközben hasztalan keresgélt a szavak után. Végül csak ennyit mondott: – Igazán kár lesz érte.

Ismételt puhatolózásaimra, hogy mégis miként értette mindezt, következetes hallgatással válaszolt, és egyre csak mosolygott. Se odafenn sorban állás közben, se a liftben lefelé menet, de még a fődobogón a széksorok közt sétálva sem volt hajlandó elárulni bármi konkrétumot, csak szorongatta a kezemet nagy lelki nyugalomban, és ügyet sem vetett növekvő zavaromra.

Már öt teljes perce ülhettünk második sorbeli székünkön, amikor végre tudatára ébredtem környezetemnek – és a lélegzet nagy rándulással belém akadt.

- Hűha – ámuldoztam fennhangon –, hát erre kellett az a rengeteg damil!

A szemközti sziklafalat valóságos virágvízesés borította, mesebeli háttérül szolgálva annak az ugyancsak virágokkal körbefutatott bolthajtásnak, ami alatt a jegyespár tervezte kimondani a boldogító igent. Rózsa, liliom, orchidea és még vagy egy tucat mindenféle fehér szirmú virágkehely fonódott össze művészi kanyarulatokban a szürke kőfalon, olyan természetes hatást keltve, mintha egy minden porcikájában eleven, gigászi kúszónövény nőtte volna be a sziklát egyetlen éjszaka leforgása alatt.

- Szóval tetszik? – Alice a mögöttem lévő sorban ült, s a fején akkora kalap trónolt, amivel egy kisebb országot kompletten le lehetett volna árnyékolni. – Éjfél körül kezdtem el a virágdugdosást, és valamikor délután fél öt felé fejeztem be.

- Elismerésem – bókoltam felé. – Ilyet még soha nem láttam azelőtt. De szerintem a többiek sem.

- Kim fél óráig bőgött egyfolytában, miután meglátta – feszített Alice. A szakmai beteljesülés majd szétvetette a mellkasát. – Még Jared is félrenyelte, ami épp a szájában volt.

- Hát tényleg nem mindennapi a látvány – szólt közbe Jacob. – De azt áruld már el, hogy mégis mitől csillog így a homok.

Alice fölényesen legyintett kesztyűs kezével.

- Csillámpor. Szóra sem érdemes.

- Mégis hány zacskóval kellett szétszórnod, hogy ilyen legyen? – Hüledezve néztem végig a szemfájdítóan ragyogó homokon. – Egy tonnára valóval?

Alice kezének apró mozdulatával jelezte, hogy többé-kevésbé.

- Jézus, Alice, ez már környezetszennyezés!

- Na és? – rántotta meg a vállát. – Majd később összeszedem.

- Egyesével?

- Ja.

A legfurcsább az egészben, hogy hittem neki.

A ceremónia modern hagyományok szerint és fennakadások nélkül zajlott. Kimnek vámpírbőr sem kellett hozzá, így is valósággal ragyogott a boldogságtól, és Jared is módfelett üdvözült képet vágott a rövid beszéd alatt. A frigyet megpecsételő csókot hangos ováció követte, s a széksorokból kitóduló násznép szökőárként öntötte nyakon a szoros ölelésbe gubancolódott ifjú párt.

Nagykalapos családtagjaim a sátor árnyékában várták meg, hogy sorra kerüljenek. Röviden köszöntötték és sok boldogságot kívántak az egybekelteknek, majd szabadkozva kimentették magukat, és a négyfogásos vacsora örömeiről önként lemondva azonnali hatállyal és feltűnés nélkül távoztak. Csupán Alice maradt velünk a napfényes órákban is. Jasper meg az egymást továbbra is idegenként kezelő Emmett és Rosie valamivel sötétedés után szivárogtak vissza közénk, és anyuék is csak jóval napszállta után tették újból tiszteletüket az akkor már javában tomboló esküvői mulatságon.

Ami engem illet, az estém jókedvű szédületben telt. Az első három órában, mialatt az eget érzéki, perzselő rózsaszínbe vonta a lassan hanyatló napkorong, csak hagytam magam sodortatni az ilyenkor szokásos önfeledt hangulattal. Ettem, és – bevallom – jó néhány pohárral ittam is, a fejemben kellemes bizsergés körözött. Végre volt alkalmam kipróbálni magam a hétköznapi lány szerepében, és a dolog remekül működött. Egynek éreztem magam a többiekkel, s határtalan megkönnyebbüléssel vettem észre, hogy ők is (minden ismeretlen rokon) ekképp kezelnek engem. Nem éreztem magamon furcsálló pillantásokat, senki nem nézett rám ferde szemmel, vagy gyanakvóan; itt végre az lehettem, aki mindig is lenni akartam: egy ember a sok közül, a társaság teljes jogú, átlagos tagja.

Az a pici gyomorideg, ami reggel óta kínzott, s csak a szertartás alatt enyhült valamelyest, este nyolcra nyomtalanul elpárolgott. A pezsgő okozta kellemes bódulat kinyújtóztatta bennem simogató csápjait, s tetőtől talpig áthatott. Mindenkivel csevegtem és csacsogtam, aki csak mellém ült, vagy a svédasztalhoz menet az utamba került. A menyasszony lelkesen bemutatkozó fiú rokonaival udvariasan eltereferéltem, a ruhámra és a frizurámra tett hízelgő bókokat illőn és minimális pirulással fogadtam. A szoknyám már amúgy sem izgatott. Körülöttem mindenki hasonlóan szellős nyári öltözékben parádézott, így a viseletem nem keltett különösebb feltűnést. S ha mégis, a perzselően forró kéz azonnal a hátamon termett, s ha úgy találta, kezd kicsit túl sok figyelem koncentrálódni a dekoltázsomra, finoman arrébb kormányozott.

Jacob egész idő alatt gáncstalan gentlemanként viselkedett. Szelíden tűrte, hogy ismerkedjek, és vadidegenekkel is szót váltsak. Sőt, ezt elősegítendő hosszabb-rövidebb időre önként magamra is hagyott. Ilyenkor vagy odament sűrű ivászati erőfeszítéseket folytató haverjaihoz, vagy csendesen eldiskurált határozottan absztinens szüleimmel, s csak néhány ellenőrző pillantást vetett felém a kavargó tömegen át.

Úgy fél tíz felé aztán igazán beindult a buli. A lágyan csordogáló zenét tüzesebb taktusok váltották fel, s a táncparkettet elözönlötték a mozogni vágyó párok. A keresztül-kasul kifeszített égősorok életre keltek, s az este fő attrakcióját jelentő, széles sugarú körben felállított szökőkútrendszer is magasba lövellte számos keskeny, fehér fénnyel kivilágított vízoszlopát. A leglenyűgözőbb látvány mégsem ez, hanem Alice slussz poénja lett. A sziklafalat behálózó damil-szövevényre ugyanis nem csak virágokat, de több kilométerre való, miriádnyi apró fénnyel pislákoló égősort is felfűzött, ami egyetlen kattintására virág-galaxisként ragyogott fel a csillagpöttyös éjszakában.

A vendégseregletnek jóformán arra sem volt ideje, hogy egyik ámulatból a másikba essen; a cirka száz torokból feltörő

-zás egyetlen hosszú sóhajkánonná duzzadt. Alice szeme szinte felakadt a gyönyörtől, miközben nem győzte fogadni a lelkes gratulációkat.

Az este hangulata ezek után még magasabb fordulatszámra kapcsolt, s mire kettőt pislanthattam volna, már rég Claire-rel roptam a táncparketten, amit szédült körök követtek Fred Astaire-i lábú nagybácsikáimmal, akiktől csak szomjhalálra hivatkozva tudtam úgy egy órával később megszabadulni.

Egyből az italos pult felé vettem az irányt, és Jacob, aki addig az egyik lámpatartó oszlopnak támaszkodva figyelt, rögtön csatlakozott hozzám.

- Lekértelek volna – mondta szabadkozva, miközben egy nagy pohár ásványvizet nyomott a kezembe. – De aztán úgy döntöttem, inkább megspórolom neked ezt a csalódást, s csak néztelek. Így mindketten jól jártunk.

Hatalmas kortyokban nyeltem a hűs vizet, így csak a kezem legyintésével tudtam jelezni, hogy ugyan, ne legyen már ilyen rossz véleménnyel a tánctudásáról.

- Régen is sokszor ráztuk együtt – emlékeztettem fennhangon, miután ledobtam magam a legközelebbi szabad székre. – És látod, még mindig megvan minkét lábam.

Jacob kihúzta a szomszédos széket, és ő is leült.

- Megvan, persze – biccentett fanyar kis mosollyal. – De csak mert mindig a lábamra állítva táncoltattalak. Úgy esélyem sem volt eltaposni téged.

Újból az ivásra koncentráltam minden figyelmemet, s csak fél füllel hallottam a kérdést:

- Amúgy jól érzed magad?

- …gen – gurguláztam két korty között. – Nagyon jól.

A pohár egy utolsó hangos szürcsöléssel kiürült, s én egyszeriben tennivaló híján maradtam. Jacob fél karral a mellettünk terpeszkedő süteményes asztalra támaszkodott, és egyre csak az én arcomat fürkészte. A szívem rögtön félrevert, és a korábbi ideges izgatottság kezdte újból visszalopni magát a gyomromba. De Jacob tekintete meg sem rezdült, ugyanazzal a távoli belefeledkezéssel tanulmányozta a vonásaimat, ahogy két nappal korábban a folyóparton is tette.

- Mi az? – bukott ki belőlem idegesen.

Jacob arcán különös mosoly futott át.

- Tudod, hogy ma minden második fiú fülig beléd szeretett?

Zavart hallgatással válaszoltam.

- Pedig így volt – bólogatott komoly képpel. – Nagy erőfeszítést igényelt, hogy a háttérben maradjak, amíg téged szinte kézről kézre adtak. Néha komolyan viszketett a tenyerem. Az a menyétképű fazon például, amelyik nyúlkálni kezdett a hajadhoz…

- Jeremy fodrász – vetettem közbe sietve –, és csak a kontyom felépítése érdekelte. Azt mondta, később szívesen lefényképezné.

Jacob arca egy árnyalattal sötétebb lett.

- Nem ajánlom neki – mormolta az orra alatt. – Begipszelt ujjal nehéz fodrászkodni.

Újabb csendszünet állt be, és Jacob ismét kezdett megfeledkezni magáról. Zavartan elfordítottam a fejem, és végignéztem a kavargó tömegen. Anyuék kecsesen lejtettek a parkett közepén; Rosie gőgösen cirkált az oldalvonalon, és úgy tett, mintha tudomást sem venne a nyomában koslató Emmettről (a szerepjáték még nem forrt ki annyira, hogy címmel illethessem); Kim és Jared az egyik félhomályos sarokban felállított padon turbékoltak, és igyekeztek nem zavartatni magukat Collin, Brady és Paul részeg gajdolásától. Claire Quillel táncolt, ugyanazzal a lábtámasztós módszerrel, ahogy én is tettem annakidején Jacobbal. Rachel valami idegennel diskurált az egyik szökőkút tövében, és minden második pillanatban részeg férje felé sandított. Jó néhány méterrel mögöttük, a homokos föveny kellős közepén két felhúzott lábú alak kuporgott a sötétben, s csak hosszas hunyorgás után jöttem rá, hogy valójában Embryt és Leah-t látom. Óvatos távolságtartásban helyezkedtek el egymástól, láthatólag meg sem próbáltak közeledni a másik felé, mégis volt valami a kettejüket körülvevő aurában, ami a végtelen nyugalom és a kibékülés érzetét sugallta a szemlélőnek.

- Végre elásták a csatabárdot…

- Tessék? – kaptam fejem a hang irányába.

Jacob a sötétben ücsörgő pár felé bökött az állával.

- Leah és Embry – végre abbahagyták egymás kínzását. Tudod, amíg odavoltál, ők ketten összejöttek, aztán… ah, de ez hosszú történet. Csak akkor mesélem el, ha lesz egy fölös félnapod.

- Már tudom – kottyantottam ki meggondolatlanul.

- Tényleg? – Jacob szemöldöke a magasba szaladt. – Pedig ez amolyan titokszámba ment… Melyik madár csiripelt?

Zavartan fészkelődni kezdtem a székben. Arról az ellentmondásos délutánról nagyon nem akaródzott beszámolnom Jacobnak. Túl sok olyan dolog történt aznap, amiért visszamenőleges szégyenérzett kínzott. Ha csak eszembe jutott az a felelőtlen csók –

–, a lelkiismeret máris úgy kezdett el szúrni belülről, mint egy félrenyelt meggymag.

- Nahuel említette – feleltem nemtörődöm kis vállrándítással. Gyorsan magam elé húztam az első süteményes tálat, amit elértem, és felé kínáltam. – Csokis puffancsot? – majd a választ meg sem várva, zavaromban felkaptam az egyetlen megmaradt szeletet, és két nagy harapással eltüntettem.

Jacob homloka komikusan felgyűrődött. Megfogta a tányért, és lefelé fordította. „Né’, ez üres!” – üzente a gesztus.

- Elfogyott a csokis puffancs – biggyesztette le szomorkásan az ajkát. – És én még csak meg sem kóstolhattam. Pedig ez a kedvencem. Nessie… – A tekintetünk találkozott, s Jacob szemében pajkos fény gyulladt. – Nincs véletlenül egy jó ötleted, hogyan kaphatnék belőle mégis egy kis kóstolót?

Önkéntelen reflexként egyszerre haraptunk az alsó ajkunkba. Tudtam, mire céloz, hisz a tekintetéből sütött a félig komoly, félig incselkedő felhívás. S nekem nem is lett volna ellenemre a dolog – csak a roppant nézősereg tartott vissza az ízcserélő csóktól.

Már illanófélben volt a pillanat, mikor váratlan áthidaló ötletem támadt.

- Hajolj közelebb, Jacob – intettem magam felé. – Megmutatom neked, milyen íze volt a sütinek.

Jacob arcán egy sor különböző érzelem futott végig, de azért engedelmesen előredőlt.

- A

legjobb módszer – hangsúlyoztam ki hamiskás mosollyal. Azzal felnyúltam, és megérintettem az arcát.

A kapcsolatteremtés most is zavartalanul megvalósult, de ezúttal valami más is történt. Ahogy Nahuel megjósolta (s ahogy az vele kapcsolatban is megtörtént azon a rémes emlékű napon), a képességem sokkal összeszedettebben működött.

- Azta…! – kerekedett el Jacob szeme, mikor átküldtem neki a csokis puffancs ízét. Semmi mást, se képet, se a rágást, csak a vegytiszta ízt.

- Jó mi? – vigyorogtam. – Meg akarod kóstolni a meggyes maszatot is?

Jacob kalandvágyón bólintott, úgyhogy magam elé vontam egy tányérnyit a szóban forgó sütiből, és azon nyomban begyűjtöttem az ízmintát.

A módszer megint hibátlanul működött – s mi ketten olyannyira belemelegedtünk a fura íz-üzenősdibe, hogy a fél süteményválasztékot végigpróbálva egészen addig folytattuk, amíg…

- Uh, pfuj! – Jacob összeránduló arccal hőkölt el a kezemtől. – Tudod, hogy utálom a kókuszt.

- Valahogy kimehetett a fejemből – sunyítottam ravaszdi rókamosollyal. Rövid idő alatt igen tetemes mennyiségű szénhidrát került be a szervezetembe, s ez kezdte visszatornázni padlóig zuhant energiaszintemet. Az asztal alatt ritmusra dobolt a lábam, és már a vállaim is kezdték felvenni a zene ütemét. Egyszeriben egy négy évvel korábbi sláger: a

induló taktusait ismertem fel, amit soha nem tudtam mozdulatlanul végigülni, s most is majd’ kibújtam a bőrömből, hogy táncolhassak rá.

- Szabad? – A menyasszony egyik másod-unokatestvére cövekelt le a székem mellé, és nyújtotta felém reménykedőn a kezét.

Jacobra néztem beleegyezésért.

- Menj – hagyta rám nagy sóhajjal. – De csak egy tánc. Egyetlenegy. Utána mindenestől az enyém vagy.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.