-Akkor mégis hogyan? Ez már éppen elég nehéz így is.
-Tudom Ian.
-Dehogy tudod Edgar!
-Ian! Kérlek… ez nekem is nehéz, de nem ihatok vért, nem fogok… nem akarok újból vámpír életet élni… vége… m…
Mikor ezt mondta a torkom összeszorult és kapkodtam a levegő után, úgy mintha létfontosságú lenne számomra.
-Hogy lehetsz ilyen?
-Tudom, hogy ez neked nem számít, pár állat vére… de én nem fogom megtenni. Emlékszel az eredeti tervünkre? Hogy miért álltunk össze?
-Igen… hogy elpusztítsuk a gyilkos szándékú vámpírokat, akik embereket ölnek. Az után már csak mi maradunk és… a vámpírok eltűnnek.
-De nem így lett. Linda, a szeretete… hogy mennyire imádott minket… megváltoztatta a nézeteinket. Mindenkinek van esélye az életre. Most nézz ránk… élet… Linda Hoch is vámpír lett. Elvettük az életét. Katy… Liza… Matt… és a sok elszórt területen lévő fajtársaink. Rengetegen vagyunk. Ismét.
-Ezzel hova akarsz kilyukadni Edgar?
-Hogy, mi már nem azért létezünk, hogy mindenkit megmentsünk önmagunktól. Mi már egy összetartó és boldog család lettünk.
-De nélküled nem leszünk.
-Dehogynem. A mi családunk egy nagyfilm. Mind-mind különálló szereplők vagytok. Viszont én csak egy mellékszereplő. Én félreállok, de a darab folytatódik, nélkülem is teljes.
-Hogy mondhatsz ilyet Edgar? Te… te vagy az egyik legfontosabb. a rendező. Nélküled a film semmit sem ér.
Nem bírtam tovább hallgatni. Inkább beültem az autómba és elhajtottam. Ismét levegő után kapkodtam, ami teljesen felesleges. Miért kellett hallgatóznom? Ezt… ezt nem szabadott volna!
Leparkoltam az erdő szélére és berohantam. Nyugtató volt hallani a levegő súrlódását a kemény és jéghideg bőrömön. A felhők a fejem felett összeértek és elsötétítették az erdőt, az eső pár másodpercen belül zuhogott. Futás közben élveztem, ahogyan a vízcseppek elérik a bőrömet, majd végigfolynak rajta, ahogyan tetőtől talpig eláztam, az üveges cseppek csapódásának hangját a földön, a füvön, a fákon. Ahogy megszakad a kapcsolat mindennel, az összes élőlény elrejtőzik.
Pár óra múlva elállt az eső és a felhőzet megszakadozott. A rajta átszűrődő fénysugarak megtörtek pár a fákról lecsöpögő cseppeken, apró szivárványokat létrehozva.
Lassan elindultam a kocsim felé, mikor ismét padlógázzal mentem és teljesen az ösztöneim irányítottak, végre nem volt fájdalmam. De mikor megláttam a nagy fehér házat ismét villámcsapásként hasított belém.
Kiszálltam az autómból és felmentem a szobámba, megszárítottam a hajamat és átöltöztem. Lementem a nappaliba.
Senki sehol.
-Hahó!
Semmi.
-Hol vagytok?! –elég hangos voltam ahhoz, hogy még Edgar eltompult fülei is meghalljanak.
De megint semmi. Kezdtem kétségbe esni. Hol vannak? Edgarnak nem szabad elmenni a ház területéről és Nina vele van mindig.
Hallottam kintről a fékcsikorgást és Kate nyitott be az ajtón.
-Edgar?
Nem felelt.
-EDGAR?!
Hátra pillantott, ahol Bill éppen hozta be, a két kezében tartva, besietett és letette a kanapéra.
-Mi történt?!
Senki nem felelt, arra már mindenki itt volt az nappaliban.
-MI TÖRTÉNT?! Mondja el valaki!
Nem válaszoltak, a hosszú hallgatást Edgar köhögése szakította félbe.
-Edgar? Mi a baj? Ugye nem…
-Lids - mondta rekedten, halkan- Már csak óráim vannak hátra… - vett egy mély levegőt, keserves hangon.
-Ne! Igyál vért! Edgar! Innod kell!
-Nem… már úgy is késő…
-Sose mond, hogy késő –és elrohantam
Befutottam az erdőbe és gyorsan elfogtam egy őzet és a vérét kifolyattam egy pohárba.
Mikor visszaértem a vörös folyadékkal a kezemben Nem volt semmiféle légzést, pedig Edgarnak szüksége volt már rá. Odasiettem hozzá és egy keveset beleöntöttem a szájába, de nem nyelt. Újra megpróbáltam, de kifolyt a szájából.
-Edgár… kérlek ne! Nyisd ki a szemed! EDGAR!
-Linda… vége… - mondta Ian
-Nem!
-Linda… ő akarta így…
Körbenéztem mindenkin. Mind beletörődtek. Azok az arcok… de nem, nem halhatott meg! Nem hagyhat itt csak így…
-De… - elcsuklott a hangom.
Majdnem elvágódtam a padlón, Colin megtámasztott. Vámpír vagyok és sokkot kaptam… hát, természetesen ki más, mint én…
Ismét levegő után kapkodtam.
-Mindenki… meghal… - szűrtem a fogaimon keresztül.
Három keserves hét. A temetés volt a legszörnyűbb. Mindenki kedvtelen. Most még jobban elszállt mindenki élete. Olyanok vagyunk, mint a szobrok. A csendet néha egy sóhaj szakítja meg, majd ismét mozdulatlan órák. Colin meggyőzött. Lediplomáztam. Megkaptam és semmi. Azóta állunk. Semmi vadászat, beszéd vagy mozdulat.
A nagy semmittevést egy halk kopogás szakította félbe az ajtónál. Vártunk öt percet, hogy benyisson, de semmi. Azután egy hangos dörrenés, olyan, mint egy puska.
Liza elment az ajtóig és kitárta, egy vámpír volt ott és egy… halott nő… meg egy kisbaba.
-Nem jöttetek. Nem mentettétek meg. A ti hibátok. –kuncogott a vámpír.
Rápillantottam, hetek óta az első mozdulatom. Összeesett remegve a fájdalomtól, amit most már könnyedén okoztam neki és Liza meg Matt elintézték.
-Ez egy csecsemő… - állapítottam meg.
Volt a vámpír kezében egy kamera, amiből kivettük a CD-t és megnéztük a tartalmát.
Úr isten! Ennek a férfinek a gyereke és ennek a halott nőnek. Mikor még ember volt. Megtudta, hogy mi itt vagyunk a közelben és idejött megöletni magát… a gyerek árva…
-Ez megőrült. –jelentette ki Bill.
-Mi lesz a gyerekkel? –kérdezte Ian azzal a hangsúllyal, amit először hozzám fűzött. A legelején.
Nem akartam árvaházba küldeni. Az nem valami jó döntés.
-FELNEVELEM… - állapítottam meg. –Ne hagyom, hogy elvigyétek. Nekem úgysem lehet gyermekem.
-Te meghibbantál? –förmedt rám Ian és Bill egyszerre.
-Segítek neked –mondta Colin. –Mi leszünk a szülei…
-Te nem vagy ép Colin! –röhögött Bill nyersen.
-Az lehet Bill, de legalább nem tesszük tönkre az életét, mint az apja.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó