Csak némán meredtem az ajtóra, a könnyeim egy idő után elálltak és én teljesen üres maradtam. Ha most bárki látna, akkor mintha egy zombit látna csövekkel a testén, egy kórházi ágyon feküdni. Hiszen nem vagyok több. Csak ennyi. Soha többé nem látom Edwardot, se a többi Cullent. Ez volt bizonyára Carlisle utolsó munkanapja, és ő sem mondott semmit. Alice legalább elköszönhetett volna, hiszen hozzá álltam a legközelebb. Ő volt a legjobb barátnőm, és talán az is marad örökre. Mindennek ellenére.

Talán tényleg nem vagyok normális, hogy ennyire ragaszkodom a vámpírok társaságához, mintha valami mániákus lennék. De nekem ők ugyanolyanok, mint a többiek, csak különlegesebbek. Nem azért szeretem őket, mert vámpírok, hanem mert különleges személyiségek. Talán még Rosalie is hiányzik. Nem szól be nekem többet, és nem néz rám többet ellenszenvesen. Neki csak egy porszem voltam, akit el akar távolítani, mert bemocskolja a környezetét. Hát most sikerült neki.

De mindez nem történt volna meg, ha nem viselkedem ilyen lehetetlenül, vagy ha… másmilyen vagyok. Akkor sem hiszem el, hogy Edward az ősöm, nem és nem és nem. Valami más állhat a háttérben. De mi? Mit csináltam rosszul?

- Edward – leheltem és azt kívántam, hogy bárcsak a karjaiban tartana és azt mondaná, hogy ne szomorkodjak, mert ő itt van mellettem és soha nem hagy el. De a kórterem ugyanolyan üres maradt, hiszen teleportálni még Edward se tud.

Sírva fakadtam.

Nem sokkal később Charlie jött be és lényegével jobban nézett ki, de a sírást nem tudtam abbahagyni, csak még jobban rákezdtem.

- Bella? Mi a baj? – rémült meg szegény, és futva közelítette meg az ágyamat, majd óvatosan leült rá és átölelt. Ez a gesztus meglepett, hiszen nem volt jellemző az apámra az ilyesfajta érzelemnyilvánítás.

- Fáj valamid? – kérdezte, miközben a hajamat simogatta. A kedvessége még inkább elkeserített, mert nem érdemeltem meg ezt a gondoskodást. Hiszen én kész lettem volna vámpír lenni minden lelkiismeret furdalás nélkül és magára hagyni. De ő ezt nem tudja.

A kezemet a szívem felé helyeztem, és abbahagytam a sírást. Megértette a célzást, és letett arról, hogy hív egy nővért. Most legalább ő is tudja, hogy a bajom nem orvosolható. Nem gyógyítható, halálos.

Nem tudom, hogy meddig ültünk így, de a meghitt hangulatot egy kopogás zavarta meg. Az ajtó felé néztünk, ahol Gavin állt bizonytalanul és bebocsátást várt.

- Elnézést a zavarásért, Mr. Swan. Szeretnék beszélni Bellával – mondta udvariasan, de én legszívesebben elküldtem volna, mert nem akartam, hogy megvessen. Charlie sem fogadta kitörő örömmel, csendben távozott, de még egy figyelmeztető pillantást vetett Gavinre.

Gavin zavartan ült le az ágyam szélére. Habozott, de végül szólásra nyitotta a száját.

- Sajnálom, Bella. Én nem akartam, hogy ez így történjen. De muszáj elmondanom, hogy valójában mi történt, mert te ezek szerint nem igazán emlékszel. Mi az utolsó emléked?

- Hogy táncolni megyünk.

- Oké, hát… szóval táncoltunk. Nagyon tüzes voltál, de láttam azért, hogy nem igazán szeretsz táncolni. Remekül éreztük magunkat, de te hirtelen rosszul lettél. Meg akartam keresni Melanie-t, de nem volt sehol. A mobilomon nem volt pénz, és gondoltam, majd tőletek felhívjuk, hogy ne aggódjon. Beültünk az autómba és elindultunk, de nagyon rosszul voltál és kérted, hogy álljunk meg, mert nem bírod. És furcsa dolgokat meséltél, bár nem sokat értettem belőle. Akkor már tudtam, hogy nem szabadott volna hagynom, hogy annyit igyál. Felvittelek a lakásomra, hogy rendbe szedjünk téged, de mikor levetted… khm… a ruhád… én elvesztettem a fejem. Megcsókoltalak. Nem akartam megsérteni az érzéseid, mert hallottam, hogy pár napja vagy túl egy szakításon, és meg akartam állni. Hát… te nem igazán akartál leállni és nem bírtam veled… de nyugodj meg. Nem történt meg. Még mielőtt történt volna valami… elaludtál. Nem akartalak felöltöztetni, mert hát szerintem furcsán fogadtad volna, de ha tudtam volna, hogy mi lesz reggel, akkor másképp cselekszem. Sajnálom – fejezte be a történetet, és így már kezdett valami rémleni.

A szégyen elemi erővel öntött el, és bíborvörösre színezte sápadt arcomat. Megalázóan viselkedhettem. A nap folyamán nem lehetett többet hallani a hangom, hiába próbált Gavin, Melanie és Charlie szóra bírni.

Charlie persze egyből Gavinnek esett, hogy mit művelt velem, de mikor ő elmondta, amit nekem, akkor megenyhült és engem kezdett faggatni, hogy mi bajom.

- Edward – suttogtam, és nem szóltam többet. Az agyamat teljesen kikapcsoltam, és nem reagáltam senki szólongatására, de még hallottam, ahogy az egyik nővér pszichológusról beszél, aztán néma csend és semmi vett körül.

Nem  emlékszem, hogy hogyan kerültem haza, de a következő emlékem, hogy az ágyamban fekszem és egy nedves borogatás trónol a homlokomon, én pedig remegek a láztól. Egy kezet is éreztem, ahogy lágyan simogat, de nem nyitottam ki a szemem, hogy megnézzem, hogy ki az, bár lázas fejjel kissé hidegnek érzékeltem. Mégis kinyitottam a szemem és egy angyalt pillantottam meg, aki engem figyel aggódva. Az arcom kába mosolyra húzódott, majd álomba merültem, de mintha egy régen hallott dallam kísérte volna az álmomat…

Mikor legközelebb érzékelni kezdtem a világot, már nyoma sem volt az álmomnak és Charlie ült az ágyam mellett. Miattam nem ment dolgozni? Vagy már letelt a munkaideje? Egyáltalán milyen napszak van?

Némán felemeltem a fejem és kinéztem apám feje felett az ablakon, és megpillantottam a kinti feketeséget. Nem voltak csillagok, semmi nem világított, semmi nem adott fényességet. A holdat sem láttam sehol, talán újhold volt, vagy csak a felhők elrejtették maguk mögé. A fák viharosan mozogtak, amiből arra következtettem, hogy kint vihar tombol, és mintha az eső is esne.

A szívembe fájdalom markolt és hirtelen nem kaptam levegőt. Mintha valaki tüzes vassal égetné a mellkasomat és a belső szerveimet. A párhuzam, amit éreztem a természet és köztem még nagyobb fájdalomra adott okot.

Nem akartam, hogy Charlie szenvedjen, de elég erős sem voltam. Eddig azt hittem, hogy képes vagyok arra, hogy ne törjek össze, de eddig csak egy karnyújtásnyira volt tőlem az annyira áhított világ, amit én választottam magamnak.

Nem csak a szerelmet vesztettem el örökre, hanem a legjobb barátnőmet, Alice-t, az életem értelmét, Edwardot, és az életemet, amit választottam, az öröklétet. De ha ez nem lenne elég, akkor önmagamat is elvesztettem. Lezuhantam a mélybe és soha többé nem fogok tudni felbukkanni.

- Bells? – szólalt meg Charlie tétován, habozva. Sose hallottam még ennyire bizonytalannak. – Kérsz valamit enni? Valamit kéne…

- Nem vagyok éhes – suttogtam, és majdnem tágra nyílt a szemem döbbenetemben a hangom hallatán. Mintha valahonnan a földön túlról szólna a hangom, olyan rekedt, bágyadt és kísérteties. Mintha nem is ember lennék.

Ez a mondat egy újabb sírógörcsöt eredményezett.

Két napig lebegtem szinte öntudatlanul, tudomást sem véve a körülöttem zajló világról, de mintha valaki azt mondta volna, hogy a Cullenek elutaztak a városból. Remek, most már tényleg nincs értelme semminek.

- Bells, kérlek… ne csináld ezt! Ha így folytatod, akkor kénytelen leszek Reneéhez küldeni, vagy vissza a kórházba, mert ez így nem mehet tovább. Tönkreteszed magad, Bells.

Nem reagáltam azonnal, és mire szóra nyitottam volna a számat, addigra egyedül maradtam. Charlie elment, talán egy picit elbambultam…

- Na jó! – robbant be valaki a szobába és lassan felé fordítottam a tekintetem. Melanie állt elszánt tekintettel az ajtóban és valamit a kezében tartott. Először nem tudtam, hogy mi az, de mikor ráeszméltem, már késő volt.

Egy vödör hidegvíz ömlött az arcomra és dühödt energia költözött belém. Melanie állta dühös tekintetem, és láttam a boldogságot az arcán, hogy sikerült végre valami intenzív érzelmet kicsikarnia belőlem.

- Elég volt a letargiából, Bella! Most felkelsz, és lejössz reggelizni! – mondta még, majd ugyanazzal a lendülettel kiviharzott. Én pedig legnagyobb döbbenetemre engedelmeskedtem…

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.