62. fejezet – Megfutamodás


Szédelegve kievickéltem a partra. Hogy pontosan hova, ki tudja, nem is érdekelt, a homoksáv valamelyik véletlenszerű pontjára, ahol a tenger épp kiöklendezett magából.

Elindultam, a lábaimat egymás elé kényszerítve támolyogni kezdtem felfelé a lejtős homokon. Húz és csusszan… húz és csusszan… Mintha valami különös félrebillenés lenne a mozdulataimban, mintha a testem egyik fele a másik rovására nyert volna kényelmetlen többletsúlyt. A baloldalam valahogy húzott…

Rézsút dőltem a szívem felé, arra billentett az ott lakó lelkiismeret, mely a víz felhajtóerejének megszűntével most teljes súlyával nyomasztott, húzott lefelé. Tisztában voltam vele, hogy menekülök. Hogy gyáva módon képtelen vagyok szembenézni tetteim következményével és úgy vállalni értük a felelősséget, ahogy a helyzet és a tisztesség megkívánná.

De még a szégyenteljes megfutamodás is jobb volt az azonnali, nyílt szembesítésnél. Nem, nem bocsátkozhattam semmiféle magyarázkodásba addig, míg a káosz el nem ült a lelkemben; míg a testem ki nem heverte a kielégülés csontig hatoló megrázkódtatását; míg agyam kiégett, összekuszált szinapszisai össze nem szedték magukat annyira, hogy a kószán kerengő gondolatokat logikus érvrendszerré tudják formálni, valami helytálló, kerek, logikus és fájdalommentes igazsággá.

Ázott szivacstömésétől elnehezült rongybaba módján vonszoltam magam előre; vizes ruhám undok-ragadós réteg volt a bőrömön, a külvilág fénypöttyös hangmorajlás tudatom perifériáján. A mulatozó sokaság valahol, távolba tapogatózó érzékelésem jobb oldalán helyezkedett el, méterek biztonságos tucatjaira tőlem; a szemem sarkából láttam a fehér fénytömböt tagoló emberalakok sötét kontúrjait.

Aztán hirtelen láttam mást is. Egy vízből kitámolygó meztelen-magas testet, ami a stég túloldalán ért partot, s most vészes sebességgel iramodott meg felém.

A rémület (nem, nem akarom látni az arcát!) minden maradék erőt mozgósított bennem: futólépésre gyorsítva megindultam én is, hanyatt-homlok nekivágtam a virágfüzértől tündöklő sziklafalnak, a felvonó leeresztett szerelvénye felé.

A fehér karok úgy félúton kaptak el és zártak engesztelhetetlen bilincsbe.

- Nessie… kicsi babám, mi a baj?

Rosie… ez Rosie! – ért a felismerés, akár egy józanító pofon, s rögvest abbahagytam a ficánkolást. Ő segíthet nekem, ő időt adhat a felkészüléshez, kis haladékot az elkerülhetetlen szembesítés előtt. És már rimánkodtam is.

- Ne engedd, kérlek… Nem akarom őt közelebb… Most nem… – Úgy éreztem, egyesével kell kilökdösnöm magamból a szavakat, miközben az idő és a távolság rohamosan fogyott; Jacob közeledő alakja már tiszta körvonalakat nyert a sötétben. – Anyuék hol vannak? Merre!? – Nem tudtam, azért kérdezem-e, hogy odafussak hozzájuk, vagy hogy messziről elkerüljem őket – az ösztönös kérdés csak úgy felszínre bukott belőlem.

- Belláék? – Rosie továbbra is szorosan tartott, miközben hol rám nézett, bele szégyentől lángoló arcomba, hol pedig Jacobra, aki ez idő alatt már ügetésre váltva száguldott felénk. – Nemrég indultak el haza. De miért? Mi tö…?

- Akkor megyek utánuk! – csattantam élesen. – Most!

És a fogás engedett, a következő pillanatban már ismét futottam. A hátam mögött hangok csaptak össze, mély dörmögő és magas csendülő, amihez kis idő múlva egy újabb, joviálisan dörmögő harmadik csatlakozott – Emmett hangja.

A túlerő feltartotta Jacobot. Akadálytalanul értem el a felvonót, ahogy félpercnyi, mégis örökkévalóságnak tűnő liftezés után magát a sziklaperemet is. Onnan aztán fejvesztve rohantam a parkoló kocsik egybefüggő, sötét sorához – ó, istenem add, hogy ne mezítláb futva kelljen lesprintelnem előbb-utóbb kiszabaduló üldözőmet!

Rosie rossz szokása most a kezemre játszott: a bennhagyott slusszkulccsal azonnal indíthattam, s a kocsi magas kavicsförgeteget vetve kipördült az útra. Kövér gázzal vágtam neki a kanyargó sötétségnek; a tízmérföldes útszakasz holdfény szabdalta, szürke-fekete aszfalt-rohamokban maradt el mögöttem.

Pár perc múlva már a felhajtó kőzúzalékos talaján csikorogtak az abroncsok. Rosie meglovasított kocsija egy utolsó kifarolással megállt alattam. A motor még el sem csendesült, én már kipattantam a volán mögül, s lóhalálában ügettem a cédrussorral szegélyezett ösvényen.

Az éjszaka két irányban mozdult meg egyszerre. Abban a pillanatban, ahogy elértem a verandára vezető lépcső legalsó fokát, kinyílt az ajtó, apu lépett ki rajta; felgyűrt, gondráncos homlokkal indult felém, miközben aggódó pillantását a korláton túli, motoszkáló zizegésre szegezte. Jacob anyaszült meztelenül, ágyékára szorított kézzel robbant elő a fák sűrűjéből, frissen visszaalakult teste még remegett a pillanatnyi sokktól; vizes alsója a szájából lógott.

Ne hagyd, hogy utánam jöjjön! – könyörögtem apunak leeresztett mentális pajzsom mögül. Mondd, hogy később, hogy csak ne most… Idő kell, kérlek, mondd meg neki!

Apu nem firtatta a részleteket – minek is tette volna, hisz Jacob agyából csak azt nem olvasott ki, amit nem akart –, mindössze egy rövid biccentést tett felém.

- Menj be a házba, Nessie. Majd én elintézem. – Rémült tekintetem láttán, sietve hozzátette: – Ne aggódj, nem lesz semmi baj… – Azzal már indult is le a lépcsőn, hogy elébe menjen Jacobnak.

Nem néztem a hátam mögé. Nem néztem meg, hol futnak össze, hogy melyikük nyer hosszabb távolságot a másik rovására, nyomban belöktem a résnyire nyitva hagyott ajtót, bocsánatkérő fintort vágtam nappaliban ácsorgó nagyszüleim felé, egy sírós kis „Ne most”-tal kikerültem anyu vigasztalásra tárt karjait, és felmenekültem a szobámba.

Egy darabig csak lihegtem, ajtónak vetett háttal vártam, hogy rendeződjenek első, pánikszerű gondolataim. Mi van, ha összeugranak? Ha apu és Jacob közt eldurvul a vita, és az egyik megsebesíti a másikat? Nem kéne inkább visszamennem, s szembenéznem az elkerülhetetlennel? Minek húzni-halogatni a dolgot? Ebben a pillanatban különben is úgy tűnt, a következő évtized se lenne elég hozzá, hogy maradéktalanul visszanyerjem lelki békémet; hogy annyi higgadt racionalitást verjek magamba, amennyivel meggyőzően tudnék érvelni tetteim mellett. Talán nem is létezik alkalmas idő a bűnbánat gyakorlására…

Csakhogy igazából, a lényem hidegen ésszerű, érzelmektől elzárt mélységeiben nem tartottam bűnösnek magam. Az igazság elhallgatása nyomasztott persze, a lelkiismeretem figyelmeztető jelekkel üzent, akárhányszor csak megfordult a fejemben az a csók, és most, hogy ily módon, ezen a kegyetlenül őszinte és rendhagyó csatornán hagyta el testemet a titok, nyomorultul éreztem magam; megrendített és lesújtott a gondolat, milyen éles fájdalmat okozna nekem mindez fordított helyzetben. Jacobot valósággal úgy érhette ez a néma, akaratlan vallomás, mintha egy teherlift zuhant volna az agyába; abban a kiszolgáltatott állapotban, alárendelve az élmény pillanatnyi intenzitásának és a vére gyönyörfakasztó hatásának képtelen voltam uralkodni elszabadult képességemen. Arról nem is beszélve, hogy az ijesztő kiszolgáltatottság – a tudat, hogy a legintimebb ábrándozásaim közepette kapnak rajta – milyen mélyen megrendítő és végletekig megalázó volt. Szégyelltem magam, a szexualitásomat… és most szégyelltem az önkontrollom hiányát. Hogyan csúszhatott ki ellenőrzésem alól az a nyomorult csókjelenet?

Bár fájt, ahogy Jacob reagált rá, a dolog korántsem ért meglepetésként. Hát persze, hogy elborzadt tőlem, hát persze, hogy egy pillanattal sem bírt tovább a közvetlen közelemben maradni! Megundorodott a látottaktól, és olyan gyenge lábakra roggyant benne az önuralom, hogy a víz alá kellett merítenie izzó indulatait. Vagy inkább a tömény borzalmat akarta elrejteni előlem, ami az arcára ült ki…? Egyáltalán milyen volt Jacob tekintete abban a lidércnyomásos pillanatban?

Rádöbbentem, hogy nem tudom hűen visszaidézni az arckifejezését – megrökönyödött? elborzadt? csalódott? kiábrándult? –, a bűntudat eltorzította az emléket, a részletesség mintha Jacobbal együtt merült volna a víz alá. Szinte hallani véltem a feje felett összecsobbanó hullámok fröccsenő hangját – a nagy súlyú csupasz test elmerülésének nedves csattanását.

Másodpercekig tartott, míg tudatosult bennem, hogy a hang nem a fejemből, hanem odakintről szól. Csattanás, igen, a csupasz test hangja egy tartóztatóan felemelt kéz kemény tenyerén…

A félelemmel vegyes kíváncsiság fürge léptekkel vitt az erkély ajtajáig. Gyorsan elfordítottam a kilincset, és az üvegtáblát épp csak annyira toltam félre az enyhén nyikorgó sínen, hogy lapjára fordulva valahogy kiszuszakolódhassam a szűk résen. Apu hangja abban a pillanatban megütötte a fülem.

- Elég, Jacob! Hiába üvöltesz, nem foglak beengedni, és ez az utolsó szavam!

Az oldalfalhoz simulva nem láttam őket, a korláton kihajolni pedig nem akartam. Mi az, hogy ne üvöltsön? Először nem értettem, miért mondja ezt apu – én csak a dulakodó testek zaját hallottam, Jacob száját egy nyikkanás sem hagyta el eközben.

Aztán persze leesett a tantusz: Jacob nem vesztegeti idejét az artikulációra, a mondandóját közvetlenül gondolatok útján adja át, illetve üvölti apu képébe. Hangos szó talán épp a következő pillanatban bukott ki belőle először.

- Engedj fel, vagy esküszöm…!

- Csillapodj! – Újabb bőrhangú csattanás, majd apu immár kifejezetten ingerült hangja: – Ilyen állapotban akkor sem engednélek a közelébe, ha ő maga kérne rá.

- De muszáj beszélnem vele! – mennydörgött Jacob. És teli tüdővel kiáltozni kezdett: – Bella! Bella, küld ki a lányodat! Sürgős beszédem van vele! Nem viccelek! Ne akard, hogy özveggyé tegyelek, csak mert…

Nyekkenés akasztotta meg a kiabálást; vakon is tudtam, hogy apu újabb kézmozdulatától Jacob hanyatt esett a földön, s most valószínűleg fájdalmas fintorral tapogatja repedt bordáit.

- Nem, nem kell, Bella – hallottam újból apu hangját, ami ezúttal nyugodtan és kimérten csengett. – Menj csak vissza a házba, Jacob nem fog többet próbálkozni… Mindjárt megyek én is, csak még valamit megbeszélünk.

Eszeveszetten hegyeztem a fülem, a szívem a torkomban dobogott – vajon mi mondanivalójuk van még ezek után egymásnak? –, ám a következő, csigalassúsággal vonszolódó percekben egyikük sem szólalt meg. Ha nem hallottam volna a fűhangú motozást, a pici neszeket, amit a hébe-hóba megmozduló test okoz, még azt is hihettem volna, hogy nincs az erkélyem alatt senki, hogy csupán a saját légvételem reszelős zaja él az éjszakában. Aztán apu – a hosszú hallgatás után számomra teljesen értelmezhetetlen módon – így szólt:

- Én bízom benned, Jacob, de valahol meg kell húznom a határokat. Túl messzire mész, ezt nem…

Jacob kimondatlan szavai itt közbevághattak, mert apu megint hallgatásra kényszerült.

- Próbáld lecsendesíteni a gondolataidat! – csattant fel kisvártatva. – Az isten szerelmére, Jacob! – Apu mélyen és hosszan beszívott légvétele az erkélyen is tisztán hallatszódott, ahogy a következő, furcsa hangszínnel kiejtett szavai is: – Ez nem csak neked nehéz. A közeledben lenni mostanában olyan nekem, mintha tüzes billogvassal sütögetnéd az agyamat, minden szavad kész merénylet a józan eszem ellen. Úgyhogy, kérlek, próbálj erőt venni a… felindultságodon. Légy rám tekintettel, ha már rá nem vagy képes…

Csend, majd újra és újra valami rövid, többnyire egyszavas válasz, aminek így, hallható kérdésfeltevés híján nem volt és nem is lehetett semmi értelme. Így ment ez idegőrlően hosszú percekig: mintha a sztereóban zajló adásnak csak az egyik csatornáját hallgatnám; Jacob hangja foghatatlan frekvencián szállt az éterben. Kis idő múlva már nem is törtem magam; bénán lecsúsztam a fal mentén, és zsugorhelyzetbe kuporodva vártam, hogy végre befejezzék. Letettem a reményről, hogy bármi értelmeset ki tudok bogozni a rendhagyó beszélgetésből, így tűszúrásként ért apu következő mondata.

- Biztos, hogy ezt akarod? – Olyan döbbenet szűrődött át a szavain, amitől rögtön balsejtelmek tucatjai rohantak meg, s ez a következő pillanatokban csak még inkább fokozódott. – Miért tennéd ez vele… és magaddal?

Csend. Borzalmas jelentőséggel teli, feketén örvénylő csend.

Aztán:

- Ugyan, miért örülnék neki? – Apu hangja szinte számonkérő, megbántottságtól terhes és árnyaltnyi szégyentől sújtott. – Kezdetben talán megfordult a fejemben ez a lehetőség. Igen, nem tagadom, Jacob, akkor kapva kaptam volna egy ilyen ajánlaton – de most már másként látom. Én…

Már megint az a megfejhetetlen, gyomrot szorító, balsejtelmet szülő hallgatás: Jacob titokövezte gondolatai. Majd hirtelen – mintha a rádió antennája befogta volna a jelet – teljessé vált az adás, s a két beszélő egymás szavába vágva kezdett hadarni.

- Akkor miért?

- Mert ő a lányom…

- Tisztában vagyok vele!

- …és én szeretem őt…

- Ezt is feltételeztem rólad.

- …ezért nem engedem, hogy ilyet…

- Csak két-három nap, Edward! Aztán visszahozom. Esküszöm, hogy visszahozom. Nem esik bántódása, én nem hagynám… bármi legyen is a vége, azt én soha nem hagynám. Ha a két hétbe belementél, akkor ez ellen sem lehet kifogásod. Jaj, Edward, ne csináld már… Bólints rá, a fenébe is!

De apu hosszan tartogatta a választ, úgy két-három percig egyikük sem szólalt meg. Végül megint apu törte meg a csöndet.

- Hát legyen, Jacob. – Mintha egy feszült, gondterhelt húr pendült volna a rezignált válasz mögött. – Látom, milyen csökönyösen kitartasz a saját ostobaságod mellett. Bárhogy is ellenkeznék, te akkor is keresztülvinnéd az akaratodat, igaz? Hát nem bánom… Vagyis de: nagyon is bánom, mindazonáltal megteszem, amire kérsz, felmegyek hozzá, és átadom az üzenetedet.

- Köszönöm.

- Csak meg ne bánjam…

És a következő pillanatban már nyílt is a bejárati ajtó: apu villámgyorsan igyekezett eleget tenni adott szavának.

Ó, a francba – rándultam össze ijedtemben –, nem veheti észre, hogy hallgatóztam! A felállásra sem vesztegettem az időt, oldalt vetődve préseltem vissza magam a szobámba, és eszelős sietségemben, hogy minden árulkodó jelet eltüntessek magam után, olyan lendülettel húztam be a gördülő ajtót, hogy azt három ártatlan ujjpercem bánta.

- Nessie? – hangzott fel a kopogás a szobám ajtaján. – Bemehetek?

Eltávolítottam lüktető ujjaimat a számból, és kikiáltottam:

- Egy pillanat! – Sajátos rákjárásban egészen az ágyig faroltam, ott felküszködtem magam a fejtámláig, s a takarón kinyújtózva megpróbáltam valami laza, „csak lehevertem itt egy kicsit, mielőtt megfürödnék és átöltöznék”-pozíciót felvenni. Aztán fegyelmezett hangon megadtam az engedélyt. – Gyere!

- Szervusz, macika. – Apu elegánsan gyors mozdulattal suhant be a szobámba, és lépett egyenesen az ágyam végéhez. Egy hosszú pillanatig némán fürkészett: az arcomat (ami gyanúm szerint enyhén rángatózhatott), a csócsára száradt zöld ruhámat (aminek nyilvánvaló kényelmetlensége eleve nevetségessé tette lazaságot sugalló testhelyzetemet) – és nagyon tapintatos hangon így szólt:

- Jacob megkért, hogy adjak át egy üzenetet.

Ilyen egyszerűen rátér a lényegre? – csodálkoztam magamban, de hangosan csak ennyit mondtam: – Igen?

- Igen – bólintott, és egészen picit megrándult az arca. – Jacob szeretné, ha holnap vele tartanál a hegyekbe, mert… valamit mutatni akar neked. Úgy tervezi, nagyjából két-három napig maradtok, s arra kér téged, ennek figyelembevételével csomagolj ruhát és más útravalót.

Nagyot nyeltem.

- Mikor jönne értem?

- Délután kettőnél nem korábban – felelte apu, s most már határozottan feszült volt az arca. – Van valami elintéznivalója délelőtt, ami nem várhat, és neked is hagyni akar elegendő időt, hogy rendben kipihenhesd magad.

- És te… elengedsz? – Nem tudtam elfojtani a csodálkozást, a döbbenettel határos hitetlenkedés élesen kicsendült a hangomból. – Ilyen egyszerűen? Meg sem próbálsz a lelkemre beszélni és itthon marasztalni?

Apu fürkészőn nézett a szemembe.

- Miért? Ezt szeretnéd – hogy marasztaljalak? Mert sehova sem kell menned, ha nem akarsz…

- De akarok! – vágtam rá automatikusan, szinte dacból, s csak mikor elhagyta a számat, akkor jöttem rá, hogy komolyan is gondolom. Bármit tervezzen is Jacob, jót vagy rosszat, én ott akarok lenni, s elkövetni mindent, hogy valahogy keresztülvergődjünk ezen a zűrzavaros hullámvölgyön.

- Akkor ez a része rendben van. – Apu futó mosolyt villantott. – Jó éjt, macika, pihend ki magad holnapra.

- Miért? – A kérdés elemi erővel szakadt ki belőlem, szinte felrántott az ágyról. – Miért akarja Jacob, hogy vele menjek?

Apu az ajtóból fordult vissza. Szomorkás mosoly játszott a szája körül, ahogy megadta a választ.

- Azt mondta, ennyivel tartozol neki.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.