Némán ültem le egy kidőlt fatönkre, amit talán én törtem ki, nem tudom. A fejemet a kezembe temettem és halkan felsóhajtottam. Nagyon hiányzott. Már képzelődtem is. A városban voltam, mikor a kocsim rádiójában meghallottam az ő hangját, de az eszem tudja, hogy ő nem lehet. Mert ő Amerikában, Forksban van, mi pedig Londonban. És talán már nem is emlékszik rám. Annyiszor meginogtam, annyiszor indultam már el, de a kisváros határánál mindig visszafordultam, mert nem volt elég bátorságom.
Féltem, hogy már a nevemet se tudja. Féltem, hogy ha emlékszik is rám, csak egy régi emlék vagyok neki. De talán én ezt akartam akkor. Mekkora hülye voltam! Egyszerűen pokol nélküle ez az élet és rettenetesen sivárnak érzem magam.
Csak pár hónapja jöttünk Európába, de úgy érzem megfeszülök. Mert olyan közelnek éreztem magamhoz, pedig tudom, hogy egy hatalmas óceán választ el bennünket. És nem csak a víz, az még áthidalható lenne.
De én választottam, hogy nélküle létezzek tovább, és már abban a percben bántam, mikor kimondtam, hogy elmegyek.
Még mindig látom a szemem előtt azt a fájdalmas és beletörődött tekintetet és a halott szívembe fájdalom nyilall.
De a gondolataimat egy erőteljes morgás szakítja félbe és felemelem a fejem, hátha valami vagy valaki engem készül támadni. De nem. Az oroszlán nem engem szemelt ki áldozatának, hanem egy tőlem pár száz méterre legelő bárányt, és gyorsan ráveti magát, majd elharapja a torkát.
Annyira fáj nekem ez, mert képletesen azt ábrázolja, hogy mi lett volna, ha nem hagyom el Bellát.
Felbőszültem és a hegyi oroszlánra vetettem magamat, és ádáz gyilkolási vággyal szívtam ki a vérét. Jól esett.
Megöltem az oroszlánt. Ez meg most fog történni, mert a fájdalom felemészt.
- Edward? – hallottam egy hangot magam mögött és Rosalie kecses alakja bontakozott ki a fák közül. Meglepett, hogy itt találom. – Jól vagy?
Bólintottam, de nem hitt nekem.
- Mit keresel itt? – kérdeztem, és próbáltam nem barátságtalan lenni. Nem sok kedvem volt használni a képességem, így inkább megvártam, míg elmondja, hogy mit akar. Mostanában nem olvastam gondolatokat, csak ha akartam. De nem akartam mostanában, mert nem érdekeltek. Elég volt nekem a saját agyam is.
- Tudom, hogy magad alatt vagy, de ahogy viselkedsz, az már kicsit… nevetséges – szólalt meg kertelés nélkül és leült mellém a farönkre.
- Értem.
- Nem Edward! Nem érted! – fakadt ki. – Te hagytad ott, te döntöttél, már nem változtathatsz rajta! Úgy viselkedsz, mintha ő szakított volna veled és nem fordítva. Egész nap sanyargatod magad és a vadászaton, valamint a mazohizmuson kívül mást nem csinálsz! Ne hidd, hogy nekünk jó így. A többieknek is hiányzik, persze, tudom, hogy nem ők voltak belé szerelmesek, de ez így nem mehet tovább! Két lehetőséget kapsz, vagy esküszöm, megkeresem Bellát, és átváltoztatom. Megértetted? Elegem van belőled.
- Folytasd – sziszegtem egy cseppet mérgesen.
- Vagy felkeresed Bellát, akár telefonon, akár személyesen, vagy befejezed ezt a viselkedést és továbblépsz. Azt pedig verd ki a fejedből, hogy megöleted magad, megértetted?
- Miért? – kérdeztem.
- Tudod mit? A Bellára vonatkozó ígéretem, hogy átváltoztatom, akkor is fenáll, hogyha megölöd magad! Képes lennél egy ember miatt végezni magaddal? Mert tudom, hogy azon jár az agyad.
- Gondolatolvasó lettél?
- Nem, de nem nehéz kitalálni. Tehát, gondold át. Ne tegyél tönkre mindent, Edward. A többieknek nem mondtam, hogy utánad jövök, ők nem tudnak semmit. Tehát válassz a kettő közül.
Nem jutottam szóhoz, nem is tudtam, hogy mit mondjak. Némán megöleltem a nővérem, aki csodák csodájára nem húzódott el tőlem, majd összeölelkezve visszasétáltunk a házhoz, ahol egy idegen autó állt.
(Bella szemszöge)
Tizenkét nem fogadott hívás – állt a kijelzőmön, de nem volt kedvem felvenni a telefont. Nem is értem, hogy miért. Egyszerűen csak kikészültem egy picit. A raktárépületben valóban megtalálták a lány holttestét, és állattámadásra utaló nyomokat fedeztek fel rajta, de emberi lábnyomokat is találtak, ami emberi tettesre utal. Victoriára, aki bár nem ember, de a teste emberi, mert hajdan még ő is az volt.
Elővettem egy képet a fiókom mélyéről és könnyes szemmel néztem. Én voltam rajta Edwarddal összeölelkezve. Még Alice készítette a képet nagyon régen, és ezt is megtaláltam a padlóm alá rejtve. Őszintén szólva, mikor felfedeztem, hogy a hozzáköthető tárgyakat mégsem vitte magával, reménykedni kezdtem. Reménykedtem, hogy talán ő is visszatér hozzám és minden ugyanolyan lesz, mint azelőtt. De csalódnom kellett.
És most itt van értem Victoria. Minden vámpír megfeledkezett rólam, csak ő nem. Szuper.
Egy gombnyomással bekapcsoltam a zenelejátszót és megszólaltak benne Edward gyönyörű dallamai. Sírni kezdtem.
(Edward szemszöge)
A kocsiból egy sötétbarna hajú férfi szállt ki, aki egy kicsit sem volt ismerős. A gondolatai közt kiolvastam, hogy csak a húgáért jött, és Adam Montez a neve. Tehát Alice barátnője, Emma megint nálunk vendégeskedik.
Mikor meglátott egy kicsit meglepődött, de udvariasan biccentett és megszólalt.
- Adam Montez vagyok, örvendek.
- Edward Cullen, ő pedig a nővérem Rosalie Hale – mutattam a mellettem álló Rose-ra, aki egy cseppet ellenségesen figyelte volna a férfit, de egyben kirívóan. Hát persze, ő mindig mindenkinek tetszeni akar, még ha Emmettet szereti is.
- Emmáért jöttem, a bátyja vagyok – folytatta.
- Gyere beljebb – invitáltam és kikapcsoltam a képességem. Nem akartam kiolvasni a fejéből, hogy mennyire találkozni akar már a barátnőjével valami Carlával, így nem figyeltem oda.
Mindenki a nappaliban ült, és Alice mellett valóban Emma ült és Emmett egyik viccén nevetett. Rosalie szemei féltékenyen villantak meg. Hasonlított a bátyjára, akinek szintén barna szeme és sötétbarna haja volt. De azt is láttam, hogy egyikük se a komolyságáról híres, mégis a srác most ideges volt.
- Adam? – csodálkozott Emma, mikor meglátta a bátyját. – Mit csinálsz itt? És honnan tudod, hogy itt vagyok?
- Carla mondta, és gondoltam hazaviszlek.
- Nem vagyok már csecsemő, hazatalálok – csattant fel Emma.
- Nem engedem, hogy egyedül menj haza és kész – pattogott Adam, és láttam, ahogy elfelhősödik a szeme az aggodalomtól.
- Mégis miért?
- Elnézést, Adam – szólalt meg Jasper nyugodtan. – De Emma felnőtt.
- Tudom, de a jelen körülmények között… - folytatta, mire Emma szemei elkerekedtek.
- Mi történt? – kérdezte ezúttal aggódva.
- Egy őrült gyilkos van a környéken, nem hallgatták tegnap este a rádiót? Alkonyatkor megy a műsorunk, akkor kezdődött az egész cirkusz.
Alkonyat – rándult meg az arcom, és a figyelmem Adamra irányítottam.
- Én vagyok a rádió tulajdonosa és a Bellt a műsorában megfenyegette valami őrült, hogy megöli, és említette, hogy megölt valakit, akinek a holttestét megtaláltuk az általa említett helyen.
- De mit akar Belltől? – kérdezte a lány értetlenül. – Soha senkihez nincs rossz szava.
- Ki az a Bell? – kérdezte Esme kedvesen, és láttam, hogy megint úrrá lesz rajta a szeretet mindenki iránt.
- A feleségem, Bell Montez – felelte Adam. – Nem hallgatták még sosem a műsorát? Twilight Rádió a neve.
- Én mintha hallottam volna egyik este – bólintott Esme. - Részvétem, hogy a felesége veszélyben van. Hogy viseli?
- Nem tudom. Otthon van a lakásán, és nem akar beszélni senkivel. Zavarja, hogy reflektorfénybe került, de érzem, hogy valamit titkol.
- Majd a csajod kiszedi belőle – mondta Emma. Na jó, ez nekem magas. Csaja és felesége van egyszerre. Adam meglátta a rosszalló tekintetem és felnevetett.
- Válófélben vagyunk.
- Ja, értem – mondtam és megeresztettem egy félmosolyt.
- Sosem voltunk igazán szerelmesek, sőt ő mindig csak barátként kezelt, nem tudja elfelejteni egy régi szerelmét.
- Ja, róla én is hallottam – kotnyeleskedett a beszélgetésbe Emma. – Nem kapcsoltok egy kis zenét?
- Edward! Rakd fel valamelyik számod – kérlelt Alice. – Tudod melyik válogatásra gondolok – tette hozzá, és fájó szívvel kapcsoltam be azokat a dallamokat, amiket Bellának írtam. Nem értem, hogy Alice miért akarja ezt hallgatni pont most.
Felcsendült Bella altatója és innentől már nem igazán tudtam figyelni a párbeszédre, túlságosan elmerültem az emlékeimben. Láttam magam előtt, ahogy a zongora előtt ülök és játszok, majd Bella leül mellém én pedig átölelem és dúdolni kezdem a dalt. Majdnem a valóságban is elkezdtem, de aztán visszafogtam magam.
Vidáman elbeszélgettek, de én olyan voltam, mint aki ott sincsen. Adam és Emmett vidáman elbeszélgettek, de aztán Adam felállt, mert aggódott a felesége miatt, vagyis a volt felesége miatt.
- Hé, Edward! – lépett mellém Adam, mielőtt elmentek volna. – Nagyon jók a számaid, és illenek az alkonyat hangulatához. Mit szólnál hozzá, ha bekerülnének a rádióba? Ugorj be valamikor a rádióállomásra, és gondold meg. Rendben?
- Felőlem – fogadtam el a kézfogást, és akkor még nem is sejtettem, hogy igazán mit ígértem meg, de elhatároztam, hogy egyik este meghallgatom a Twilight Rádiót…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó