A telefon csörgött megint. Tudtam, hogy kik kereshetnek, de nem érdekelt. Itt volt megint. Közel volt hozzám, és mikor mellettem volt… erős késztetést éreztem arra, hogy megbocsássak mindent és megcsókoljam hideg ajkait. De nem tehettem, mert hogyan is lehetnénk együtt újra? Tudnák bízni benne? Nem hiszem.
- BELL! – dörömbölt hirtelen valaki az ajtón, és egyből tudtam, hogy Adam az. Nem akartam, hogy aggódjon, így lassan elindultam az ajtó felé és kinyitottam. Az arcáról csakúgy sütött az aggodalom. – Hála az égnek! – kiáltotta megkönnyebbülten és megölelt.
- Jól vagyok.
- Mi történt? Mi ez az egész? Hová rohantál? Edward utánad ment? Ismeritek egymást?
- Hé, Adam, nyugi – mosolyogtam a kérdés áradat hallatán és beinvitáltam a lakásba, ahol eléggé nagy kosz és rumli uralkodott. – Ülj le – húztam a kanapé felé és én is leültem mellé.
- Sírtál – jelentette ki. Nem kérdés volt, hanem egyszerű ténymegállapítás.
- Igen. Te vagy az egyetlen Londonban, akinek meséltem a múltamról. Tudod, hogy volt egy férfi az életemben, aki elhagyott, és én elmenekültem az otthonomból és az életemből. Emlékszel?
- Persze, de ez… hogyan? – értetlenkedett, aztán a tekintete hirtelen megmerevedett és tágra nyílt szemekkel nézett rám, és a zenelejátszóhoz ugrott és bekapcsolta az altatómat. – Nem lehet…
- De igen, Ő az. Edward Cullen.
- Tudtam, hogy ismerős ez a zene! Mikor elmentem Emmáért, ott is ez szólt! Ezt nem hiszem el… Szóval miatta nem volt esélyem? Várjunk csak… Ő megbántott téged szándékosan! – gurult dühbe hirtelen és valami furcsa kifejezés jelent meg az arcán.
- Nem szándékosan. De ez már a múlt. Nincs köztünk semmi.
- De te szereted.
- Igen, és örökké szeretni fogom, de ez nem változtat azon, hogy többé nem fogok tudni bízni benne – öntöttem ki a szívem, és határtalan megkönnyebbülést éreztem. Bár könnyebbnek éreztem magam, de a gombóc még mindig a torkomban maradt. Nem számít. – Köszönöm Adam.
- De mit? – értetlenkedett ő erre.
- Hogy mellettem vagy, csak ennyit. Figyelj… nem Carlával lenne randid?
- De… de…
- Menj csak – mosolyogtam rá és megtöröltem az arcomat. – Én rendben leszek. Menj.
- Biztos? – kérdezett vissza, és láttam rajta, hogy habozik, mert menni akar, de félt engem, mint barátot.
- Teljesen biztos. Szia, Adam.
- Szia Bell – mosolygott rám, majd átölelt. Aztán sietve tűnt el a bejárati ajtóm mögött. Egyedül maradtam, de tudtam, hogy Adamnek mennie kell. Így a jó.
Hátradőltem, és kényelmesen elhelyezkedtem a kanapémon, majd bekapcsoltam a tévét.
(Emma szemszöge)
Úgy döntöttem, hogy ma meglátogatom Alice-t, és nem érdekel Adam aggodalma, ami szerintem teljesen és totálisan felesleges. Hiszen nem engem fenyegettek meg, hanem Bellt, aki talán meg is érdemelte.
Nem. Emma, állítsd le magad! Hiszen senki nem tehet arról, hogyha egy őrült gyilkos megfenyegeti és veszélyezteti az életét. Még Bell sem. Vagyis főleg Bell nem.
Féltékeny vagyok rá? Azért vagyok ilyen ellenséges? Meglehet. Hiszen ő gyönyörű, a pasik bármit megadnának egy ilyen lányért, mint ő. És ő még csak észre sem veszi őket. De miért? És Adam miért nem volt elég jó neki? Ráadásul kedves, aranyos és jószívű. Na meg az ölébe hullott egy fantasztikus állás. Nem mintha ez nekem nem adatna meg, de akkor is.
Ő csak egy idegen, aki bevarázsolta magát a családunkba és mindent megkapott, de neki ez nem volt elég jó.
Áh… csak a féltékenység beszél belőlem, semmi más.
Szerencsére Adam kocsija a garázsban volt. Nem is értem, hogy miért nem vitte magával, hiszen Carlával volt randija. De nekem így sokkal jobb. Néha az ember lányának szüksége van egy csajos estére, és én most csak ezt akartam. Cullenék olyan barátságosok voltak, még a szüleik is. Ez manapság irtóra ritka. A többi ismerősöm szüleivel alig váltottam néhány szót, míg Carlisle és Esme maga volt a vendégszeretet. Nem éreztették veled, hogy te csak a csemetéd kicsi barátnője vagy, hanem egyenrangú félként kezeltek. De valahogy… túl tökéletesek voltak. Kivéve Edward. Róla sütött a depresszió és ezt egyből kiszúrtam. Gyakran futott át sötét árnyék a szép arcán, és biztos voltam benne, hogy szerelmi bánat lehet a háttérben. Milyen rossz lehet neki… hiszen a családjában mindenki megtalálta az ideális társat – na igen, ez fura – csak ő nem. Vagy talán elvesztette? Ez sem kizárt.
Nőből vagyok, természetes megfordult a fejemben, hogy ő meg én egyszer együtt, de aztán elvetettem az ötletet. Főleg, mert Edward úgy kapta felém a tekintetét, mintha olvasna a gondolataimba, és ez marhára zavarba hozott. Nem csak ezért hagytam fel ezzel a gondolattal. Hanem azért is, mert én nem bírnám ki ilyen komoly pasi mellett. Kizárt.
Laza mozdulattal becsusszantam a kocsi vezetőülésére és bekapcsoltam a rádiót. Feltekertem a hangerőt és útnak indultam. Talán a zene miatt nem hallottam, hogy valaki követi minden mozzanatom, majd kocsiba ül, és utánam hajt.
Talán ha alapjáraton is elővigyázatosabb és figyelmesebb lennék, akkor észrevettem volna, sőt ha nem indultam volna este útnak, úgyhogy senkinek nem szóltam, akkor talán elkerülhettem volna a bajt.
De nem is én lettem volna, ha ez nem velem történik meg. Velem, aki általában fütyül minden szabályra.
A főút kihalt volt, de én nem sejtettem semmi rosszat, pedig ez nagyon lehetetlen helyzet Angliában. Mégsem aggodalmaskodtam. Azt mindig is meghagytam a bátyámnak. Aztán hirtelen megállt a kocsi, és döbbenten néztem az üzemanyag mutatóra, ami most feltűnően verdeste a nullát. Kifogyott a benzin. De hisz Adam tegnapelőtt tankolt! Mi a fene…
Lassan kiszálltam a kocsiból és körbenéztem az autónkat. Amikor a kocsi hátsórésznél jártam gyanús szag ütötte meg az orrom. A benzin szaga.
- Mi a… - bosszankodtam és a szemeim kerekre tágultak, mikor észrevettem a benzin tócsát, amit magam mögött hagytam. Tegnap még semmi baja nem volt a kocsinak, efelől teljesen biztos voltam. Ráadásul két hete vitte a bátyus rutin ellenőrzésre.
Rémülten nyúltam a táskám felé, de nem találtam meg benne a telefonom, pedig ezer százalék, hogy elraktam. Már nem is próbáltam úgy tenni, mint aki nyugodt. Mert nem voltam az, nagyon nem. Legszívesebben sírva hisztiznék egy sort, vagy elbújnék a sarokban. De nem volt sarok a közelben, viszont egyre inkább sötétedett. A rádióban meghallottam Bell hangját és egy kicsit megnyugodtam. Bár most először rettegtem az alkonyatkor.
Minden olyan hirtelen történt. A kiömlött benzin magas fokú éghetősége révén lángra kapott és én rémülten kezdtem futni zilált külsővel minél messzebb a kocsinktól. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez velem történik. Nem értettem semmit. Túl gyors és túl sok volt, na meg túl ijesztő.
Azzal nyugtattam magam, hogy ez bárkivel bármikor előfordulhat, de tudtam, ez nem igaz. Ugyanúgy, ahogy a húsvéti nyuszi sem létezik, a mikulásról nem is beszélve.
Lassan futottam, sosem voltam jó futó és hamar kifulladtam. De most nem állhattam meg, a kocsi körül egyre magasabbra terjedtek a lángok és nagyon féltem, hogy…
BUMM!
A detonáció a földre döntött, és elvesztettem az egyensúlyomat. A fejem a kemény betonnak ütközött és egy pillanatig csillagokat láttam. Az autó darabjai hatalmas hangzavarral repültek szanaszéjjel és a könnyeim már megállíthatatlanul folytak.
- Ez nem velem történik – suttogtam magamnak és többször megismételtem. Nem is sejtettem, hogy pár méterre tőlem két alak figyel és némán rajtam nevetnek, miközben fényképeket készítenek szorult helyzetemről.
- Jó napot! – jelent meg hirtelen mellettem egy vörös hajú nő, akinek hajkoronája az imént keletkezett lángokra emlékeztetett. Egyből éreztem, hogy nincs minden rendben vele, de gondoltam csak képzelődöm. És talán végre megmenekültem. De a nőnek vörös szemei voltak, amit nagyon nem találtam normálisnak. Hogy lehet valaki annyira őrült, hogy vörös színű kontaktlencséket hordjon?
Válaszképp motyogtam valamit, de még számomra is érthetetlen volt, nem még az idegennek. Felsegített, és rám mosolygott. A mosolyában mégis volt valami ijesztő, valami démoni.
Ahh… túl sok horrorfilmet nézek. Vagy csak az imént átéltek hatása? Lehet. Mégis hihetetlen hálát éreztem, főleg mikor megpillantottam egy kocsit nem messze.
- Gyere, hazaviszlek – ajánlotta mosolyogva és a kocsi felé invitált. Nem törődtem az egyértelműen gyanús jelekkel, mivel sokkos állapotba kerültem. Ha a Harry Potter-beli Voldemort jött volna értem, szerintem vele is elmentem volna.
A kocsiban nagyon elálmosodtam. Mielőtt elaludtam volna két dolog ütött szöget a fejemben. Az egyik, hogy Adam ki fog akadni, a másik, hogy a nő, akiről semmit sem tudtam, meg sem kérdezte, hogy hol lakom, mégis elindultunk.
De már nem tudtam foglalkozni ilyenekkel, mert a fejem álmosan hanyatlott hátra, és a nő gonosz mosolyát sem láttam már. Nem is sejtettem, hogy akár soha többet nem láthatom viszont a bátyámat és a barátaim.
Gyanútlan, álmos, és érzelmileg megviselt voltam. És a kocsi utasa ezt ki is használta…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó