Tartalom: Ebben a fejezetben két új szereplő jelenik meg, egyiküket már ismerjük. Ő Jacob, aki egyelőre még ismeretlen okból Angliában tartózkodik. A másik Zoey, aki nem egy hétköznapi lány, és kulcsfontosságú szereplőnk lesz a későbbiek során :) Valamint Victoria is szervezkedik megint...
9. fejezet
(Bella szemszöge)
Már nem volt erősnek lenni és Edward ellen tiltakozni. Hiszen bebizonyította, hogy ha bármikor szükségem van rá, akkor ő azonnal ott terem. Nem mondtam ki, de sokat jelentett nekem, hogy megjelent, mikor hívtam. Hát még az a gyönyörű dallam, amit dúdolt, teljesen levett a lábamról. Talán emiatt vesztettem el hirtelen a fejem és csókoltam meg. De ahogy nézett rám szerelmes féltő tekintettel, tökéletes arccal, és úgy ahogy anno régen nem bírtam a vágyaimmal. Régen éltem át ehhez fogható élményt. A lelkem úgy tört fel a börtönéből, mint a szabadulni vágyó sas, és úgy éreztem, hogy újjászülettem, és már semmi baj nem érhet. Mert ő mellettem van és vigyáz rám.
Féltem, hogy Adam és Carla mit fog szólni ehhez az egészhez, de nem tehettem mást, nem maradhattam. Majd elmondom, hogy Victoria betört hozzám, és nem merek itt maradni. Őket pedig nem akarom terhelni Emma miatt. Jaj, szegény Emma…
Most nem hagytam magam elgyengülni, inkább összepakoltam néhány fontosabb holmimat, amit Edward gálánsan kivett a kezemből, és elindultam vele.
- Francba… futva jöttem – bosszankodott a parkolóba érve. Én nem bántam, mert féltem, hogy mit tennék, hogyha egy ezüst Volvóba kéne beüljek.
- Itt az én kocsim – mutattam rá egy régies vágású kisebb kocsira. Láttam, ahogy elhúzza a száját, így annyira hasonlított egy kisgyerekre.
- Lassú – motyogta halkan és nem akarta, hogy meghalljam, de mégsem tudta elkerülni.
(Zoey szemszöge)
Nagyon nem díjaztam ezt a helyzetet, de muszáj volt engedelmeskednem, mert különben nekem annyi. Na jó, azért nem, bár kinézem belőle, hogy széttép. Némán követtem a szememmel az elhajtó az autót, és biztos voltam benne, hogy Victoria elégedett lesz velem. Bár ő azt mondta, hogy a csaj egyedül lesz, most pedig egy jóképű magunk fajtával hajtott el. Mindegy, nem is baj, ha a tervei nem úgy sülnek el, ahogy tervezte. Utáltam a terveit. Inkább elindultam vadászni. Nem mertem bevallani neki, hogy undorodom az emberek vérétől, mert féltem, hogy haragra gerjed, és teljesen feleslegesnek tartottam felingerelni, mert másképp úgysem tudok táplálkozni.
Már éppen elindultam, hogy keressek egy áldozatot, amikor futás közben neki ütköztem valakinek az erdőben. Az ütközés váratlanul ért, és hátraestem, majd morogva tekintettem a támadómra, aki döbbenten figyelt engem.
- Te ki vagy? – találtam meg a hangom, pedig legszívesebben azt kérdeztem volna, hogy mi is ő, mert, hogy nem vámpír az biztos. Rézbarna bőre, izmos felsőteste magához vonzotta a tekintetem.
- Közöd? – mért végig és szemmel láthatólag azon gondolkozott, hogy vámpír vagyok-e, vagy ember, mert nem volt könnyű eldöntenie. Én biztos voltam benne, hogy ő nem ember, de akkor meg mi a franc?
- Félvér vagyok, ne gondolkozz annyit – mondtam sóhajtva, mire ő meghökkent. – Te mi vagy?
- Tessék? Én vérfarkas – felelte őszintén, és láttam, hogy meglepődik azon, hogy kimondta. Ez érdekes. Ha vérfarkas, akkor miért nem érzem büdösnek? Hiszen azok bűzölögni szoktak, legalábbis Victoria szerint. – Hogy érted, hogy félvér?
- Gyengeelméjű vagy? Hát egy vámpír és egy ember gyereke.
- Kac-kac, azt ne mond, hogy a vérszopók már szaporodhatnak is – nézett rám gúnyosan.
- Akkor szerinted mi vagyok?
- Mutáns? Honnan tudjam én azt… - mondta, mire otthagytam. Engem senki ne mutánsozzon le, főleg nem egy büdös kutya. Bár mondjuk kicsit sem volt büdös. Na mindegy. Mit érdekel ő engem? Viszont kétségtelenül szexi volt a fekete haja, amit legszívesebben összeborzoltam volna.
- Áh – ráztam meg a fejem és elindultam keresni egy gyanútlan torkocskát.
(Bella szemszöge)
Kiharcoltam, hogy én vezethessek, bár Edward ezt nem igazán élvezte. Felnevettem dacos arca láttán, mint egy kisgyerek.
- Jaj, nem gondolod, hogy öreg vagy a duzzogáshoz? – kérdeztem nevetve, és egy kicsit jobban éreztem magam, bár a bűntudat még mindig kínozta a belsőm. – Megkeresnéd a táskámban a mobilom? – kértem meg kedvesen, mire ő készségesen engedelmeskedett és hátramászott a hátsó ülésre és kutakodni kezdett a táskámban.
Hirtelen egy teherautó jelent meg a sávunkon és én már mozdultam, hogy félrerántsam a kormányt és lelassítsak, de a fék nem engedelmeskedett az akaratomnak. Pánikba esve meredtem a felénk tartó kamionra, de nem volt erőm szólni Edwardnak, aki nem vett észre semmit, mert elszántan akarta teljesíteni a kívánságomat.
Aztán végre sikerült félrerántanom a kormányt, de a sebesség egyre csak növekedett és a kocsi elszántan repült az út melletti árok felé.
Felsikoltottam.
- Bella! – kiabálta Edward és már nyúlt, hogy megvédelmezzen, de késő volt már. Az autó hatalmas reccsenéssel érkezett az árok mélyére és megpördült körülöttem a világ. Edward karjai védelmezően húztak magához, de a fejem az üvegnek koccant, ami nagy csörömpöléssel adta meg magát, ahogy az eszméletem is. Ernyedten zuhantam Edward karjaiba, aki megvédett a további sérülésektől…
(Emma szemszöge)
Teljesen elvesztettem az időérzékemet, és nem tudtam, hogy mióta kuporgott ennek a sötét szobának a sarkában. Volt időm gondolkodni, és rájöttem, hogy ezt csak magamnak köszönhetem. Ha nem megyek el otthonról, akkor nem lenne semmi gond. Adam azt sem tudja, hogy mi lehet velem, sőt senki sem. Nem is sejtik, hogy egy őrült Victoria nevű nő tart fogságban, aki megfenyegette Bellt. Nem csináltak velem igazán semmit, azonkívül, hogy enni és inni nem igen kaptam. Na meg az a furcsa videó, amit készített. Akkor igazán szenvedtem, mert előtte csúnyán bevertem a fejem, mivel szökni próbáltam. Csupa vér voltam, és olyan furcsa volt, mintha mindjárt rám vetné magát, úgy nézett rám. Megrettentem ettől a tekintettől, aztán megjelent egy szőke lány. Ő más volt, mint a nő, nem voltak olyan kísérteties szemei. Igazából szép szemei voltak, olyanok voltak, mint a smaragdok. Talán olyan gonosz sem volt. Magázta a nőt, Victoria pedig megvetően beszélt vele. A szőke lány mintha félt volna tőle, így szimpatikussá vált számomra.
Rengeteget gondoltam a bátyámra idebent, és reméltem, hogy egy napon bocsánatot kérhetek tőle, amiért ilyen felelőtlen voltam. Vajon, mit érezhet? Biztos azt gondolja, hogy most engem is elveszít, mint a szüleinket. De én még nem akartam meghalni, nem adtam fel a küzdelmet. Talán kibírom addig, amíg rám találnak. Ki kell, hogy bírjam. De félek, mert a napok nagy részét eszméletlenül töltök, biztosan a fejsérülésem miatt. Mi van, ha nem találnak meg? Vagy… meg akarnak egyáltalán találni? Lehet, hogy nem érek annyit. Viszont az is biztos, hogy azért vagyok itt, hogy Bell szenvedjen. Akkor miért engem hoztak ide? Hiszen sosem voltunk túlságosan bensőséges viszonyban. Korábban azt gondoltam, hogy ilyen helyzet csak a regényekben és a filmekben fordul elő, de most kell, hogy rájöjjek, hogy ez a valóság. Hiába remélem, nem fogok felébredni belőle, inkább örülhetek, ha kijutok innen valaha is.
- Zoey. Elintézted, amit kértem? – hallottam Victoria hangját.
- Igen, tönkretettem a kocsi fékjét, de nem szívesen tettem.
- Nem tesz semmit, nem érdekel, hogy mit teszel szívesen és mit nem. Lényeg, hogy most ráijesztünk Bellára. Bár ebbe nem akarom, hogy belehaljon, de az se lenne baj. Lényeg, hogy megbosszuljam rajta az apád halálát.
- James nem az apám! És ezt te is tudod – csattant fel a Zoeynak nevezett lány, és rájöttem, hogy ő lehet a szőke.
- Tudom, hogy nem ő a vérszerinti apád, de én annak tekintem.
- Ki az apám?
Victoria elnevette magát vad sátáni hanglejtéssel.
- Szerinted olyan hülye vagyok, hogy elmondom neked? Neeem, és megnyugtatlak. Ő még csak nem is sejti a létezésed, rám sem emlékszik…
(Edward szemszöge)
Olyan hirtelen történt minden, és ijedten láttam, ahogy Bella szeme lecsukódik, miután a feje és az ablaküveg találkoztak. Aztán csend, csak a saját lihegésem hallom, és tágra meredt szemmel figyelem a karomban tartott tüneményt, majd remegve kiemelem a kocsiból.
- Kicsim… Bella? Hallasz engem? – rázom meg kétségbeesetten és a lelkemben, már érzem a bűntudat és a fájdalom szikráit.
- Ahm – motyogta hirtelen, és én boldogan felnevettem. Barna szemei ködösnek, távolinak tűntek.
- Annyira megijesztettél, édes – suttogtam a nyakába, miután magamhoz szorítottam.
- Legközelebb te vezetsz – motyogta és elmosolyodott. – Na, nem megyünk? Ahogy Esmét ismerem, már agyon aggódta magát. Ja, és köszi… Megint megmentetted az életem.
- Erre specializálódtam – kacsintottam rá, a karjaimba kaptam, és rohanni kezdtem az itteni házunk felé, ahol már messziről láttam, hogy mindenki a teraszon állt, és minket várt. Vagyis engem, mert Bella jelenlétére megdöbbent csend ereszkedett a levegőre. Alice már megint nem értette, hogy miért nem lát semmit, Jasper nyugalmat küldött mindenkire, bár nem tudta, hogy mi van. Emmett mérges volt, amiért szó nélkül leléptem, de örült az én angyalomnak, akit bár elég megviselten, de a karomban tarthattam. Rosalie büszke volt magára, amiért hatással volt rám. Nagyjából így éreztek a többiek.
- Te jó ég! – sápítozott Esme ijedten. - Mi történt veletek?
- Ez egy hosszú történet – feleltem sóhajtozva és hagytam, hogy Alice Bella nyakába ugorjon, és ezer bocsánatkéréssel bombázza kissé kába kedvesemet…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó