Rose és Alice jött ki értünk a reptérre. Beültem a kocsiba és Rose mellém ült. Megfogta a kezem, de nem szólalt meg, viszont hiába minden igyekezet, Edward a gondolataiból mindent kiolvashat, úgyhogy... kezdtem félni, mi van, ha véget vetnek a kisbabám életének? Nem! Nem!
- Bella... - suttogta Rose. - Nem lesz semmi baj!
Bizakodva rápillantottam, de kétlem, hogy úgy lenne, ahogy ő mondta. Edward nem moccant, ült a másik oldalamon és... bámult a nagy ürességbe, a szemei kivehetetlenek voltak. Alice idegesen hajtott haza. Nem tudom mit láthatott, de nem tetszik ez nekem. Nem akarom, hogy Carlisle megölje az én babámat. Most azt kívántam bárcsak hallaná Edward a gondolalataimat. Megértené, hogy szükségem van arra, hogy megtartsam a gyermekünket. Ő... ő simán végezne vele... de azt én nem hagyhatom! Nem! Soha! Rose mellettem áll, Emm Rosalie mellett, Alice meg fog érteni... Jasper... ő nem... félek, hogy az érzelmeimmel csinál valami szörnyű dolgot és hagyni fogom, nem... Nem fogom hagyni! Esme... fontosabb vagyok neki én... Carlisle és Edward... ők ellenem vannak. A baba ellen. Mikor a kocsi megállt, Rose kiemelt és nem engedte, hogy a saját lábamon menjek... Edward most sem vett észre semmit sem, kinyitotta az ajtót, de nem nézett rám. Soha... egy árva pillantást sem vetett rám. SEMMI! A házban már minden elő volt készítve, Carlisle már kesztyűben volt és aggodalmasan pillantott rám, Esme mellette ált. A többieket nem láttam. Vettem egy mély levegőt és megszólaltam félénk, bizonytalan hangon.
- Mit akartok tenni? –kérdeztem.
- Nem lesz semmi baj Bella. Nem hagyom, hogy legyen. –mondta Carlisle. –Akármi is az, mielőbb el kell távolítani.
Zihálni kezdtem és a karom a hasamra csúsztattam, Rose végre letett.
- Nem! –szólt Rosalie.
Edward megmozdult és szesszentett, majd ismét az ürességbe bámult… pár perc csend után megszólalt.
- Carlisle… kezdjük.
- Állj!- sikítottam. – Nem engedem!
- Bella, ígérem nem lesz semmi bajod! –mondta Edward remegő hangon. Először szólt hozzám. Idegesen megráztam a fejem és a kezem szorosan a hasamon hagytam. Nem értenek engem? Hát majd elmagyarázom…
- De Edward! –néztem a szemébe, nem engedve ezzel, hogy ne higgyen nekem. – Nekem szükségem van erre a babára! Ő az én kisbabám! Szeretem, nagyon szeretem. Megölnéd azt, aki ilyen fontos a számomra?
Edward hitetlenül sóhajtott és a tekintetét az enyémen hagyta.
- Bella! Nem tudjuk, hogy mi van a méhedben. De ártalmas rád nézve… engedd, hogy segítsünk!
- Edward! Nem bánt engem, szeretjük egymást, ő az én kisfiam!
- Kisfiú? –kérdezte Rose.
- Nem tudom, de szerintem igen. –mosolyogtam.
Hogy tudtok ilyen boldogok lenni? Bella értsd meg! Szeretlek, nem akarom, hogy bajod essen. Engedd… - mondta a férjem és megragadta a karom. De én feszesen a hasamon tartottam. A két hideg tenyerébe emelte az arcom és közel hajolt hozzám, éreztem az édes, bódító leheletét.– Bella… had segítsünk. –mondta, de nem tudott hatni rám, rendíthetetlen voltam, bár eléggé elszédültem attól, amit csinált… de nem! Erőszakkal sem tudják megtenni, mert itt van nekem Rosalie.
Makacs módon megráztam a fejem és Edward kezei lehullottak rólam. Elfordult és Carlislellal elment, Esme felém lépett és a szemei erősen csillogtak.
- Bella féltelek. –mondta félénken és remegő hangon sosem láttam ennyire aggodalmasnak.
- Esme… ne tedd, nem lesz semmi baj, ő az én kisfiam és nem árt nekem. –próbáltam nyugtatni.
Nem válaszolt, csak Carlisle után rohant. Rose rám mosolygott és felemelt.
- Rose tudok járni. –mondtam neki.
- Nem baj, fő a baba. –mosolygott. –És így te sem leszel fáradt.
Letett a kanapéra és elment. Egyedül voltam, a kezem még mindig a hasamon. Csak most vettem észre, hogy a dudor már kétszer akkora volt, mint tegnap. „Gyors gyermekkor” - nyugtattam magam. Rose visszatért egy pléddel és egy tányér levessel. Rám terítette és átadta az ételt. Hirtelen öklendezni kezdtem, és felpattantam, majd a mosdóba futottam. Minden ételtől rosszul vagyok. Valaki fogta a hajam, nem rá figyeltem, csak arra, hogy hova hányok… szerencsére elértem még időben a WC- ig. Mikor végeztem, Letekertem egy adag toalettpapírt és megtöröltem vele a számat. Felnéztem és Edward állt ott. Rose már jött a fogkefémmel. Alaposan fogat mostam és kimentem a nappaliba. Edward a kanapé előtt ált és idegesen lépkedett felém. Az arckifejezése még mindig ledöbbent és sokkolt, egyben fájdalmas volt. De nem engedem, hogy megölje a kisbabám. Rose kissé morgott, majd inkább elhallgatott, de feszülten figyelt. Edward a szemembe nézett és megfogta a kezem. De csak az egyiket, a másikkal a méhem fogtam. Előre sóhajtottam, mert tudtam, hogy rá akar venni arra, amit ellenzek. Már beszédre nyitottam a számat, amikor közbevágott.
- Bella… kérlek, engedd, hogy kivegyük belőled azt az izét.
- A kisbabám! –ellenkeztem.
-Bella! Még te sem tudod, hogy mi az. Veszélyes… nem engedem, hogy szenvedj. – Dühös lettem, mikor elhagyott, akkor is veszélyben voltam, mikor megmentettük, akkor is… mikor újra vele voltam, akkor is… és a szigeten is! De most érzem, hogy nem veszélyes… ő az én gyerekem.
- Nem érdekel… megtartom.
- Édesem… akár gyengéden, beleegyezéssel, akár erőszakkal, de nem fogom hagyni! –förmedt rám. –Nem tartod meg a „kisbabád.”
- Kisbabánk! –tettem hozzá a többes számot, szinte sikítva. –ő épp úgy a te fiad, mint az enyém! Ne tagadd meg Edward!
- Bella! Épp ez a baj… egy szörny hozta őt létre… én! Egy lélektelen szörnyeteg… és ugyanez növekszik benned is! –üvöltötte.
- De nem érted?! Ő a mi közös gyermekünk! Édes és aranyos és szeretem őt!
- Honnan tudod, hogy hogy néz ki?! Nem biztos, hogy olyan, mint egy embergyermek! Ő egy félvér! Ez egy… rád nézve ártalmas lény! Nem akarlak elveszíteni Bells!
- De nem fogsz! A gyermekünk Edward! Szeretem őt! Hányszor kell még elmondanom?! –mondtam könnyes szemekkel… próbáltam tartani magam, de nem ment… sírni kezdtem, összeestem Edward kapott el.
- Bella kérlek… - mondta rekedten és meglágyult szemekkel.
- Sajnálom Edward… de nem… - ellenkeztem.
- Én is sajnálom Bella, de akkor erőszaghoz folyamodunk…
- Ne! Rosalie! Segíts! –nyögtem és a sötétség magával ragadott.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó