Szóval meghaltam. Hát, nem egészen ilyenre számítottam. Igazából teljesen úgy érzem magam, mint a fájdalomroham előtt. Csupán nem rázkódik az ágy. Meg nem ver a szívem. Részletkérdés…
-Készüljetek fel, 10 másodperc – suttogta ragyogó hangon a legfiatalabb női tag.
-9… - a legidősebb nő.
-8… - a családfő.
-7… - az erős férfi.
-6… - a gyönyörű hangú nő.
-5… - a legfiatalabb srác. Hangja tele feszültséggel.
-4… - a fiatal nő, már megint.
-3… - újra a legfiatalabb fiú, pattanásig feszülten.
-2… - ismét a családfő.
-1… - a számomra leggyönyörűbb, a számolásban eddig nem hallott férfihang.
Ekkor nyitottam ki a szemem. Az ő hangja adott ösztönzést arra, hogy felébredjek, bár magam sem tudtam az okát. Felébredjek? Nem hinném… inkább kinyissam a szemem.
Először pillantottam meg az arcát, mégis olyan földöntúlian ismerősnek tűnt. Tökéletes, de ijesztően sápadt vonások, bronzszínű haj, ami eléggé kócos, de neki persze jól áll. Egészen sötét szemek. Majdnem feketék, csupán enyhe aranyló csík látszódott íriszében.
- Bella… - suttogta elfúló hangon, majd megölelt.
Én meg csak néztem, és gondolkoztam. Alig egy másodperc alatt vettem tudomásul a többi apróbb tényezőt. Mindent hallok, tökéletesen, élesen. A levegővételt, a távoli neszeket… mindent. A látásom is kifejezetten jó, sokkal színesebbnek látom a világot, mint azelőtt. Bár arra nem emlékszem, milyennek is láthattam azelőtt, hogy… mi is történt velem? Tapintani is tudok, sőt, a szaglásom is fejlett. Még szerencsére. Ez az illat, ami az engem ölelő fiúból áradt…
További kis idő kellett a többi ismeretlen személy szemrevételezéséhez. Mindannyian sápadtak, aranyló szeműek, de más hasonlóság nincs közöttük. Csak annyi, hogy tökéletesek.
Miután megbirkóztam a látottakkal, sután megöleltem az engem karjaiban tartó fiút, majd hátrébb húzódtam.
-Edward, hagyd őt, kikészíted – morogta a legfiatalabb, 18 körüli srác, akinek szőke haja volt, testalkata magas és erős, mint… nos, mint Edwardnak. Nyilván neki szólhatott a figyelmeztetés.
-Igen, lesz még erre elég időd – mondta szelíden a legidősebb nő, de ő sem tűnt többnek harmincnál. Barátságos, anyás kifejezés ült az arcán.
-Sajnálom… Bella, mondd, minden rendben? – kérdezte halkan Edward. Meglepve konstatáltam, hogy hozzám beszél. Ó, szóval így hívnak.
-I-i-igen, azt hiszem – suttogtam.
Ekkor meglepő dolog történt. A szőke srác összeszűkült, szinte ellenséges szemmel meredt rám, mire Edward rámorgott. Igen, morgott.
-Megtudhatnánk, hogy miről van szó? – tette szóvá a gyönyörű női hang tulajdonosa, aki hihetetlenül meseszép volt, tökéletes alakkal, hosszú szőke hajjal.
-Tévedsz, Jasper – morogta Edward foghegyről a szőke srácnak. Aha, szóval Jasper.
-Edward, érzem, te is láthatod. Valami nem stimmel Bellával– akadékoskodott Jasper.
-Srácok, magyarázatot várunk – jelentette ki a szintén 30 év körüli családfő, akinek aranyszínű haja volt, és ő is tökéletesen nézett ki, mint mindenki más.
-Na, Ed, Jazz, mondjátok már! –unszolta őket derűsen az erős testalkatú, magas férfi, aki átölelte a szőke szépséget.
Még egyszer alaposan megnéztem őket, és kiderült, hogy itt csupa pár vesz engem körül. A két idősebb felnőtt; az erős férfi és a gyönyörű lány; Jasper, és egy alacsony, fiatal, rettenetesen kecses fekete hajú lány. Edward volt a kivétel.
- Kérdezzük meg Bellát, mi a baja– tétovázott Jasper.
A családfő közelebb lépett hozzám, és kedvesen, bíztatóan mosolygott.
- Bella, Jasper azt mondja, nincsenek rendben az érzéseid. Össze vagy zavarodva? Szomjas vagy talán?
Elkerekedett szemmel feleltem.
-Köszönöm, minden rendben. Kicsit szomjas vagyok, de valahogy furcsa ez az egész… - tétováztam. - … mellesleg ő… szóval Jasper honnan tudja, milyenek az érzéseim?
-A képességével felmért téged– felelt továbbra is barátságos, meleg mosollyal az idegen.
-Hogy érti ezt?
Jasper barátnője, a tündérarcú lány levegőért kapkodott. Jazz megragadta a karját, nehogy elessen, és ekkor…
-Nem… nem, nem történhetett meg… - sosem hallottam még olyan panaszos, szívszorító hangot, mint amit akkor. Edward volt az. Nem sírt, de nyilván közel állt hozzá. – Bella, mondd, hogy nem…
-De igen, Edward – nyögte elfúló hangon a fekete hajú kislány. – Bella… - szólított meg lágyan. – Emlékszel ránk? Tudod, hogy kik vagyunk?
Haboztam. Edward arcára ezért ülhetett ki a szomorúság? Mert tudta, hogy nem emlékszem? De honnan tudja Jasper barátnőjének gondolatait? Hazudjak, vagy valljak színt? Nem akarom, hogy szenvedjenek! Nem, nem lehet!
-Én… én… tudom, hogy te ki vagy, Edward– suttogtam nagyon, nagyon halkan.
-Hazudsz – jelentette ki Jasper.
-Mégis honnan veszed ezt? – kérdeztem dühösen. Észre sem vettem, hogy felálltam. Kicsattanónak, erősnek éreztem magam.
-Onnan, hogy semmire sem emlékszel, még csak a saját nevedre sem. Csak meg akarod kímélni Edward és a mi érzéseinket.
Pusztító düh. Ennyit éreztem csupán. Odamenni Jasperhez, és valami szörnyűt tenni vele. Mi az, hogy a fejemben turkál? Hogy csinálja?
Hirtelen nyugodtságot éreztem magamban. A lábaim majdnem összecsuklottak, le kellett ülnöm. De muszáj volt tiltakoznom. Edward arca miatt.
-Ez nem… igaz…
-Akkor mondd meg a neved.
-Bella.
-Milyen Bella?
Vártam, vártam hosszúnak tűnő másodpercekig. Nem jött az ötlet. Jasper diadalittasan nézett körül. Edwardból pedig csak egyetlen csíkot láttam. Elment, hihetetlen gyorsasággal…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó