Bella reggel arra ébredt, hogy valaki puszikkal halmozza el arcát, nyakát, vállát, illetve karjának felső részét. Elmosolyodott, mivel tudta, hogy csakis egy valaki szokta így ébreszteni őt: szerelme.
– Látom, felébredtél – suttogta Edward, miközben apró puszikat nyomott vállára.
Bella a fiú felé fordult, és szorosan hozzábújt. Egyik lábával át akarta kulcsolni annak lábait, mire bosszankodva konstatálta, hogy míg ő be van takarva, addig Edward a takarón fekszik, félmeztelenül. Erre arcát elöntötte a pír, felvonta szemöldökét, miközben kitakarta magát, ráfeküdt a takaróra, majd lábát immár sikeresen tette rá a fiúéra.
Edward pedig a lány két lába közé tette lábát, karjával közelebb vonva magához. Bella mindkét kezét a fiú mellkasára rakta, és lágyan, lassan simogatni kezdte.
– Miért vagy félmeztelen? – bukott ki belőle a kérdés, mikor felnézett Edward arcába.
Az sejtelmesen elmosolyodott.
– Esetleg zavar? Akkor egy pillanat, máris felkapom az ingem.
Edward elengedte Bellát, és már állt volna fel, mikor a lány a karja után kapott. Az érdeklődve fordult vissza hozzá.
– Ne, hagyd. Nem kell, nem zavar egyáltalán – pirult el – Csak nem tudtam a miértjét, és kíváncsi voltam.
Edward féloldalasan elmosolyodott, de válaszolni csak azután válaszolt, mikor már újból felvette előbbi pozícióját.
– Elkezdtem átöltözni, míg te aludtál, és már egy inget kerestem magamnak, mikor megint megszólaltál álmodban. Nem bírtam ki, hogy ne feküdjek be azonnal melléd, így inkább engedtem a kísértésnek. Az pedig, hogy felülről is felöltözzek, teljesen kiment a fejemből.
– Mit mondtam?
Edward mélyen belenézett a lány szemeibe, és pár másodpercig nem is szólalt meg.
– Említetted egyszer édesanyád nevét.
Edward leste a lány reakcióját, miként reagál rá, de csupán az arca rándult meg egy fájdalmas pillanatra, valamint a szemeiben átsuhant a szomorúság. A fiú úgy gondolta, Bella direkt nem akarja kimutatni a fájdalmát, így inkább tovább folytatta.
– Majd össze-vissza kezdtél motyogni, kapálóztál a kezeiddel, de mielőtt lefoghattalak volna, hogy nehogy kárt tegyél magadban még véletlenül se, abbahagytad. Ezután békésen mosolyogva kimondtad a nevem, és azt, hogy szeretsz.
Edward tekintete egyre gyöngédebbé vált, ahogy beszélt. Hiszen már nagyon régóta nem hallotta, hogy Bella álmában is kimondja: szereti őt. Ez mérhetetlenül nagy boldogságot adott számára.
Bella elvörösödött a hallottaktól.
– Hiszen tudod, hogy szeretlek – simította meg a fiú arcát.
– Tudom, de azért nagyon jól esik hallanom, mikor alszol.
Edward végighúzta ujját a lány alsó ajkán, mire az kissé elnyílt a mozdulattól.
– Hmm… – mormolta Edward. – Meg akarlak csókolni – suttogta, mikor már csak pár centi választotta el őket egymástól.
– Hát csókolj! – lehelte Bella.
Edward lágyan, finoman vette birtokba ajkait, játszadozva velük. Kezét végighúzta a lány oldalán, és érezte, hogy érintése alatt a lány teste libabőrös lesz, hiába volt rajta pizsama.
Bella jobb karjával a fiú hátát simogatta, kitapintva rajta minden egyes izmot. Másik kezét végighúzta a fiú mellkasán, majd megállapodva a köldökénél, apró körökkel rajzolta körbe ujjával.
Edward felnyögött, és szenvedélyesebben kezdte csókolni Bellát.
Bella ismét felbátorodott; Edwardra gördült, megkapaszkodva vállaiba, miközben folyamatosan csókolta.
Edward ismételten felnyögött, mikor Bella egész teste szorosan hozzásimult. Mindketten hevesen ziháltak, de Bellánál ez csak felerősödött, mikor a fiú a gerince mentén végighúzta ujját a hátán.
Bella hirtelen felült, ránézett Edwardra, akinek szemében vágyat és szerelmet látott. Végighúzta mindkét kezét a fiú mellkasán, elakadó lélegzettel hallgatva, miként Edward kéjesen felnyög.
Újból ráfeküdt, de most a szája helyett a nyakát kezdte csókolgatni. Végigcsókolta annak jobb felét, majd Edward kulcscsontján áthaladva a bal felét is apró puszikkal hintette be.
– Bella… Mégis… mit… művelsz? – kérdezte Edward, mikor a lány lejjebb kezdte csókolgatni testét.
– Hát nem egyértelmű?
– Túlságosan is az – nyögte.
Megragadta Bellát, kissé felemelte, de csak annyira, hogy ki tudjon gördülni alóla.
Mikor már az ágy mellett ácsorgott, lenézett az éppen felülő Bellára.
– Talán te nem akarod? – kérdezte a lány.
Edward idegesen beletúrt a hajába.
– Dehogyisnem! Hogyne akarnám, ki ne akarná? Csak…
– Csak?
– Csak féltelek… nagyon. Nem akarom, hogy bajod essen.
– Ne félj, nem lesz baj!
– Ha ezt folytatnánk, abból csakis baj lenne – vágott Edward egy fájdalmas grimaszt.
– Nem hiszem. Különben is, te mondtad, hogy te is akarod. És én is akarnám…
– Bella…
– Szeretjük egymást, és te nem bántanál engem.
– Bella…
– Kérlek, próbáljuk meg! Kérlek! – könyörgött Bella.
– Nem – mondta határozottan Edward.
– Kérlek!
– Bella, ez veszélyes rád nézve. Komoly bajod eshet.
– Nem érdekel.
– De engem igen! Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy bántottalak! Kérlek, értsd meg, hogy nem lehet…
Bella lehajtotta fejét.
Edward idegesen felé lépett, de megtorpant, majd visszalépett.
– Most megbántottalak, ugye? – kérdezte.
Bella nemlegesen megrázta fejét; lassan felállt. Megpróbált Edward mellett kimenni a szobából, de az útját állta.
– Bella, én…
– Ne, hagyd! – nézett fel rá. – Én megértem, ha te nem… nem akarod. Felejtsük el, jó? És most, ha megengednéd, megkeresném Alice-t.
Edward hitetlenkedve bámult Bellára, de még mielőtt bármit is mondhatott volna, Alice rontott be az ajtón.
– Ó, Bella, hát felébredtél? Gyere, összeállítottam neked egy öltözéket, imádni fogod! – lelkendezett Alice a lánynak, látszólag fel sem fogva, mennyire kínos a levegő Edward és Bella közt.
Bella fájdalmas tekintettel nézett Edwardra, aki még mindig ugyanúgy állt - döbbenten, hitetlenkedve.
– Megyek – mondta Bella, elszakította tekintetét Edwardról, és Alice nyomában kilépett a folyosóra.

Mikor beléptek Alice szobájába, az ott található kanapén már valóban ott volt a Bella számára kikészített aznapi ruha.
Bella közelebb lépett hozzá, majd a legkisebb figyelemre sem méltatva felkapta, és a fürdő felé vette az irányt, hogy felvehesse.
Mikor végzett mind az öltözködéssel, mind a reggeli tisztálkodással, visszasétált a szobába, ahol Alice már az ágyon ülve várt rá. Bella sóhajtva csatlakozott barátnőjéhez.
– Tudom, hogy a reggel nem épp úgy indult a kettőtök számára, mint ahogy terveztétek – utalt Alice az előbbi, Edward szobájában lezajlott eseményekre.
– Remek – nyögte Bella, majd hátára fekve elterült az ágyon, a plafont fürkészve.
– Hidd el, Bella, Edward igazat mondott. Valóban csakis azért nem meri megtenni, mert fél. Különben belement volna ő is.
Bella érezte, hogy arca bíborvörös lesz, de próbált határozottnak tűnni.
– Nekem nem igazán tűnt így… Sokkal inkább úgy, hogy ő nem akarja.
– Valóban ezt gondolod? – szólalt meg egy Alice-énél jóval mélyebb hang az ajtó felől.
Bellának nem kellett odanéznie, hogy tudja, Edward szólalt meg és áll az ajtóban. Viszont kíváncsisága - miszerint, hova tűnt Alice - nagyobb volt, így felkönyökölve az ágyon körbenézett a szobában. Pillantása az ajtóra esett, melyen át Alice csendesen távozott. Edward közelebb sétált hozzá.
– Igen, ezt – nézett a szemeibe.
Edward szomorkásan felnevetett.
– Akkor elég nagy tévedésben vagy. Hidd el, én ezer örömmel megtenném, főleg, mivel látom, hogy te is akarod. De egyszerűen nem bírom… annyira félek már a puszta gondolattól is, hogy bánthatlak, hogy nem bírom megtenni. Nevezhetsz gyengének vagy akár gyávának is, de féltelek. Ez a dolog nálunk sokkal intenzívebben jönne le, mint ahogy minden más is, tekintve a fajtánkra. Carlisle beszélt róla még régebben, onnan tudom mindezt. Nem tudom, képes lennék-e kontrollálni magam. Bizonytalanul, a legkisebb bizonytalanság mellett pedig nem merem megtenni. Félek, hogy bármi bajod esne, mivel ahogy neked is, úgy nekem is teljesen új dolog lenne. Szörnyen féltelek, Bella… Félek, hogy elveszíthetlek…
Edward szemeibe nézve Bella nem látott mást, csakis őszinte szeretetet, szerelmet és hatalmas mennyiségű bizonytalanságot, félelmet.
– Szóval te is akarnád, csak félsz, hogy bántódásom esik?
Edward bólintott.
– És bármit megtennél annak érdekében, hogy mégis sikerüljön?
– Igen, ha te is akarod – vágta rá azonnal.
– Akkor változtass át, kérlek!
Bella könyörgőn nézett Edwardra, aki erre a kérésre megdermedt. Hosszan, mélyen fürkészte őt, miközben leguggolt az immár az ágy szélén ülő Bella elé, kezeit a térdeire rakta.
– Miért szeretnéd ezt ennyire makacsul? Hogy átváltoztassalak? – kérdezte Edward, le nem véve Belláról a szemeit.
– Egyértelmű. Mert szeretlek, és szeretnék örökre veled lenni.
Edward hátrasimította a lány haját.
– Ezért képes lennél szörnyeteggé válni. Csakis én miattam.
– Olyanná szeretnék válni, mint te. Te nem vagy szörnyeteg.
Edward egy keserves fintort vágott, miközben végigsimított a lány fedetlen nyaka mentén, megérintve a nyaki artériáját, melyre a lány szíve hevesebben kezdett verni.
– Örökre velem akarsz lenni…
– Igen.
– Ráadásul szeretsz is…
– Mindig szeretni foglak.
Edward újból belenézett a lány szemeibe, ám kezét nem vette el annak nyakáról, csupán közelebb hajolt arcához.
– Megteszed? – bukott ki a kérdés kíváncsian Bellából.
Edward elmerült a barna szempárban, míg annak tulajdonosa az ő szempárját fürkészte. Aztán válaszadásra nyitotta száját…
– Hé, fiatalok! – robbant be az ajtón Emmett, elérve, hogy Bella gyilkos tekintetével és Edward dühödt arckifejezésével találja szembe magát. – Öhm… rosszkor jöttem, hogy úgy néztek rám, mint akit menten szét akartok tépni? Bár Bellát szívesen megnézném, ahogy megpróbálná ezt – vigyorgott a lányra Emmett.
– Miért jöttél, Emmett? – kérdezte sürgetőn Edward, mivel Emmett gondolatai közt most csakis azt látta, amint Emmett elképzelte, Bella miként támadná őt meg. Illetve miként nem sikerülne neki…
– Ja, igen – kapott észbe a fiú. – Alice vihart jósolt estére, és kedvünk lenne játszani egy jót végre. Benne vagytok?
Edward kérdőn rápillantott Bellára, aki bólintott, kimutatva ezzel beleegyezését a játékot illetőn. Ezután visszafordult bátyjához.
– Számíthattok ránk.
– Szuper – csapta össze lelkendezve hatalmas tenyereit Emmett.
Már épp ment volna ki a szobából, mikor megint eszébe jutott valami, így visszafordult Edwardék párosához.
– Ó, majdnem elfelejtettem a legfontosabbat! Carlisle kérte Bella, hogy menj le a nappaliba, szeretne veled beszélni.
– Rendben, máris lemegyek.
Emmett bólintott, majd a leendő játéktól izgatottan lépett ki végre a szobából.
Edward ismét Bellára nézett.
– Menjünk, ne várakoztassuk meg Carlisle-t! – Állt fel, kezét kinyújtva Bellának, hogy felsegíthesse.
Bella elfogadta, és mikor már állt, megfogta Edward arcát, maga felé fordította, majd várakozón nézett a szemébe, utalva még Emmett előtti kérdésére.
Edward felsóhajtott.
– Később még megbeszéljük, ígérem.
Bellán látszott, hogy nem igazán tetszik neki a dolog, mire Edward magához húzta és egy gyors csókot nyomott a szájára.
Mikor szétváltak, Bella tettetett sértődéssel nézett rá.
– Azt hiszed, egy csókkal egyből meg tudsz puhítani?
Edward féloldalasan elmosolyodott, elérve, hogy Bella szíve egy ütést kihagyva őrült tempóban verjen.
– Egy csókkal meg egy mosollyal – mosolygott még mindig.
Bella játékosan belebokszolt a mellkasába, mire Edward kérdőn felvonta szemöldökét.
– Nem szép dolog megütni a másikat, hölgyem!
– Ó, elnézést – kapott a szívéhez rögtön Bella, felvéve ijedt arcát.
– Elnézem, ha most megtisztel engem azzal, hogy lekísér a nappaliba – nyújtotta felé a könyökét Edward.
Bella elfogadta.
– Részemről a megtiszteltetés, uram.
– Tudja, hogy magácska megőrjít engem? – kérdezte Edward, mikor már a folyosón sétáltak.
– Valóban? Ezt eddig még nem vettem észre. Sajnálom, hogy kellemetlenséget okozok Önnek.
– Kellemetlenséget? Szó sincs erről! Én ezt bóknak szántam.
Bella elpirult, főleg, mert már a nappaliban jártak, ahol mindenki ott ült. Alice Jasper mellett ült, egy másik kanapén Rosalie foglalt helyett Emmett mellett, míg Esme egyedül ült az egyik nagyobb kanapén, Carlisle pedig az azzal szembeni fotelban foglalt helyett.
Bella észrevette, hogy - főleg a család nőnemű tagjai - minden lépését aggódva figyelik. Erre közelebb húzódott Edwardhoz - aki egyből észrevette Bellán a változást, és tudta a kiváltó okot is -, mire az kissé haragosan meredt a helyiségben ülőkre.
Bella lehajtott fejjel tette meg a megmaradt lépéseket a kanapéhoz, de mikor le akart ülni rá, a bútor kellemesen süppedő érzése helyett egy keményebb „dologra” ült le, mire a háta mögé nézett.
Tőle fél centire Edward mosolygó feje látszódott, aki az ölébe húzta, s karjait a lány dereka köré fonta, megállapodva annak hasánál.
Bella félszegen viszonozta a mosolyt, majd érdeklődőn fordult Carlisle felé, kezeit a fiúéra helyezve.
– Miről szeretnél beszélni?
– Egy nem éppen vidám, ám véleményem szerint annál fontosabb témáról lenne szó. De, persze, megértem, ha nem akarsz róla beszélni.
– Anyuról lenne szó, igaz? – kérdezte, kezei egyre szorosabban fogták közre Edward kezét.
– Igen, részben.
Bella szorítása még erősebb és görcsösebb lett. Bár Edwardnak cseppet sem fájt, félt, hogy az ő márvány keménységű teste esetleg megsebesíti őt, ha az még szorosabban fogja szorítani. Így feljebb ült, mellkasát hozzáérintette a lány hátához, fejét pedig annak vállára támasztotta. Megcsókolta nyakánál, mire érezte, hogy Bella pulzusa az egekbe szökik, ám ezzel együtt enyhült a szorítása.
– Rendben – motyogta Bella.
Lehunyta szemeit, próbálva arra koncentrálni, hogy ne gyengüljön el. Érezte Edward hideg leheletét a nyakán, mire jól eső borzongás futott végig rajta. A fiú közelségéből akart erőt meríteni a folytatáshoz, ahogy egykor azt Edward tette az anyjával.
Mikor kinyitotta szemeit, próbált csakis Carlisle mondanivalójára koncentrálni, és nem arra, hogy hányan figyelik fürkészve az arca minden egyes kis négyzetmilliméterét.
– Charlie felhívott engem.
– Mi? Mikor? Miért nem szóltál? – kérdezte Bella. – Hiszen róla egészen el is feledkeztem… Hogy lehettem ilyen önző? – suttogta maga elé.
– Nem vagy önző.
– Dehogyisnem vagyok az! Saját magam előbbre helyeztem, míg Charlie-t még csak fel sem hívtam. Meg sem kérdeztem, ő hogyan viseli. Mi ez, ha nem önzőség?
– Logikus reagálás. Ha elveszted azt, akit szeretsz, akkor sokáig csak rá tudsz gondolni, senki és semmi másra nem. Ez nálad ráadásul azzal is párosult, hogy négy napig ájultan feküdtél. Senki nem hibáztat téged, Bella, Charlie sem teszi ezt. Létem során rájöttem, hogy az embereknél, *amikor valaki meghal, akkor nem az ő élete az, amelyik megállt abban a pillanatban.
– De én túltettem magam rajta, mert segítettetek, legfőképp Edward – ellenkezett Bella.
– Valóban túltetted magad rajta, vagy csak felénk akarod ezt mutatni? – kérdezett rá Carlisle, elérve, hogy Bella a padlót kezdje fixírozni. – Bella, a veszteség egyszerű, mégis hatalmas szó. **Ha az ember nem tanul meg bánni vele, és elfojtja az emiatt érzett fájdalmát, az egész életére rátelepedhet.
A szobában csend állt be. Mindannyian Bella lehajtott arcát figyelték, melyet félig eltakart előlük a lány arcába hulló haja.
Bella tudta, hogy Carlisle igazat mondott. Valóban próbálta mindenki felé azt mutatni, hogy köszöni, de vele már minden rendben van. Csakhogy Carlisle-on kívül az egész család látta rajta, hogy ez mégsem igaz teljesen. Közülük pedig Carlisle volt a szókimondó, aki tudatta a lánnyal az általuk észrevett dolgokat.
Igaza van Edwardnak. Valóban rossz színésznő volnék…
Bella erőt vett magán, majd felemelte a szégyentől elvörösödött fejét. Szégyellte magát, mert megpróbálta elhitetni velük, hogy túllépet a dolgon. És azért is érzett szégyent, mert kiderült.
– Sajnálom, bocsássatok meg, csak… nem igazán szeretem kimutatni a gyengeségem. De ezt leszámítva most úgy érzem, valóban könnyebb már.
Carlisle bólintott.
– Persze. Napról napra könnyebb lesz, meglátod.
– És nem haragszunk, kedvesem – súgta Edward a lány fülébe.
– Köszönöm – pirult el újból. – Hogy viseli Charlie? Beszélt róla? – kérdezte kíváncsian Carlisle-tól.
– Hasonlón megy keresztül, mint te. Csupán ő ***azzal áltatja magát, hogy nagyon elfoglalt, de valójában csak érzéstelenítőnek használja a munkát a hirtelen jött veszteség ellen. Szinte haza se jár. Éjjel-nappal dolgozik, hosszabb bevetéseket vállal. Ezzel próbálja elterelni a gondolatait, a figyelmét, míg te inkább Edwarddal.
Bella elvörösödött, és önkéntelenül rásandított a vállán pihenő fiú arcára. Annak tulajdonosa egy féloldalas mosoly kíséretében rákacsintott.
– Csak azt nem értem, miért hoztatok egyből ide. Félre ne értsetek, én rendkívül örülök ennek, csak nem tudom a miértjét. Hiszen a kórház logikusabb megoldás lett volna abban az állapotban – fintorgott Bella.
Edward csendesen felnevetett. Bella kérdőn rápillantott.
– Azt hiszem, ennek én vagyok az oka. Carlisle először kórházba akart vinni téged, de én nem engedtem, hiszen tudom, mennyire utálod azokat – mosolygott.
– Oh… köszönöm – lepődött meg Bella.
– Nem tesz semmit – fúrta homlokát a lány nyakába.
– Nos, igen. Charlie pedig megkért rá, hogy addig maradj nálunk, míg nem leszel teljesen jól. Azt mondta, hogy ő úgyse tudna akkora hatást elérni nálad. Megkért, hogy vigyázzunk rád.
– De miért nem láthatom őt?
– De hisz’ láthatod őt, szó sincs arról, hogy nem! Nekem csupán azt mondta, hogy nem akarja, hogy szemtanúja légy az ő gyengeségének. Egyébként most is bevetésen van, és még több napig nem tér vissza.
– Nincs a városban?
– Nincs.
– Értem.
Carlisle Edwardra pillantott, aki bólintott. Bella gyanította, hogy egyfajta néma párbeszédet folytattak.
– Charlie beszélt Renée-ről is.
– Mit mondott?
– Értesítették őt, hogy mivel nagyon súlyos égési sérülések is voltak a holttestén, így csupán elhamvasztják. Charlie beleegyezett, és megkérte őket, hogy a hamvait szórják a tengerbe, mert állítólag nagyon szerette azt. Phillel is ezt teszik.
Bella csak bólintott, mivel nem bírt megszólalni. Ő is jól tudta, hogy anyja odáig volt a tengertől. Charlie jól döntött. Renée-nek is tetszene; Bella biztos volt benne.
A lány érezte, hogy látása elhomályosul a szemébe szökő könnyektől. Ugyanakkor azt is érezte, hogy valaki megsimítja arcát. Azt tudta, hogy nem Edward volt az, hiszen ő még mindig átkarolva tartotta őt.
Oldalra fordította fejét, hogy megnézhesse ki ért hozzá, mire a könnyei kicsordultak, végigfolyva arcán lecsöppentek a ruhájára. Nem akart sírni. Le akarta törölni azokat, de más gyorsabb volt.
– Ne sírj, Bella! – kérte Rosalie.
Bella az újra felszínre törő fájdalmaktól megdöbbenni sem tudott. Mindenkire gondolt, ki érhetett elsőként arcához, csak Rosalie-ra nem.
Szemeibe újra könnyek gyűltek, melyek alattomosan kicsordultak - újra és újra. Bár nem akart mindenki előtt sírni, nem bírt parancsolni magának.
Edward nyugtatólag simogatni kezdte hátát, haját, míg Esme az arcával tette ugyanezt. Alice Rosalie-val együtt a kanapé mellé térdeltek, le-letörölve Bella arcáról a könnycseppeket. Jasper is közelebb ment hozzájuk, a kanapé hátánál megállva, kezét a lány vállára rakta, hogy még intenzívebben tudjon hatni Bellára a nyugalma. Ám ez most nem ért olyan eredményt, mint szokott.
Carlisle bűntudatosan szólalt meg.
– Sajnálom, Bella. Megint felhoztam a témát, ami még túl friss. Az én hibám.
– Ne… – sírta Bella. – Ne okold magad! Én vagyok gyenge…
– Nem vagy az. Hiszen egész szépen viselted az ébredésed óta, most viszont felszakítottam a begyógyulni készülő sebeket.
Bella megcsóválta fejét, de hangosan nem mondott semmit.
Edward közelebb húzta magához.
– Ne sírj, édesem! Akarod, hogy felvigyelek?
– Ne, nem kell, mindjárt lenyugszom. Csak hadd álljak fel egy kicsit. Talán jót tenne…
Edward elengedte őt, Rosalie és Alice Bellával egyetemben felálltak. De a barna hajú lány alig tett meg egy lépést, érezte, hogy összecsuklik. Azonban Edward, Alice és Rosalie egyszerre kaptak utána, megelőzve ezzel a bajt; azt, hogy a földön kössön ki.
Bella az immár álló Edward felé fordult, és úgy bújt hozzá, ahogy még sosem. Szinte teljesen rámászott, és úgy ölelte magához, hogy karjai belesajdultak, ő mégsem törődött most ilyenekkel. Könnyei patakokban hullottak, de ez sem érdekelte már. Karjaival átölelte Edward nyakát, fejét annak nyakához fektette, saját könyökhajlatával pedig eltakarta arcát. Testét rázta a zokogás, mégis egyre erősebben bújt bele a fiú ölelő karjaiba.
Edward fél karjával vonta magához, míg a másikkal simogatta. Nem tudta, mivel bírná megvigasztalni. A jelen pillanatban úgy érezte, a puszta közelsége is megteszi.
– Ne sírj, drágám! – simogatta meg Esme Bella fejét.
A lány kábán, sírva felnézett; meglátta a nőt, aki közvetlen Edward mögött állt egy kicsivel, szomorú, együtt érző mosollyal arcán.
Bella gyengéden eltolta magát Edwardtól, majd nem gondolkozva Esme nyakába vetette magát. Az először meglepődött, de az első döbbenet leküzdése után visszaölelte Bellát, aki a karjaiban még nagyobb sírásba kezdett.
Edward szomorúan lehajtotta fejét. Nem amiatt volt rossz hangulatban, mert bántotta, hogy Bella Esme karjaiban van, hanem azt, hogy nem tudja, miként segíthetne szerelmén.
Hiszen ő ösztönözte, hogy sírja ki a bánatát! Ő mondta, hogy attól jobb lesz. Most pedig ő érzi magát rosszul ettől…
Mindazonáltal tudta, hogy ez tényleg jót tesz most neki. A sírással párhuzamosan kijön egy része a fájdalomnak is. Mégse tudta tehetetlenül nézni ezt. Valamit tenni akart, amivel enyhíthetne Bella fájdalmán.
Bella sírása csillapodni látszott, erre utalt az, hogy immár csak egy-egy könnycsepp hagyta el szemét, viszont hangosan zihált.
– Te… te olyan jó vagy hozzám, Esme… túl jó… – sírta Bella.
– Ugyan, drágám! Úgy beszélsz, mintha csak Edwardot hallanám!
Bella eltolta magát a nőtől, hogy a szemeibe nézhessen.
– Nem, ez így van. Már az első pillanattól elfogadtál engem, holott még látásból nem is ismertél. Te is mindig ott voltál nekem, ha szükségem volt rád. Bíztattál, szerettél, támogattál, erőt adtál… Eddig úgy tekintettem rád, mint Edward, Alice, Jasper, Rosalie és Emmett édesanyja. Mint a Forks-beli édesanyámra. Most már úgy érzem, végérvényesen is az én édesanyám is vagy… Szeretlek – sírta el magát újra.
Esme meghatódva ölelte magához újból a lányt. Annyira jól estek neki a szavai, annyira mélyen érintette őt, hogy teljesen biztos volt benne, ha még ember volna, olyan, aki képes a sírásra, most ő is Bellával együtt itatná az egereket.
– Jaj, Bella! Én is szeretlek. Téged nem lehet nem szeretni. Mindig is az én csupa szív, bátor, intelligens, odaadó, melegszívű, merész, szerény lányom leszel! Köszönöm, hogy itt vagy velünk.
Bella zokogása felerősödött. De most nem a fájdalomtól, hanem a meghatódottságtól és attól a szeretettől, ami Esme szavaiban található volt. Jól estek neki a nő szavai, ölelése, anyai szeretete. Nem tudta, mivel érdemelte mindezt ki, amit a Cullen családtól kapott, legfőképp Edwardtól.
Miután Bella zokogása elhalt, csupán egy-egy kósza szánkázott le arcán, elengedte Esmét, aki bátorítóan megszorította kezét, rámosolygott, mire a lány viszonozta. Majd megfordult, mire Edwardot látta meg maga előtt. Annak szemében annyi édes érzelem dúlt, hogy nem tudott rajta kiigazodni.
Edward hívogatóan széttárta karjait, és várta, hogy Bella hozzábújjon. Az nem is habozott sokáig, egyből felé lépett. Nem nézett lábai elé, minél előbb akart újból szerelme biztonságot nyújtó karjai közt lenni. Ennek eredményeképp megbotlott saját lábában, mire Edward megragadta a könyökénél, és lassan felhúzta őt.
Elmerültek egymás tekintetében. Majd csak azt érezték, hogy szájuk leheletfinoman összeér, újból és újból, puszit nyomva egymás ajkaira. Most viszont Edward nem bírt magával kettejük közül: mohón, szenvedélytől izzón csapott le a lány szájára, aki csöppet sem ellenkezett. Felvette a fiú vad tempót diktáló iramát, beletúrt annak tarkóján levő hajába, és érezte, hogy Edward is hasonlóképp cselekszik.
Bella kizárta a külvilágot, ahogy Edward is. Most csakis a másik létezett nekik, és az, hogy boldoggá tegyék egymást.
Bella lefele haladva végighúzta mutatóujját a fiú felsőtestének közepén, majd felfelé már az egész tenyerével simogatta.
Edward bizonytalanul lépett egyet hátra, mire a kanapénak ütközött. Bella a fiúval együtt haladt - igaz, ő előre felé -, csakhogy ő nem csupán egyet, így Edwardot szó szerint levette a lábáról: a fiú rázuhant a kanapéra, magával húzva a lányt is, aki erre a mellkasára esett.
Edward belenevetett a csókjukba, mire Bella értetlenül nézett fel rá, megszakítva a csókot.
Lebámult a fiúra, aki csak nevetett, ölelve Bellát. A lány szája is megrándult annak édes nevetésétől, bár még mindig nem értette a viselkedését.
– Min nevetsz ennyire? – Hajtotta rá a fejét a fiú mellkasára.
– Csak azon, hogy emberi létedre mennyire könnyedén ledöntöttél a lábamról.
Bella elpirult, ám válaszolni nem válaszolt. Körbenézett a nappaliban, mire döbbenten, mégis nyugalommal megtelve látta, hogy rajtuk kívül nincs senki a helyiségben.
Edward épp Bella karját simogatta, mikor megkordult annak hasa.
– Ideje enned.
Felálltak, majd a konyha felé vették útjukat.
Edward elővette a tegnapi maradékot, megmelegítette, majd a lány elé tette.
– Jó étvágyat! – adott Bella arcára egy puszit.
– Köszönöm.



***



A nap további részét Edward szobájában töltötték, a fiú kanapéján. Ugyanúgy feküdtek rajta, ahogy még délelőtt a nappaliban, csupán Edward még a simogatás mellett a lány hajával is játszadozott.
– Tudtad, hogy Esmének nagyon nagy örömet okoztál azzal, amit délelőtt mondtál neki? Még a többiek is meghatódtak rajta…
Bella felemelte fejét a fiú mellkasáról és a szemeibe nézett.
– Én csak azt mondtam neki, ahogy érzem. Valóban olyan nekem, mint…
– Az édesanyád – fejezte be helyette Edward, látva a lány szemein átvillanó fájdalmat.
– Igen – bólintott Bella.
– Tudod, kezdek féltékeny lenni rád – mondta Edward mosolyogva.
Bella meglepődve nézett vissza rá.
– Féltékeny? De hát miért? – értetlenkedett.
Edward halkan kuncogott.
– Mindeddig én voltam úgymond „Esme kedvence”, mivel engem ismert meg legelőször és fogadott el fiaként, ahogy én őt édesanyámként. Ahogy a többiek is csatlakoztak a családhoz, őket is ugyanúgy megismerte, megszerette, mint engem. Ugyan sose tett köztünk különbséget, a gondolataiban többször láttam, hogy engem különösen szeret. Mikor te beléptél az életembe, az életünkbe, Esme már akkor szeretett, holott még nem is ismert személyesen - ahogy te magad is mondtad. A szeretet mellett pedig hálás is neked, amiért elfogadsz, és viszont szeretsz engem. Ráadásul nem csak engem, hanem mindenki mást is. Tudod, mi mindannyian nagyon szeretjük Esmét. Carlisle-on kívül pedig senki nem igazán szokta mondani neki, mennyire is fontos ő. Te viszont már többször utaltál erre, délelőtt pedig a tudtára is adtad. Esme most már szinte jobban szeret téged, mint engem – vigyorodott el.
– Hűha… – Bella csak ennyit bírt reagálni.
Edward megsimította arcát.
– Én nem akarlak kitúrni téged sehonnan sem.
– Nem is túrsz ki – mosolygott a fiú.
– De hát az előbb azt mondtad, hogy…
– Hogy Esme szinte már jobban szeret téged, mint engem – bólintott. – Igen. De ez még nem jelenti azt, hogy engem kevésbé szeretne már. Éhes vagy? – kérdezte hirtelen.
– Nem – ráncolta szemöldökét Bella.
– Akkor öltözz fel! Máris indulunk.
– Rendben.

Bella éppen a kabátja cipzárjával küszködött, ami sehogyan sem akart megmozdulni. Dühében már szinte ott tartott, hogy letépi magáról, mikor Alice odaszökkent hozzá.
– Segítsek? Látom, elakadtál kicsit – mosolygott a bejárati ajtó mellett ácsorgó lányra.
– Igen, kérlek. Utálom, hogy ennyire béna vagyok…
– Tessék, kész is van. Becsípődött a kabát anyagába, ezért nem bírtad felhúzni.
– Köszönöm, Alice. Mihez is kezdenék nélküled? – mosolygott rá.
Alice viszonozta, majd belekarolva a lányba kisétált a szabad levegőre.
Bella mélyen beszippantotta magába a friss levegőt, lehunyt szemmel élvezve azt. Mikor mosolyogva kinyitotta szemeit, Edward arcát pillantotta meg sajátjától pár centire, aki szintén vigyorral arcán figyelte őt.
– Hmm… Már tudom, minek van ilyen jó illata – incselkedett Bella.
Edward még mindig vigyorogva, kérdőn felhúzta fél szemöldökét.
Alice már Jasper mellett ácsorgott, Rosalie-ra és Emmettre várva, miközben beszélgetéssel ütötték el az időt.
– Ezt akár én is mondhatnám – válaszolt Edward.
Majd hirtelen elkezdte csiklandozni Bella oldalát, aki erre visítva felnevetett a nem várt „ostromtól”.
Mindenki feléjük kapta fejét; mindannyian szélesen elvigyorogtak, mikor meglátták kettősük játékát.
Bella vergődve próbált szabadulni Edward csiklandozásából, de ez nemigen sikerült neki. A kapálózás miatt Edward fel-felgyűrte a lány kabátját, így ujjai hozzáérhettek annak bőréhez, melynek hatására még erőteljesebben kezdte csiklandozni. Bellával együtt, felszabadultan nevetett, felmentve a gondok, fájdalmak alól; kacagásuktól volt hangos a ház mellett húzódó erdő.
– Ne, ne, kérlek, hagyd abba! – könyörgött visítozva Bella.
Edward úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a lány rimánkodását.
– Edward!
– Mondtál valamit? – nevetett a fiú.
– Gonosz vagy!
– Tudok róla.
– Kérlek, engedj el! Nekem levegő is kell – dobta be mentőötletét Bella.
Edward kuncogva engedte el.
Bella hevesen hullámzó mellkassal, mosolyogva vette ezt tudomásul.
Edward még mindig őt figyelte, szélesen vigyorogva, ahogy levegő után kapkod.
Bella ránézett, majd hirtelen futásnak eredt az erdő felé, miközben önfeledten kacarászott. Edward játékával sikerült kivernie a fejéből az elmúlt napokban történt szomorú eseményt.
A fiú mosolyogva, felhúzott szemöldökkel követte őt szemeivel, miközben utána kiáltott.
– Ezt te sem gondolhatod komolyan!
Bella nem felelt, tovább futott.
Így Edward megcsóválta fejét, és utána eredt.
Bár a lánynak húsz méter előnye volt, ő mégis tized másodperc alatt beérte. Elkapta derekánál, és belecsókolt nyakába. Bella ettől kellemesen összerándult, majd már csak azt vette észre, hogy ismét a ház előtt állnak.
– Ez nem igazságos! – nevetett.
– Előbb indultál, úgyhogy nagyon is az – ellenkezett kuncogva a fiú.
Emmett lépett oda hozzájuk, nyomában a somolygó Rosalie-val.
– Akkor indulhatunk?
– Persze.
Bella nevetése azonnal elhalt, de még a mosolya is lelohadt az arcáról, mikor észrevette, hogy senki sem a garázs felé indul, hanem az erdő fele veszik útjukat. Nyugtalanul fészkelődni kezdett Edward karjaiban - azóta sem tette le őt a saját lábaira -, aki erre a mellkasához szorította fejét.
– Ugye nem…? – kérdezte reménykedve Bella.
– Csak hunyd le a szemed.
Bella utolsó reménye is elszállt emiatt a mondat miatt, így inkább a mellkasa felé fordult, kezét maga elé téve.
Alice megmosolyogta párosukat, majd Jaspert kézen fogva futni kezdtek a tisztás felé. Ők ketten vezették most őket, mögöttük szorosan Rosalie és Emmett rohant, majd Carlisle és Esme párosa jött, a sort zárva pedig Edward futott, karjai közt Bellával. Utóbbi nem akart annyira gyorsan futni, mint szokott, nehogy megijessze Bellát vagy netán rosszul legyen a lány.
Ugyanarra a helyre igyekeztek, mint legutóbb, ahova Forksba költözésük óta kijártak játszani.

Amint mindannyian megérkeztek, mindenki azt csinálta, amit az évek során, ha játszottak.
Carlisle Jasperrel elkezdte megrajzolni a négyzetet, kijelölték a bázisokat.
Alice Emmettel melegített be: egy labdát dobáltak egymásnak, emberi szemnek láthatatlan gyorsasággal.
Esme Rosalie-val beszélgetett, miközben a szőke lány ellenőrizte kinézetét egy kis zsebtükörben.
Edward lehajolt Bellához, félresöpörte haját, és egy puszit nyomott a füle mögötti gödröcskére. A lány erre összerezzent; felnézett a fiú szemeibe.
– Máris itt volnánk? – kérdezte Bella.
– Bizony.
Edward még közelebb hajolt hozzá, orrával súrolta a lány bal orcáját, orrát. Mindketten lehunyták szemüket, ajkaikkal a másikét kényeztették.
Ez nem volt olyan szenvedélyes és mohó, mint amiket az elmúlt két napban egyre többször váltottak. Nem. Ez telve volt szeretettel, gyöngédséggel; pont az ellentettje volt.
Ajkukkal hosszabb puszikat adtak egymásnak. Bella felemelte bal kezét, rátéve Edward jobb orcájára pedig simogatni kezdte. Minden mostani érintésük telis tele volt szerelemmel, amit a másik iránt éreztek.
Nem bírtak a másik nélkül létezni, tudták jól. Hiszen ők ketten adtak egyet, egy teljes egészet. Kiegészítették a másikat, egymást. És bár - főleg az elején - voltak olyanok, akik nem nézték jó szemmel a kapcsolatukat, sőt, egyenesen ellenezték vagy nem jósoltak nekik hosszabb közös jövőt. De az idő és a szerelmük fokozatos erősödése őket bizonyította.
Edward egy utolsó puszit nyomott a lány szájára, majd mosolyogva távolabb húzta fejét. Letette Bellát a földre, átkarolta derekát és közelebb vezette őket a többiekhez.
– Na, akkor kezdhetjük? – kérdezte lázasan csillogó szemekkel Emmett.
Ahogy Bella körbenézett, mindenkin látta, hogy legalább annyira izgatott, mint Emmett. Hiába… régen játszották szeretett játékukat.
– Kezdhetjük – bólintott mosolyogva Alice.
Emmett hangos üvöltésben fejezte ki örömét és izgatottságát, majd Jasperrel és Carlisle-lal együtt elfoglalta helyét.
Alice megragadta a labdát, és elindult a dobó helyére.
Rosalie felkapott egy ütőt, és beállt a helyére.
Esme közelebb lépett Belláékhoz.
– Kívánj sok sikert! – csókolta homlokon Edward Bellát, és ő is elfutott a helyére.
Bella mosolyogva figyelte szerelme távolodó alakját.
– Gyere, menjünk oda – mutatott Esme egy viszonylag távolabbi pontra.
Bella bólintott, mire elindultak.
– Sose szoktál játszani? – kérdezte Bella.
– Még eleinte, egyszer-kétszer játszottam. Már akkor is észrevettem, hogy csalnak. Szóvá is tettem, de persze, tagadták. Így eldöntöttem, hogy akkor én nem játszom, csupán bíró leszek.
– Nem bántad meg?
– Nem. Bár néha-néha engem is magával ragad a játék szenvedélye. Ilyenkor én is beállok közéjük egy-egy ütésre.
Belláék közben elérték az Esme által kijelölt pontot. Figyelmüket a játékra emelték, melyben Alice készülődött dobáshoz.
Az ütő Jasper kezében volt, míg az elkapó posztot Carlisle töltötte be. Alice csavartan dobta a labdát, amit Jasper sikeresen elütött. Emmett a labda nyomába eredt, csakúgy, mint Edward, miközben Jasper futni kezdett. Rosalie a pálya szélénél álldogált, várva, hogy ő is újból sorra kerülhessen. Edward Emmettel a sarkában futott a labda után. Elrugaszkodott a földtől, majd a levegőben elkapta a labdát, amit nyomban vissza is küldött Carlisle-nak.
Carlisle kinyújtotta érte kezeit, és szinte szabályosan Jasper becsúszásával el is kapta azt. Mind a hatan egyszerre fordultak Esme felé, várva az ítéletet.
– Carlisle előbb elkapta – mondta Esme.
– Ez nem igaz! Mindkettő egyszerre történt – dacoskodott a visszatérő Emmett.
– Nem, mert Jasper tized másodperccel előbb becsúszott – kelt a fiú védelmére Alice.
– Alice, Esmének igaza van. Carlisle előbb elkapta – szólalt meg Edward.
– Nem, nem, nem. Alice-éknak van igaza. Jasper gyorsabb volt – szólt közbe Rosalie is.
Bella csendesen hallgatta a többiek vitáját arról, ki is volt a gyorsabb. Ő nem igazán tudott hozzászólni. Számára egyenlő volt, mindketten egyszerre mozdultak.
– Bella – zökkentette ki Bellát Esme hangja.
– Igen?
– Te hogyan láttad?
Bella pislogva meredt Esmére, de azért megosztotta vele az általa látottakat.
– Uhm… szerintem döntetlen.
– Hah! Látjátok? Bella szerint is egyszerre volt mindkettő! – ujjongott Emmett.
– Már meg ne sértődjön senki, de Bella nem láthatta olyan élesen – szólalt meg halkan Rosalie.
– Így van – helyeselt gyorsan az érintett. – Valóban elég gyorsan történt.
– Na, ugye…
– Ahelyett, hogy veszekszünk, kérdezzük meg a két szóban forgót – hozakodott el ötletével Esme.
– Én nem figyeltem, hogy Carlisle mikor kapta el a labdát – vallotta be Jasper.
– Én szerintem egyszerre kaptam el a labdát, és csúszott be Jasper.
– Jó, akkor ezek szerint hárman állítják, hogy döntetlen, ketten-ketten, hogy az egyik gyorsabb volt, míg Jasper nem látta – összegezte Esme. – Ezek szerint akkor döntetlen.
– Na, de… – kezdte volna a tiltakozást Rosalie, de Emmett leintette.
– Akkor folytassuk!
Majd, mint egy végszóra újból mindenki felvette pozícióját.
– Nahát – nyögte Bella, utalva az előbbiekre.
– Igen. Eléggé mások tudnak lenni, ha a játékról van szó.
– Nem, nem arra mondtam. Hanem arra, hogy mennyire gyorsan és rutinos könnyedséggel simítottad el az ügyet.
Esme rámosolygott Bellára, megrántva vállait.
– Több évtized tapasztalattal a hátam mögött már gyerekjáték.
Rövid hallgatásba burkolóztak, mialatt figyelmüket a játékra fordították.
Ismét Alice dobott, de most Edward ütötte el játszi könnyedséggel. Pár másodpercen belül megkerülte a pályát; Bella számára egy csíkká folyt össze. Mikor Rosalie visszaküldte a labdát Carlisle-nak, Edward már rég beért, ezzel pontot szerezve.
– Egyébként úgy látom, neked sem esik nehezedre lenyugtatni a kedélyeket – mosolygott Esme.
– Ezt hogy érted? – nézett rá zavarodottan Bella.
– Nem kis dolog lecsillapítani Edwardot, ha éppen támadni akar. De más esetben is nehéz szokott lenni, hiába próbál úriemberként viselkedni, ha az indulatai magával ragadják őt.
– De hát csupán közé és Tanya közé álltam – vált világossá Bella számára, Esme mire is akart kilyukadni.
– Ezzel pedig máris elérted, hogy rád is tekintettel legyen, hogy ne bántson téged. Hidd el, én láttam rajta, hogy amint ezt tetted, rögtön megingott, csupán nem igazán mutatta ki.
– Csak azért tettem, mert nem akartam, hogy később megbánja. Ráadásul a barátságotokat sem akartam tönkretenni… de sajnos, mégis sikerült.
– Emiatt ne legyen bűntudatod. Carlisle már döntött, ezen már nem igazán segíthetsz. Tanya pedig megérdemelte, saját maga harcolta ki. Amúgy jól is tetted, hogy közéjük álltál. Ezzel is bizonyítottad, hogy te igenis nagyon jól ismered már őt, és tudod, hogy milyen.
Bella bólintott, majd tekintetével újból a játékot kezdte figyelni.
Most Emmett volt az ütő, míg továbbra is Alice volt a dobó, Carlisle pedig az elkapó.
Emmett sokkal erőteljesebben ütött bele a labdába, mint a többiek, így Bellának egy pillanatra a fülére kellett tapasztania kezeit a hangos csattanástól, ami az ütő és a labda találkozásából keletkezett. Mikor Emmett már futott, Edward és Jasper a labda után eredtek. Mindketten ugráshoz készülődtek, melynek következtében a levegőben összeütköztek, és a földre zuhanva hatalmas dörgést eredményeztek. Bella ijedten tett egy lépést a kettejük irányába, de rögtön megnyugodva vissza is lépett, mikor azok ketten kacagva keltek fel a földről, bár a labdát nem sikerült elkapniuk. Edward tekintetével megkereste Bellát, rámosolygott, mire az megkönnyebbülve viszonozta.
Esme elkapta ezt a pillanatot, és mosolyogva szólalt meg, habár Bella helyett a többiek játékát nézte.
– Nagyon szeret téged.
– Én is őt – pirult el Bella.
– Látszik is rajtatok, hogy boldogok és kiegyensúlyozottak vagytok együtt, még a körülmények ellenére is – bólogatott Esme.
– Edward hatalmas segítség most nekem, ha ő ezt nem is tudja. Nem hiszem, hogy ennyire könnyen és hamar túl tudtam volna tenni magam a történteken. De az merőben sokat segít, hogy itt van velem, és próbálja elterelni a figyelmem.
– Igen. Fontos neki, hogy boldognak lásson.
– Ahogy nekem is, hogy ő az legyen. Tudod, Esme, mikor egyikünk szomorú vagy maga alatt van, akkor a másik is rosszul érzi magát, mert át tudjuk érezni a másik szenvedéseit. Ezért is próbáljuk minél gyorsabban és hatásosabban boldoggá tenni őt.
– Ez rendkívül szép és nemes dolog. Örülök, hogy egymásra találtatok.
– Én is – mosolyogtak egymásra
– Nem szép dolog kibeszélni a másikat – kiáltotta oda Edward; szája szegletében mosoly bujkált.
Esme és Bella egyszerre kapták a fiú felé a tekintetüket. Esme bűntudatosan elmosolyodott, míg Bella kinyújtotta rá a nyelvét, mire Edward hangosan felnevetett.
– Nem szép dolog kihallgatni sem a másikat – kiáltotta vissza Bella.
– Tudod, hogy mindig felfigyelek a nevemre!
– Örülök, hogy ezt megbeszéltük, de nem térhetnénk vissza a játékhoz? Még egy dobás hátra van, utána addig beszélgethettek, ameddig csak akartok! – szólt közbe a játék hevétől boldogan mosolyogva Emmett.
Edward rákacsintott Bellára, és visszaállt helyére.
Bella most nem követte őt a tekintetével, mert meglátta az erdő szélénél egy magas alak sötét sziluettjét. Nyugodt légzése zihálásba csapott át, szívverése felgyorsult. Ugyanazt az árnyat látta, mint már két alkalommal. Most viszont a mező másik oldalánál, a Cullenéktől távolabb, a sötétségbe burkolózva álldogált. Bella érezte, hogy az ismeretlen alak egyenesen őt figyeli, mire tett felé egy bátortalan lépést.
Esme épp a többieket szidta, hogy az utolsó dobásnál sem tudnak kiegyezni úgy, hogy ne kapja őket csaláson. Senki nem figyelt rá, mindenki a veszekedésben való igazáért küzdött.
Bella tett még pár lépést az idegen felé, aki továbbra is nyugodtan, mereven állt ott. Gyorsabb tempóra váltott, kocogásra, mert minél előbb oda akart érni. Az árny továbbra is mereven bámulta őt.
Most végre megtudom, ki is ez az idegen – futott át Bella agyán az izgatott gondolat.
A kocogásból futás lett, de még így se érte el a mezőnek a felét sem. De ő nem adta fel, ahhoz túlságosan elszánt és kíváncsi volt.
Az árny hirtelen és gyorsan elfordította fejét, arra a pontra meredve, ahol Cullenék voltak.
Bellának erre hirtelen feltűnt a nyomasztó, vészjósló csend, mire megtorpant és ő is a többiek felé fordította fejét. De ott most nem volt senki sem…
Hova tűntek? – hunyorgott, és érezte, ahogy a hatalmába keríti a félelem.
Bella visszanézett az árny irányába, de nem látott semmit sem, mert egy alak eltakarta előle. A semmiből előtűnt idegen megfogta őt a könyökénél, mire Bella ijedten felsikított.


* Jodi Lynn Picoult idézet
** Trish Morey idézet, bár picit átírtam
*** Erich Wolf Segal idézet, bár picit ez is át van írva

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.